Barát Legyél, Ne Teher!
Barát legyél, ne teher!
Valaki azt mondta Dzsunaid Bagdadinak:
“Nincs már valódi testvériség ebben a világban! Mi történt a régi barátságokkal?”
Dzsunaid azt felelte:
“Ha olyan barátot kerestek, aki elviseli a problémáitokat, és gondoskodik a szükségleteitekről, nem találtok ebben a korban. De ha olyat kerestek, akinek ti segíthettek, és elviselhetitek a problémáit Allah megelégedéséért, sokat találhattok!”
Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “A hívő olyan ember, aki kedves az emberekhez, és az emberek közel érzik magukat hozzá. Nincs jó azokban, akik nem kedvesek másokkal, és akikkel az emberek nem érzik jól magukat.”[1]
Ezért a testvériség és barátság első feltétele az Iszlámban az, hogy ne legyünk teher mások számára. Más szavakkal szólva, ahelyett, hogy szükségtelen terhet jelentenénk tesvéreinknek, épp ellenkezőleg, próbáljuk meg inkább az ő terheiket csökkenteni.
A muszlimok testvériségének vannak bizonyos feltételei, melyeket szem előtt kell tartanunk. Muszlim testvéreinknek vannak jogai felettünk, melyeket Allah Küldötte (s.a.w.) így foglalt össze:
“Hat joga van egy muszlimnak egy másik muszlim felett. Ha találkozik vele, köszöntse, ha meghívják, fogadja el a meghívást, ha tanácsot kér, tanácsot adjon neki, ha tüsszent, és azt mondja, hogy elhamdulillah, mondja azt neki, hogy jarhamukallah, ha megbetegszik, látogassa meg, és ha meghal, vegyen részt a temetésén.”[2]
“Terjesszétek a szelámmal való köszöntést egymás között, etessétek az éhezőket és rászorulókat, és így legyetek testvérek, ahogy Allah parancsolja!”[3]
A testvériség kívánalmait tekintve széles látókörrel kell rendelkeznünk, mert testvériségünk szintje érettségünk szintjére is utal.
1. Az, hogy a vagyonos hívő segíti rászoruló testvéreit, az első lépés a testvériségben. A Kegyes Korán azt mondja: „És cselekedj jót, ahogy Allah is jó volt hozzád!” (28:77)
2. A második lépés, hogy elgondolkodjunk az ája jelentésén: „…felismerheted őket a jelükről…” (2:273), és úgy kell gondoskodnunk a rászorulók szükségleteiről, hogy nekik kérniük se kelljen. Ez az ája arra biztat mindet, hogy ismerjük fel rászoruló testvéreinket, akik szerénységük miatt nem beszélnek rászorultságukról. Ez egy nagyon magas szint a testvériségben.
Az oszmán muszlimok ingyen ételt adtak a karavánszállásokon, vendégházakban és közkonyhákon minden vendégnek. Az utazók három napot tölthettek a szállásokon, és mikor ismét útra keltek, egy pár cipővel is megajándékozták őket, ha a régi már elhasználódott.
A gazdagok bejártak a börtönökbe, és kiváltották azokat, akik adósságaik miatt kerültek börtönbe. Az oszmán társadalom gazdag tagjai bementek a boltokba, és kiválasztottak egy oldalt a boltos könyvéből, ahová az adósságokat írta, majd kifizették az oldalon szereplők adósságait úgy, hogy még a nevüket sem tudták.
Így segítettek az embereken, pusztán Allah megelégedéséért. A testvériség tudata, az alapítványok hálóként szőtték át a közösséget.
Az oszmán birodalomban több mint 26.000 alapítvány működött, amely tökéletesen tükrözi a társadalmi szolidaritást és testvériséget. Kiemelkedő például Bezmiálem Valide Szultán damaszkuszi alapítványa. Az alapítvány célja az volt, hogy a szolgák által okozott károkat fedezze, s ezzel segítse méltóságuk megőrzését. A mai énközpontú társadalomban nagyon nehéz megérteni elődeink érzékenységét.
3. A testvériség harmadik lépése a birr szintjének elérése, ami azt jelenti, hogy az ember ugyanazt akarja testvérének, amit saját magának is akar. Valójában a Próféta (s.a.w.) azt mondta: “Egyikőtök sem éri el a valódi hitet, amíg azt nem kívánja muszlim testvérének, amit saját magának is kíván.”[4]
Az egyik legjobb példát erre Hz. Oszmán (r.a.) mutatta. Amikor Medinában kevés volt a víz, hatalmas áron megvásárolta Rumah kútját, és a hívőknek adományozta. Ha vízre volt szüksége, ugyanúgy sorba állt ennél a kútnál, mint bárki más.
Az oszmán birodalom idején az volt a szokás, hogy piros virágot tettek a ház elé, ahol beteg volt, így az arra járók tudták, hogy csöndben kell maradniuk, hogy ne zavarják a beteget.
4. A legmagasabb szint a testvériségben az iszár, ami azt jelenti, hogy valaki előre valóbbnak tartja egy muszlim testvére szükségleteit, mint a sajátját. Azt jelenti, hogy elégedett a lemondással, hogy szükség esetén megoldja testvére problémáit. Ez az igaz, erényes, őszinte hívők szintje, és a testvéri szeretet legmagasabb foka.
Allah Küldötte (s.a.w.) a közösségére gondolt, mielőtt saját szükségleteit fedezte volna. Nem evett és nem etette a családját, amíg a Társai nem ettek. Amije csak volt, a szegényeknek adta. Néha napokig nem evett meleg ételt, sőt,e gy darab kenyeret sem.
Abu Huraira (r.a.) azt beszélte el:
“Allahra, Akin kívül senki nem méltó az imádatra, néha a hasamra feküdtem a földön az éhségtől, és néha követ kötöttem a gyomromra az éhség miatt. Egy nap az út mellett ültem, ahol Allah Küldötte (s.a.w.) és a Társai jártak. Amikor arra jött Abu Bakr, kérdeztem tőle valamit egy ájáról Allah könyvében, de csak azért kérdeztem, hátha ad ennem valamit, de válaszolt a kérdésemre, és nem adott enni. Aztán arra jött Omár, és én kérdeztem tőle valamit egy ájáról Allah könyvében, de ő sem adott enni, mert egyiküknek sem volt semmije, amit adhatott volna. Végül arra jött a Próféta (s.a.w.), és mosolygott, mikor meglátott, mert tudta, mi van a szívemben és az arcomon. Megszólított: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem.
Azt mondta, hogy kövessem, én pedig vele mentem. Aztán belépett a házába, én pedig engedélyt kértem, s beengedek. Allah Küldötte (s.a.w.) talált tejet egy edényben, és megkérdezte, honnan van. Mondták neki, hogy ez meg ez a férfi (vagy nő) küldte. Azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. Azt mondta: “Menj, és hívd a Szuffa népét!” A Szuffa népe az Iszlám vendégei voltak, és ha valami adományt vittek a Prófétának (s.a.w.), ő mindig értük küldött, és csak egy részét tartotta meg magának. A Próféta (s.a.w.) parancsa aggasztott, mert azt gondoltam magamban: hogy is lenne elég ez a kevés tej a Szuffa népépnek? És úgy éreztem, hogy nekem több jogom lenne inni a tejből, hogy megerősödjek, de lám, a Próféta (s.a.w.) azt parancsolja, hogy nekik adjam a tejet. Azon gondolkodtam, mi fog maradni nekem ebből a tejből, de nem mondhattam ellent a Próféta (s.a.w.) parancsának, elmentem a Szuffa népéhez, és hívtam őket, ők pedig jöttek, és engedélyt kértek a Prófétától (s.a.w.) a belépésre. Beengedték őket, ők pedig leültek a szobában.
Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. “Fogd, és adj nekik belőle!” – mondta, én pedig fogtam a tejet, odaadtam az első embernek, aki teleitta magát, visszaadta nekem az edényt, én pedig odaadtam a következőnek, aki teleitta magát, és visszaadta az edényt, míg végül mind ittak, én pedig elértem a Prófétát (s.a.w.), aki a elvette az edényt, a tenyerére tette, rám nézett, mosolygott és azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. “Csak te és én maradtunk!” – mondta, mire én azt feleltem: “Igazat mondtál, Allah Küldötte!” “Ülj le, és igyál!” – mondta, én pedig leültem és ittam. “Igyál!” – mondta, én pedig újra ittam. Újra és újra azt mondta, hogy igyak, míg azt mondtam: “Nem, Allahra, aki elküldött téged az igazsággal, nem fér már (a gyomromba)!” azt mondta: “Add ide nekem!”. Amikor odaadtam, Allahot dicsérte, Allah nevét mondta, és megitta a maradék tejet.”[5]
Az Árak Csatája idején megesett történet is nagyon tanulságos, melyet Dzsábir (r.a.) beszélt el:
“Az árkot ástuk az Árok Napján, amikor egy nagy, kemény sziklát találtunk. Elmentünk a Prófétához (s.a.w.), és elmondtuk, hogy egy nagy sziklát találtunk az árokban. Azt mondta, hogy odajön. Felállt, és láttuk, hogy egy követ kötött a gyomrára, mert akkor már három napja nem evett semmit. Allah Küldötte (s.a.w.) fogott egy ásót, és a sziklára sújtott vele, mire az porrá esett szét. Engedélyt kértem tőle, hogy hazamenjek, és mikor engedélyt kaptam, azt mondtam a feleségemnek: “Láttam a Próféta (s.a.w.) állapotát, és nem tudom elviselni. Van valamink, amiből ehetne?” “Van árpa és kecskegida” – mondta a feleségem. Így én levágtam a kecskegidát, míg ő megőrölte az árpát, aztán a húst egy agyagfazékba tettük. Aztán, mikor a tészta megkelt és a hús már majdnem megpuhult, elmentem a Prófétához (s.a.w.), és azt mondta: “Készítettünk egy kevés ételt, gyere hát, Allah Küldötte, te és még egy-két ember hozzánk (enni)!”
Allah Küldötte (s.a.w.) megkérdezte, hogy mennyi ételünk van, s mikor elmondtam, azt mondta: “Bőséges és jó! Mondd meg a feleségednek, hogy ne vegye le a fazekat a tűzről, és ne vegye ki a kenyeret a sütőből, amíg oda nem érek!” Aztán azt mondta (az összes jelenlévőnek”: “Keljetek fel, és gyertek!” A muhadzsirek és anszárok felkeltek. Hazasiettem a feleségemhez, és azt mondtam: “Allah áldjon meg, jön Allah Küldötte (s.a.w.), és a muhadzsirek és an anszárok, és mindenki, aki ott volt vele!” A feleségem megkérdezte: “Kérdezte Allah Küldötte (s.a.w.), hogy mennyi ételed van?” – én pedig igennel válaszoltam.
Megérkezve Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “Lépjetek be, de ne zsúfolódjatok össze!” elkezdte felvágni a kenyeret, és rátett egy darab húst. Miután kivett belőle, lefedte a fazekat és a sütőt is, miután kivett belőle valamit. Addig osztotta a kenyeret és a húst a Társainak, míg mind jóllaktak, és még akkor is maradt az ételből. Akkor azt mondta a feleségemnek: “Egyetek ti is, és küldjetek másoknak is, mert az embereket kínozza az éhség!”[6]
Ibn Omár (r.a.) így írta le az emberek áldozatkészségét és spirituális érettségét a Próféta (s.a.w.) korában:
“Olyan időkben éltünk, amikor senki nem gondolta, hogy ő jobban megérdemelné az aranyat és ezüstöt, mint egy muszlim testvére, ma pedig az emberek jobban szeretik az evilági vagyont, mint muszlim testvéreiket.”[7]
Ez a helyzet még súlyosabbá válik az olyan társadalomban, ahol az anyagi és a spirituális közötti egyensúly felborul az anyagi javára. Apróságokért és evilági előnyökért a hívők megharagszanak egymásra, és összetörik egymás szívét. A tudatlanság, önzés és szívtelenség miatt a muszlimok testvérisége meggyengül.
Pedig a Próféta (s.a.w.) azt parancsolta ummájának, hogy szeressék muszlim testvéreiket, és részesítsék őket előnyben saját szükségleteikkel szemben. Ezzel arra tanítja a hívőket, hogy őszinte szeretetre alapuló társadalmat hozzanak létre.
Azonban a szeretet nem csupán egy szó. Áldozat, a terhek megosztása, a hibák megbocsátása és elfogadás nélkül nem ebszélhetünk valódi szeretetről. Vagyis a testvériséget az Iszlámban nem puszta szavakban, hanem cselekedetekben kell megélni.
A valódi hívők, akik elérték az igazi szeretetet, a Próféta (s.a.w.) testvérei lesznek a Túlvilágon.
Egy napon Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta:
- Szeretném látni a testvéreimet!
- Hát nem mi vagyunk a testvéreid, Allah Küldötte? – kérdezték a Társak.
- Ti a társaim vagytok, a testvéreink pedig azok, akik még nem születtek erre a világra – felelte a Próféta (s.a.w.).[8]
Ahhoz, hogy kiérdemeljük, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) testvérei legyünk, osztoznunk kell a többi hívő gondjaiban, és erőfeszítéseket kell tennünk problémáik megoldására. Mert Allah szolgáit szolgálni olyan, mint Őt szolgálni, és Allah Küldötte (s.a.w.) közösségét szolgálni olyan, mint Allah Küldöttét (s.a.w.) szolgálni.
Urunk tegyen minket az Ő boldog szolgáivá, akik betöltik a testvériség feltételeit, és megfelelnek próbatételein. Töltse meg szívünket az Iszlám testvériségének szeretetével és áldásaival!
Ámin.
[1] Aḥmad b. Ḥanbal, II, 400; V, 335; Ḥākim, I, 73/59
[2] Ibn Mājah, Aṭ’imah, 1
[3] Ibn Mājah, Aṭ’imah, 1
[4] Bukhārī, Kitāb al-Imān, 7
[5] Lásd: Bukhārī, Riqāq, 17
[6] Lásd: Bukhārī, Maghazī, 29; Waqidī, II, 452
[7] Haythamī, X, 285
[8] Muslim, Ṭahārah, 39: Faḍāil, 28