A közelmúltban a Kegyes Koránt ért támadásokról

Az igazság és a hamisság közötti küzdelem az Ítélet Napjáig folytatódni fog…

Mert a történelem olyan, mint egy színházi előadás, amely újra és újra színpadra kerül. Még ha a szereplők változnak is, a forgatókönyv nem változik. Ibn Haldun szavaival élve: „A múltbéli események jobban hasonlítanak a jövőbeliekre, mint egyik patak a másikra.”

Milyen nagy tanítója az emberiségnek a történelem, amely az arany lapok mellett tele van a zsarnokság sötét fejezeteivel is! Hiszen a fölénk boruló égbolt ugyanaz az ég, amely az emberi történelem során büntetést és csapásokat záporoztatott az Allahot tagadókra. A ránk ragyogó nap egykoron Nimródokra, Fáraókra, Hámánokra, Kórékra, Ád és Thamúd népének palotáira és kincstáraraira is sütött, majd később azok romjait világította meg. A hatalmas királyok és zsarnokok, akiknek egykor puszta nevét is rettegték, a történelem szemétdombjára kerültek, és eltűntek. A fényes paloták, ahol uralkodtak, ma már csak baglyok és kóbor kutyák által látogatott romok.

A zsarnok és kevély Nimród vagy Fáraó, akik nem hittek Ábrahámnak vagy Mózesnek, hazugnak nevezték és üldözték őket, ugyanarra a sorsra jutottak, mint a Mohammed prófétát (s.a.w.) kínzó és sértegető Abu Dzsehil vagy Abu Lahab. És az igazság ellenségeinek sorsa holnap sem lesz más.

Ahogy az iszlám előtti Tudatlanság Korában sértegették Allah Túlvilágról és túlvilági ítéletről hírt adó Könyvét, és próbálták zsarnoksággal és igazságtalansággal elnyomni hangját, úgy napjainkban, a modern Tudatlanság Korában is vannak olyan tudatlanok, a mai Abu Dzsehilek és Abu Lahabok képviselői, akik ugyanígy cselekszenek.

Ez a helyzet egyáltalán nem meglepő – hiszen azt a fát rázzák, amely gyümölcsöt terem, és a rablók is a gyémántkereskedő boltját veszik célba, nem pedig az ócskásét.

Napjainkban azok, akik próbálják megakadályozni, hogy a jelenleg egyetlen igaz isteni vallást jelentő iszlám világszerte népszerűvé váljon, sajnos a gyűlölet és ellenségesség elsöprő hullámát indították el, amit iszlamofóbiának nevezünk.

Az, hogy az iszlám ellenségeinek támadásai az utóbbi időben nagyon elszaporodtak, szintén azt mutatja, hogy az iszlám az egyetlen lehetőség az emberiség békéjére és nyugalmára. Azoknak a rossz szándékú bandáknak, amelyek filmet készítenek a világok kegyelmeként elküldött Mohammed próféta (s.a.w.) befeketítésére, aljas karikatúrákat tesznek közzé, elégetik a Kegyes Koránt, gyűlöletüket és saját belső világuk szennyét ömlesztve a világba, egyetlen céljuk az, hogy az iszlám előretörését megakadályozzák. Azonban Allah engedelmével mindezek a cselekedeteik kudarcot fognak vallani. Hiszen az ája azt mondja:

„Ki akarják oltani Allah Fényét a szájukkal, de Allah elutasít mindent azon kívül, hogy tökéletesítse az Ő Fényét, még ha nem is tetszik a hitetleneknek.” (A bűnbánat, 9:32)

Igen, a Mindenható Allah ígérete, mely szerint „kiteljesíti az Ő fényét”, a hit egyik alapelve. Azonban, mivel a Mindenható Allah a Fénye kiteljesítésére vonatkozó ígéretet az emberek keze által fogja végrehajtani, mindannyiunknak meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, arra kell törekednünk és azért kell áldozatokat hoznunk, hogy ez az ígéret beteljesedjék. Ha nem teszünk így, Urunk akkor is tökéletesíti az Ő Fényét, ám akik elhanyagolják ezt a szolgálatot, azok felelősségre lesznek vonva érte.

Kétségtelen, hogy hatalmas könyvünk, a Kegyes Korán isteni védelem alatt áll. Ahogy mind a mai napig úgy lett megőrizve, hogy egyetlen betű sem változott benne, úgy marad meg tökéletességében egészen az Utolsó Napig. Akik nem képesek úgy megváltoztatni a Kegyes Koránt, ahogy az előtte leküldött isteni írásokat is megváltoztatták, a sértegetésével csak a saját tehetetlenségüket és nyomorúságukat hirdetik.

Azonban ahogy Mevlana Dzselaleddin Rumi mondta:

„A kutya szája nem szennyezi be a tengert!”

Vagyis a tudatlan és alantas emberek sértései, aljas cselekedetei nem vonnak le semmit az igazság értékéből. Akik sárral próbálják betapasztani a Napot, csupán a saját kezüket szennyezik be.

A spirituális értékeinkre támadó, szentségeinket rágalmazó, önmagukat sem ismerő tudatlanok soha nem lehetnek képesek bármit is ártani ezeknek az értékeknek. Alantas viselkedésükkel csupán a saját keserűségüket és gyűlöletüket növelik, és a túlvilági büntetést fokozzák saját maguk számára.

Azonban nem szabad elfelejtenünk azt, hogy az ilyen helyzetekben mi hívők is próbára vagyunk téve, hogy mennyi erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy muszlim identitásunkat és az iszlám ügyét védelmezzük. Az ilyen igazságtalan zsarnokokkal szemben Allah megelégedésére a megfelelő álláspontot kell elfoglalnunk.

A Mindenható Allah azt mondja a Kegyes Koránban:

„Ne engedelmeskedj hát a hitetleneknek, és küzdj vele (a Koránnal) ellenük, nagy küzdelemmel.” (A Megkülönböztető, 25:52)

Az ájában említett „nagy küzdelem” parancs a mekkai időszakban lett kinyilatkoztatta, amikor a muszlimoknak még nem volt erejük ahhoz, hogy fizikailag felvegyék a küzdelmet a hitetlenek ellen. Ez az isteni parancs a dzsihád egyik legfontosabb jelentését tárja fel: arra tanítani az embereket, hogy a Korán szerint éljenek.

Ahogy ezek a zsarnokok sértésekkel az iszlám fényét próbálják kioltani, hangjaikkal Allah Szavát akarják elhallgattatni, úgy a legnagyobb küzdelem, a legnagyobb dzsihád ellenük tegnap és ma is az, ha minden eddiginél több erőfeszítést teszünk azért, hogy az emberiség egyetlen menekülését jelentő Kegyes Korán üzenetét a szívekhez eljuttassuk.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a világmindenség nem más, mint egy néma Korán, a Kegyes Korán pedig nem más, mint a megszólaltatott világmindenség. Az ember pedig az isteni titkok és igazságok testet öltött megnyilvánulása, azok lényege és csúcsa.

Ezért az ember, aki a legkifinomultabb vonások és legnagyobb mélységek példája, a teremtés legnemesebbje, ezt a magas rangot egyedül úgy őrizheti meg, ha a Kegyes Korán szerint éli le életét.

A Kegyes Korán egyik legnagyobb áldása az, hogy feléleszti az ember szívét, és a külső szépségek segítségével, a távoli horizonton és saját magában is Ura szeretetéhez vonzza. Csak azok képesek reszkető szívvel elérzékenyülni az isteni hatalom megnyilvánulásait látva ebben a csodálatos világmindenségben, akik az isteni kinyilatkoztatás fényében élik életüket, és ezért olyanok, mint egy életre kelt Korán.

Ezért nekünk, akik abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy a Kegyes Korán megszólított minket, mindig a Kegyes Korán alapelvei szerint kell cselekednünk, a Korán erkölcsével kell tökéletesítenünk magunkat, hogy olyanokká válhassunk, mint egy eleven Korán. Arra kell törekednünk, hogy viselkedésünkkel, hozzáállásukkal, állapotunkkal az iszlám szépségét képviseljük és tanítsuk az embereknek.

Ebben az esetben a Fáraók és Nimródok mai képviselőinek az iszlám és a Kegyes Korán elleni támadásai eredménytelenek maradnak, ahogy azok maradtak a Boldogság Korában, Mohammed próféta (s.a.w.) idején is, sőt, Allah engedelmével még annak eszközévé is válhatnak, hogy a kiválasztott szíveket az iszlám felé fordítsák.

Ezért, ahogy Mehmet Akif Ersoy is mondja:

„A közvetlenül a Kegyes Koránból merített inspirációval, a kor felfogásának megfelelően kell tanítanunk az iszlámot!”

A Mindenható Allah adja meg nekünk, hogy úgy értsük és éljük meg a Kegyes Koránt, ahogy az méltó hozzá, hogy a Feltámadás Napján részesedhessünk tanúskodásában és közbenjárásában! Ámin!
 579 Read Now

Barát Legyél, Ne Teher!

Barát legyél, ne teher!

Valaki azt mondta Dzsunaid Bagdadinak:

“Nincs már valódi testvériség ebben a világban! Mi történt a régi barátságokkal?”

Dzsunaid azt felelte:

“Ha olyan barátot kerestek, aki elviseli a problémáitokat, és gondoskodik a szükségleteitekről, nem találtok ebben a korban. De ha olyat kerestek, akinek ti segíthettek, és elviselhetitek a problémáit Allah megelégedéséért, sokat találhattok!”

Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “A hívő olyan ember, aki kedves az emberekhez, és az emberek közel érzik magukat hozzá. Nincs jó azokban, akik nem kedvesek másokkal, és akikkel az emberek nem érzik jól magukat.”[1]

Ezért a testvériség és barátság első feltétele az Iszlámban az, hogy ne legyünk teher mások számára. Más szavakkal szólva, ahelyett, hogy szükségtelen terhet jelentenénk tesvéreinknek, épp ellenkezőleg, próbáljuk meg inkább az ő terheiket csökkenteni.

A muszlimok testvériségének vannak bizonyos feltételei, melyeket szem előtt kell tartanunk. Muszlim testvéreinknek vannak jogai felettünk, melyeket Allah Küldötte (s.a.w.) így foglalt össze:

“Hat joga van egy muszlimnak egy másik muszlim felett. Ha találkozik vele, köszöntse, ha meghívják, fogadja el a meghívást, ha tanácsot kér, tanácsot adjon neki, ha tüsszent, és azt mondja, hogy elhamdulillah, mondja azt neki, hogy jarhamukallah, ha megbetegszik, látogassa meg, és ha meghal, vegyen részt a temetésén.”[2]

“Terjesszétek a szelámmal való köszöntést egymás között, etessétek az éhezőket és rászorulókat, és így legyetek testvérek, ahogy Allah parancsolja!”[3] 

A testvériség kívánalmait tekintve széles látókörrel kell rendelkeznünk, mert testvériségünk szintje érettségünk szintjére is utal.

1. Az, hogy a vagyonos hívő segíti rászoruló testvéreit, az első lépés a testvériségben. A Kegyes Korán azt mondja: „És cselekedj jót, ahogy Allah is jó volt hozzád!” (28:77)

2. A második lépés, hogy elgondolkodjunk az ája jelentésén: „…felismerheted őket a jelükről…” (2:273), és úgy kell gondoskodnunk a rászorulók szükségleteiről, hogy nekik kérniük se kelljen. Ez az ája arra biztat mindet, hogy ismerjük fel rászoruló testvéreinket, akik szerénységük miatt nem beszélnek rászorultságukról. Ez egy nagyon magas szint a testvériségben.

Az oszmán muszlimok ingyen ételt adtak a karavánszállásokon, vendégházakban és közkonyhákon minden vendégnek. Az utazók három napot tölthettek a szállásokon, és mikor ismét útra keltek, egy pár cipővel is megajándékozták őket, ha a régi már elhasználódott.

A gazdagok bejártak a börtönökbe, és kiváltották azokat, akik adósságaik miatt kerültek börtönbe. Az oszmán társadalom gazdag tagjai bementek a boltokba, és kiválasztottak egy oldalt a boltos könyvéből, ahová az adósságokat írta, majd kifizették az oldalon szereplők adósságait úgy, hogy még a nevüket sem tudták.

Így segítettek az embereken, pusztán Allah megelégedéséért. A testvériség tudata, az alapítványok hálóként szőtték át a közösséget.

Az oszmán birodalomban több mint 26.000 alapítvány működött, amely tökéletesen tükrözi a társadalmi szolidaritást és testvériséget. Kiemelkedő például Bezmiálem Valide Szultán damaszkuszi alapítványa. Az alapítvány célja az volt, hogy a szolgák által okozott károkat fedezze, s ezzel segítse méltóságuk megőrzését. A mai énközpontú társadalomban nagyon nehéz megérteni elődeink érzékenységét.

3. A testvériség harmadik lépése a birr szintjének elérése, ami azt jelenti, hogy az ember ugyanazt akarja testvérének, amit saját magának is akar. Valójában a Próféta (s.a.w.) azt mondta: “Egyikőtök sem éri el a valódi hitet, amíg azt nem kívánja muszlim testvérének, amit saját magának is kíván.”[4]

Az egyik legjobb példát erre Hz. Oszmán (r.a.) mutatta. Amikor Medinában kevés volt a víz, hatalmas áron megvásárolta Rumah kútját, és a hívőknek adományozta. Ha vízre volt szüksége, ugyanúgy sorba állt ennél a kútnál, mint bárki más.

Az oszmán birodalom idején az volt a szokás, hogy piros virágot tettek a ház elé, ahol beteg volt, így az arra járók tudták, hogy csöndben kell maradniuk, hogy ne zavarják a beteget.

4. A legmagasabb szint a testvériségben az iszár, ami azt jelenti, hogy valaki előre valóbbnak tartja egy muszlim testvére szükségleteit, mint a sajátját. Azt jelenti, hogy elégedett a lemondással, hogy szükség esetén megoldja testvére problémáit. Ez az igaz, erényes, őszinte hívők szintje, és a testvéri szeretet legmagasabb foka.

Allah Küldötte (s.a.w.) a közösségére gondolt, mielőtt saját szükségleteit fedezte volna. Nem evett és nem etette a családját, amíg a Társai nem ettek. Amije csak volt, a szegényeknek adta. Néha napokig nem evett meleg ételt, sőt,e gy darab kenyeret sem.

Abu Huraira (r.a.) azt beszélte el:

“Allahra, Akin kívül senki nem méltó az imádatra, néha a hasamra feküdtem a földön az éhségtől, és néha követ kötöttem a gyomromra az éhség miatt. Egy nap az út mellett ültem, ahol Allah Küldötte (s.a.w.) és a Társai jártak. Amikor arra jött Abu Bakr, kérdeztem tőle valamit egy ájáról Allah könyvében, de csak azért kérdeztem, hátha ad ennem valamit, de válaszolt a kérdésemre, és nem adott enni. Aztán arra jött Omár, és én kérdeztem tőle valamit egy ájáról Allah könyvében, de ő sem adott enni, mert egyiküknek sem volt semmije, amit adhatott volna. Végül arra jött a Próféta (s.a.w.), és mosolygott, mikor meglátott, mert tudta, mi van a szívemben és az arcomon. Megszólított: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem.

Azt mondta, hogy kövessem, én pedig vele mentem. Aztán belépett a házába, én pedig engedélyt kértem, s beengedek. Allah Küldötte (s.a.w.) talált tejet egy edényben, és megkérdezte, honnan van. Mondták neki, hogy ez meg ez a férfi (vagy nő) küldte. Azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. Azt mondta: “Menj, és hívd a Szuffa népét!” A Szuffa népe az Iszlám vendégei voltak, és ha valami adományt vittek a Prófétának (s.a.w.), ő mindig értük küldött, és csak egy részét tartotta meg magának. A Próféta (s.a.w.) parancsa aggasztott, mert azt gondoltam magamban: hogy is lenne elég ez a kevés tej a Szuffa népépnek? És úgy éreztem, hogy nekem több jogom lenne inni a tejből, hogy megerősödjek, de lám, a Próféta (s.a.w.) azt parancsolja, hogy nekik adjam a tejet. Azon gondolkodtam, mi fog maradni nekem ebből a tejből, de nem mondhattam ellent a Próféta (s.a.w.) parancsának, elmentem a Szuffa népéhez, és hívtam őket, ők pedig jöttek, és engedélyt kértek a Prófétától (s.a.w.) a belépésre. Beengedték őket, ők pedig leültek a szobában.

Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. “Fogd, és adj nekik belőle!” – mondta, én pedig fogtam a tejet, odaadtam az első embernek, aki teleitta magát, visszaadta nekem az edényt, én pedig odaadtam a következőnek, aki teleitta magát, és visszaadta az edényt, míg végül mind ittak, én pedig elértem a Prófétát (s.a.w.), aki a elvette az edényt, a tenyerére tette, rám nézett, mosolygott és azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. “Csak te és én maradtunk!” – mondta, mire én azt feleltem: “Igazat mondtál, Allah Küldötte!” “Ülj le, és igyál!” – mondta, én pedig leültem és ittam. “Igyál!” – mondta, én pedig újra ittam. Újra és újra azt mondta, hogy igyak, míg azt mondtam: “Nem, Allahra, aki elküldött téged az igazsággal, nem fér már (a gyomromba)!” azt mondta: “Add ide nekem!”. Amikor odaadtam, Allahot dicsérte, Allah nevét mondta, és megitta a maradék tejet.”[5]

Az Árak Csatája idején megesett történet is nagyon tanulságos, melyet Dzsábir (r.a.) beszélt el:

“Az árkot ástuk az Árok Napján, amikor egy nagy, kemény sziklát találtunk. Elmentünk a Prófétához (s.a.w.), és elmondtuk, hogy egy nagy sziklát találtunk az árokban. Azt mondta, hogy odajön. Felállt, és láttuk, hogy egy követ kötött a gyomrára, mert akkor már három napja nem evett semmit. Allah Küldötte (s.a.w.) fogott egy ásót, és a sziklára sújtott vele, mire az porrá esett szét. Engedélyt kértem tőle, hogy hazamenjek, és mikor engedélyt kaptam, azt mondtam a feleségemnek: “Láttam a Próféta (s.a.w.) állapotát, és nem tudom elviselni. Van valamink, amiből ehetne?” “Van árpa és kecskegida” – mondta a feleségem. Így én levágtam a kecskegidát, míg ő megőrölte az árpát, aztán a húst egy agyagfazékba tettük. Aztán, mikor a tészta megkelt és a hús már majdnem megpuhult, elmentem a Prófétához (s.a.w.), és azt mondta: “Készítettünk egy kevés ételt, gyere hát, Allah Küldötte, te és még egy-két ember hozzánk (enni)!”

Allah Küldötte (s.a.w.) megkérdezte, hogy mennyi ételünk van, s mikor elmondtam, azt mondta: “Bőséges és jó! Mondd meg a feleségednek, hogy ne vegye le a fazekat a tűzről, és ne vegye ki a kenyeret a sütőből, amíg oda nem érek!” Aztán azt mondta (az összes jelenlévőnek”: “Keljetek fel, és gyertek!” A muhadzsirek és anszárok felkeltek. Hazasiettem a feleségemhez, és azt mondtam: “Allah áldjon meg, jön Allah Küldötte (s.a.w.), és a muhadzsirek és an anszárok, és mindenki, aki ott volt vele!” A feleségem megkérdezte: “Kérdezte Allah Küldötte (s.a.w.), hogy mennyi ételed van?” – én pedig igennel válaszoltam.

Megérkezve Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “Lépjetek be, de ne zsúfolódjatok össze!” elkezdte felvágni a kenyeret, és rátett egy darab húst. Miután kivett belőle, lefedte a fazekat és a sütőt is, miután kivett belőle valamit. Addig osztotta a kenyeret és a húst a Társainak, míg mind jóllaktak, és még akkor is maradt az ételből. Akkor azt mondta a feleségemnek: “Egyetek ti is, és küldjetek másoknak is, mert az embereket kínozza az éhség!”[6]

Ibn Omár (r.a.) így írta le az emberek áldozatkészségét és spirituális érettségét a Próféta (s.a.w.) korában:

“Olyan időkben éltünk, amikor senki nem gondolta, hogy ő jobban megérdemelné az aranyat és ezüstöt, mint egy muszlim testvére, ma pedig az emberek jobban szeretik az evilági vagyont, mint muszlim testvéreiket.”[7]

Ez a helyzet még súlyosabbá válik az olyan társadalomban, ahol az anyagi és a spirituális közötti egyensúly felborul az anyagi javára. Apróságokért és evilági előnyökért a hívők megharagszanak egymásra, és összetörik egymás szívét. A tudatlanság, önzés és szívtelenség miatt a muszlimok testvérisége meggyengül.

Pedig a Próféta (s.a.w.) azt parancsolta ummájának, hogy szeressék muszlim testvéreiket, és részesítsék őket előnyben saját szükségleteikkel szemben. Ezzel arra tanítja a hívőket, hogy őszinte szeretetre alapuló társadalmat hozzanak létre.

Azonban a szeretet nem csupán egy szó. Áldozat, a terhek megosztása, a hibák megbocsátása és elfogadás nélkül nem ebszélhetünk valódi szeretetről. Vagyis a testvériséget az Iszlámban nem puszta szavakban, hanem cselekedetekben kell megélni.

A valódi hívők, akik elérték az igazi szeretetet, a Próféta (s.a.w.) testvérei lesznek a Túlvilágon.

Egy napon Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta:

- Szeretném látni a testvéreimet!

- Hát nem mi vagyunk a testvéreid, Allah Küldötte? – kérdezték a Társak.

- Ti a társaim vagytok, a testvéreink pedig azok, akik még nem születtek erre a világra – felelte a Próféta (s.a.w.).[8]

Ahhoz, hogy kiérdemeljük, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) testvérei legyünk, osztoznunk kell a többi hívő gondjaiban, és erőfeszítéseket kell tennünk problémáik megoldására. Mert Allah szolgáit szolgálni olyan, mint Őt szolgálni, és Allah Küldötte (s.a.w.) közösségét szolgálni olyan, mint Allah Küldöttét (s.a.w.) szolgálni.

Urunk tegyen minket az Ő boldog szolgáivá, akik betöltik a testvériség feltételeit, és megfelelnek próbatételein. Töltse meg szívünket az Iszlám testvériségének szeretetével és áldásaival!

Ámin.

[1] Aḥmad b. Ḥanbal, II, 400; V, 335; Ḥākim, I, 73/59

[2] Ibn Mājah, Aṭ’imah, 1

[3] Ibn Mājah, Aṭ’imah, 1

[4] Bukhārī, Kitāb al-Imān, 7

[5] Lásd: Bukhārī, Riqāq, 17

[6] Lásd: Bukhārī, Maghazī, 29; Waqidī, II, 452

[7] Haythamī, X, 285

[8] Muslim, Ṭahārah, 39: Faḍāil, 28

 

http://en.osmannuritopbas.com/be-a-friend-not-a-burden.html

 1232 Read Now

Casamento E Família No Islam

P – Nós podemos começar com a pergunta: As pessoas precisam realmente viver em sociedade e constituir famílias? Não podemos simplesmente viver sozinhos?

Estar sozinho é algo verdadeiramente apropriado apenas para Allah, O Todo-Poderoso. O Criador reservou apenas para Si próprio a Unicidade, ao passo que Ele criou toda a existência em pares. Desta forma, todas as criaturas estão ao mesmo tempo em necessidade umas das outras. Por serem criadas, elas possuem uma fraqueza e uma deficiência intrínseca na sua natureza. Ma siwa Allah, “o outro além de Allah” – todos os seres exceto Allah, O Todo-Poderoso – estão continuamente em necessidade uns dos outros e de Allah, O Todo-Poderoso.

De todas as criaturas, os seres humanos são os que mais precisam uns dos outros. Os humanos possuem tantas necessidades quando comparados com outros seres! Por sempre querermos viver em conforto material e espiritual, nossas necessidades aumentam constantemente e nunca chegam ao fim. Problemas, privações, dores, sofrimentos e desastres; tudo isto são dificuldades para nós. Em tempos turbulentos, nós procuramos por um companheiro que nos ofereça um abrigo e uma mão amiga.

O descendente de Adão é indicado em árabe pela palavra insan, que é derivada da palavra uns ou unsiyya, significando intimidade. Até mesmo a filologia demonstra a nossa necessidade de estarmos próximos de nossos companheiros! Esta necessidade é nossa primeira qualidade e os humanos são distinguidos por esta qualidade.

A manifestação mais clara de intimidade é a proximidade que une o homem e a mulher. E isto é necessário, até mesmo obrigatório, para a continuação das gerações humanas.

A necessidade de proximidade se manifesta nos seres vivos através da existência de machos e fêmeas, e em seres inanimados através da existência de pólos positivos e negativos. Esta situação é relatada no Qur´an em muitos versículos:

“E criamos um casal de cada espécie, para que mediteis.” (51:49)

“Glorificado seja Quem criou pares de todas as espécies, tanto naquilo que a terra produz como no que eles mesmos geram, e ainda mais o que ignoram.” (36:36)

“E Nós não vos Criamos em pares?” (78:78)

Ter sido criado em pares complementares, significa ser criado como homem e mulher, não como dois da mesma espécie. Neste caso, a criação de somente um dos dois seria redundante, e a redundância não pode ser atribuída a Allah, O Todo-Poderoso. Como resultado, Allah Fez a criação em casais divididos por gênero. Mesmo assim, cada indivíduo criado é único em si próprio. Allah não Cria seres duplicados, exatamente iguais. Até mesmo gêmeos idênticos possuem muitas diferenças físicas e espirituais.

Então, Allah, O Todo-Poderoso, Criou todos os seres em pares complementares e simultaneamente colocou entre eles a lei divina de atração, de modo a torná-los mais próximos um do outro. Pois Ele assinalou o desenvolvimento material e espiritual de todos esses pares para a unificação possível entre eles.

Embora a necessidade e atração que um homem sente por uma mulher, e uma mulher por um homem sirvam essencialmente a procriação, este não é o seu único propósito. Uma das suas funções mais significativas é formar a base das famílias estáveis, que criam um ambiente que permite aos indivíduos atingir a paz social e espiritual, bem como o equilíbrio. Este objetivo pode ser alcançado apenas através do muhabatullah, a inclinação do coração para Allah, O Todo-Poderoso, com amor.

Às vezes, o amor por Deus pode ser adquirido através do amor terreno: o amante ascende desde Leila (o arquétipo humano do ser amado) até Mawla (O Senhor – o amado divino). Mas para esta jornada ser possível, deve existir uma Leila (sic) antes de tudo! Aí então o amor entre homem e mulher pode vir a constituir o primeiro passo na aproximação a Allah. Mesmo se a atração começa com o florescimento de desejos egoístas, ela não pode se tornar amor humano verdadeiro até que ela seja liberta daqueles desejos egoístas. Quando a mútua compreensão dos atributos divinos é manifestada nos amantes, só então nós chamamos à atração, amor.

O coração, que é o centro sutil de atração, é exercitado e fortalecido através da afeição do casal um pelo outro e desta forma ganha capacidade para o amor de Allah. A habilidade para manter o amor divino é posteriormente desenvolvida através do amor pelos filhos, os frutos naturais de uma família.

Para ser envolvido pelo amor por Allah, um casamento precisa ser fundamentado sobre princípios divinos. Um casamento realizado puramente pelas inclinações e desejos carnais normalmente não cria amor. O desenvolvimento espiritual e o treinamento do coração através do amor, que é o que se espera de um casamento islâmico, não pode ser realizado em famílias estabelecidas apenas pela luxúria, porque em tais casamentos os casais se tornam escravos. Esqueça o progresso espiritual: estes casais podem até mesmo perder os níveis espirituais que eles desfrutavam enquanto eram solteiros.

Um casamento desejável é aquele que nos amadurece e nos ajuda a melhorar espiritualmente. Um relacionamento que funciona desta maneira manifesta uma perfeição ideal. É este tipo de casamento que é chamado, nas tradições do Profeta (SAAS), “metade da religião”. Atingir a metade de algo não significa que nós temos que desistir de procurar a outra metade! Devemos fazer tudo que pudermos para realizarmos os atributos ideais de um casamento. Só então poderemos atingir a maturidade, paz e tranquilidade que almejamos.

Embora o relacionamento íntimo entre homem e mulher seja um caminho para se atingir a capacidade para o Amor Divino, ele não é o único caminho. Pessoas solteiras podem e fazem progresso espiritual. Há muitas pessoas solteiras e piedosas mencionadas no Qur´an, começando por Maria e Jesus (que Allah esteja satisfeito com eles). Este fato confirma que nem todos são criados com as mesmas habilidades naturais. O ambiente também causa efeitos diferenciados de acordo com as pessoas. No destino de alguns, os caminhos para o casamento estão fechados; obstáculos contra o casamento podem se constituir em um teste divino para eles. Para outros, o casamento pode ser uma fonte de sofrimento e desapontamento. Allah, O Todo-Poderoso, Confere certas habilidades especiais para aqueles servos que passaram por estes testes e através destas capacidades, eles podem obter os benefícios espirituais a serem esperados de um casamento normal. Alguns servos de Allah que são solteiros fizeram grande progresso espiritual através da sua misericórdia e compaixão com as plantas e animais. Outros ascenderam os passos da espiritualidade suportando os testes dos seus casamentos. Os As-hab ul Suffah, que eram os Companheiros do Profeta que eram pobres demais para se casar, atingiram o ápice da espiritualidade através do conhecimento e do aprendizado. Não deve ser esquecido, entretanto, que estes são casos excepcionais e especiais. A regra geral é que os seres humanos devem se casar e começar uma família feliz.

É fato que um coração sem amor e afeto é como um campo não cultivado, deixado em repouso por um longo tempo. A relação entre homem e mulher irá cultivar esta terra. Claro, para ter sucesso este relacionamento não pode ser baseado em sentimentos egoístas. O sucesso pode ser atingido apenas se nos livramos destas motivações egoístas. Como havíamos dito, um relacionamento íntimo e natural volta a sua direção para o amor divino, porque apenas quando a conexão entre homem e mulher adquire esta qualidade divina, as almas ascendem em direção ao amor por Allah. Ter filhos neste estado constitui o segundo nível nesta ascensão no amor por Allah. Depois vem o amor pelos parentes, amigos, professores e outros. Então o coração amadurece, passo por passo, se aproximando do seu mais alto objetivo, o amor divino. Após se tornar um com o amor divino, o servo se junta aos amigos de Allah, O Todo-Poderoso. Este é o propósito da criação da humanidade.

Em suma, a nossa necessidade de família e de proximidade física entre homem e mulher é uma realidade embutida em nossas naturezas pelo nosso Criador de modo a realizarmos um objetivo maior. Quanto mais realizarmos este objetivo, mais crescerão os galhos da árvore familiar, ostentando frutos de paz social, tranquilidade e equilíbrio.

Desta forma, o estabelecimento de um ambiente de paz familiar está no topo da lista das tarefas mais importantes para elevarmos a sociedade a um nível civilizado. O homem e a mulher fazem promessas um para o outro, em nome de Allah, O Todo-Poderoso, porque elas sinalizam as suas intenções de fazer do amor uma realidade em acordo com o propósito das suas criações. Obviamente, o respeito mútuo, a confiança e a sinceridade devem alimentar os seus esforços!

P – O que as tradições islâmicas dizem a respeito da família?

Por causa dos motivos acima mencionados, os pensadores do Islã têm atribuído uma grande importância à família. A família é a semente da sociedade. É fato histórico que as famílias construídas sobre bases sólidas protegem e embelezam a estrutura da sociedade, ao passo que as famílias formadas a partir de casais com níveis desiguais de espiritualidade, a destroem.

Os princípios e as normas islâmicas trabalham para o estabelecimento de uma vida familiar feliz e equilibrada. Pode-se mesmo dizer que o Islam procura atingir a paz e a tranquilidade através da família. Por este motivo é dito que “o lar é o paraíso dos que ainda vivem”. De fato, um lar fundado de acordo com as leis divinas é como o Paraíso na Terra.

Como esta instituição nobre e ideal só pode ser atingida através de medidas exaltadas e fundamentos legais baseados no amor, o Islam começa esta jornada espiritual com votos mútuos. A lei islâmica requer do casal promessas mútuas em nome de Allah, O Todo-Poderoso.

O velho ditado “o casamento faz milagres”, aponta os benefícios e a importância do casamento no estabelecimento de uma família pacífica. O valor dos nossos atos depende das nossas intenções. O resultado da vida a dois sem o casamento, sem uma troca mútua de votos que expressem as nossas intenções, é decepção e ruína não apenas a nível pessoal, mas também da sociedade como um todo. Por isto o Islam proíbe coabitar sem estar casado, o que é visto como um pecado grave. Haverá uma punição severa para estas práticas na Outra Vida.

P – Como o casamento é tão importante, você poderia elaborar a resposta um pouco mais?

O casamento é o caminho dos profetas, a prática do Mensageiro de Allah (a paz e as bênçãos estejam sobre eles), a dignidade do homem e da mulher e o privilégio dos seres humanos sobre as outras criaturas.

É necessário que haja duas testemunhas masculinas para um contrato de casamento de modo a anunciá-lo para a sociedade. A união do homem e da mulher é o elemento base de socialização e, portanto, o começo desta união deve ser publicizado. Demonstrar nossas intenções nem sempre requer a presença de testemunhas, entretanto elas são necessárias em um contrato de casamento, para que a união seja aceita como um fato consumado por toda a comunidade. Um homem e uma mulher solteiros podem sempre receber propostas, mas quando um casal anuncia o seu casamento, as propostas cessam e os cônjuges passam a pertencer um ao outro. Esta é a base de uma família e de uma sociedade saudáveis. É por este motivo que é costume realizar-se uma festa de casamento: Ela faz com que toda a comunidade testemunhe o casamento, mesmo que para se validar um contrato duas testemunhas sejam suficientes. As cerimônias de casamento são celebradas não apenas para se partilhar a alegria dos noivos, mas também para declarara sua nova condição para a comunidade. Portanto, podemos concluir que o casamento, com todas as suas particularidades, é uma ordem divina voltada para a proteção da dignidade humana.

Segundo o Islam, o casamento é a base indispensável de uma família. Ele faz com que os filhos sejam criados com educação, disciplina, preservação de valores e dignidade humana. Como o Islam confere uma importância muito grande à família, nada, por mínimo que seja, que ataque esta instituição é aceito. Por isto, o Islam proíbe o adultério, que é a pior de todas as relações extraconjugais, porque ele constitui um ataque ao refinamento, beleza e legalidade do acordo matrimonial, assim como também é um crime terrível que destrói a descendência familiar. Não existe ato mais tolo e ignorante do que preferir a indecência do adultério à tranquilidade e paz do casamento. Por este motivo, as ruas de nenhum país deveriam estar poluídas com imagens de imoralidade glorificando este desastre.

Não deve ser esquecido que a base sobre a qual uma nação se ergue ou desaba é a força da sua estrutura ética e moral. O casamento é o método mais efetivo de proteção desta estrutura. Por esta razão, o Mensageiro de Allah ( SAAS) alertou os muçulmanos para não tornar o casamento algo difícil, ao dizer: “As melhores cerimônias de casamento são aquelas mais simples”. (Abu Dawud, Nikah, 32) Portanto, todas as despesas costumeiras que sobrecarregam a cerimônia de casamento, são completamente desnecessárias e vazias. Elas são o remanescente da era da ignorância anterior ao Islam.

Allah, O Todo-Poderoso, quer que seus servos vivam em castidade e tranquilidade. O modo mais efetivo de proteger a castidade é o casamento. Aqueles que possuem meios suficientes para casar devem se casar e a comunidade islâmica tem a responsabilidade de ajudar aqueles que não possuem os meios necessários para se casar. Isto está escrito na seguinte passagem corânica:

“Casai os celibatários, dentre vós, e também os virtuosos, dentre vossos servos e servas. Se forem pobres, Deus os enriquecerá com Sua graça, porque é Munificente, Sapientíssimo.” (24:32)

No Império Otomano, fundações religiosas especiais foram estabelecidas para este propósito. Os seus fundadores estavam bem cientes de que a ordem e a moralidade de uma sociedade dependem de indivíduos castos e pacíficos.

Muhyiddin ibn ‘Arabi (que Allah abençoe sua alma) disse a respeito dos méritos de se auxiliar pessoas a se casarem: “A melhor caridade contínua é ajudar as pessoas a se casarem, pois para aqueles que ajudam haverá uma parte das recompensas das boas ações dos descendentes dos casais que eles ajudaram a casar”.

A vida em família, que começou com Adão e Eva (que a paz esteja sobre eles) no Paraíso foi transferida para os filhos de Adão através das leis divinas do casamento e o Islam deixa isto claro. A religião islâmica possui princípios específicos para a vida familiar, e assim a paz do Paraíso foi trazida para o seio das famílias muçulmanas. Para atingirmos esta felicidade, devemos seguir as leis de Allah, O Todo-Poderoso, e vivermos em família da mesma forma que Adão e Eva. Devemos nos abraçar com amor e sermos uma só alma e um só coração, assim como nosso pai Adão e nossa mãe Eva um dia foram.

Embora costumemos dar pouca importância, o fato de duas pessoas estranhas se unirem pelo casamento é algo fantástico que possui uma sabedoria profunda. Duas almas jovens deixam a casa dos seus respectivos pais, e crescem unidas com um amor e um afeto que foi posto por Allah em seus corações. Quão elevada manifestação divina! Ver uma incrível proximidade se desenvolver entre duas pessoas estranhas. Este mistério é realmente uma lição sagrada, merecedora de reflexão.

Allah, O Todo-Poderoso, fez do casamento um portal de bênçãos para a comunidade muçulmana e Ele fez de cada casamento, realizado de acordo com o Qur´an e a Sunna, um paraíso de felicidade na Terra.

O Islã, que tem por objetivo criar uma vida digna para toda a humanidade, confere a mais alta importância às mulheres e aponta os problemas que podem advir se elas foram negligenciadas. As mulheres são como candelabros de cristal. Quando o casamento delas é cheio de bênçãos e luz, elas iluminam a sociedade. Elas protegem a dignidade e a castidade da família, e são como faróis que iluminam a neblina do pecado. Quando o que acontece é o oposto disso, gerações inteiras são perdidas. Gerações perdidas quebram os elos de relações interpessoais e a transmissão de sabedoria; este processo termina com a destruição da sociedade. A maldade se torna comum; a sensibilidade e humanidade deixam de existir; aumentam os problemas e escândalos. Todos estes são sinais de uma comunidade em colapso.

A felicidade das mulheres se torna possível quando há gentileza no casamento. Quando não é assim, a mulher por vezes se distrai do casamento. Se uma mulher se afasta do seu principal objeto, neste caso o casamento, a sua infelicidade irá destruir a paz familiar. A participação da mulher no mundo do trabalho segue a necessidade; se ela trabalhar, ela precisa estar em um emprego que se adeque à sua natureza. O grau de necessidade deve ser avaliado objetivamente, levando em consideração as necessidades de toda a comunidade. O emprego precisa estar dentro de limites razoáveis e lícitos. Qualquer coisa além disso é auto-decepção, que termina em frustração e desapontamento. Muitas muçulmanas têm se perdido no redemoinho da imprudência. Muitos olhos, enganados por visões de mundo ilusórias, têm sido cegados para a verdade divina, destruindo assim as suas próprias possibilidades de felicidade.

Os pensadores do Islam têm conectado a glória e a identidade moral e social das mulheres, ao seu bem estar marital. A mulher entra em um mundo completamente novo através do casamento. Talvez ela comece a conviver com um completo desconhecido, talvez com seus parentes. Entretanto, com a bênção especial que Allah confere ao casamento, estas duas almas estranhas uma à outra passam a ser tão unidas que se tornam as pessoas mais próximas no mundo. De fato, isto está estabelecido no seguinte versículo:

“Entre os Seus sinais está o de haver-vos criado companheiras da vossa mesma espécie, para que com elas convivais; e colocou amor e piedade entre vós. Por certo que nisto há sinais para os sensatos.” (30:21)

Portanto, o fator mais importante para que haja felicidade em uma família é o amor, a sinceridade e a misericórdia que existem entre marido e mulher.

P – Nem sempre é possível atingir tal felicidade em todas as famílias. É um sinal de grande bênção chegar a este nível de tranquilidade e satisfação. Com o que devemos ser cuidadosos para chegarmos a este nível de felicidade?

A primeira condição é seguir as diretrizes islâmicas para a escolha de um cônjuge adequado. A essência destas diretrizes é que os crentes não devem selecionar seus cônjuges baseados nas belezas temporárias deste mundo, como beleza física e riqueza. Em vez disso, esta seleção deve estar baseada em qualidades espirituais, tais como fé e a moral. A este respeito, o Profeta (SAAS) disse:

“A mulher se casa por quatro motivos: sua riqueza, sua origem, sua beleza e sua religiosidade. Tentem casar com aquela que for religiosa; que a sua mão possa ser perfumada pela bondade!” (Bukhari, Nikah, VI, 123; Muslim, Rada, 53)

Embora esta tradição aborde as qualidades de uma esposa ideal, também é aplicável na escolha de um marido ideal, porque ter um cônjuge virtuoso vem em segundo lugar, no rol das coisas valiosas que todo muçulmano deve ter, logo após da piedade. Um marido virtuoso é o pilar inquebrantável do palácio do lar, e uma esposa virtuosa é o ornamento mais formoso deste palácio. Isto está expresso no seguinte dito do Profeta (SAAS):

“A posição das pessoas está oculta em sua religião; a sua dignidade está oculta em sua razão, e a beleza da sua descendência está oculta na qualidade da sua moral (protegida pelo casamento)”.

O segundo ponto importante é ser cauteloso em relação à equivalência entre os cônjuges. A igualdade precisa ser avaliada de acordo com qualidades como riqueza, educação e nível cultural. O que vem depois disso depende da maturidade e da força de vontade. A maturidade se desenvolve através da busca da perfeição na fé e na prática; a força de vontade pode ser conquistada seguindo-se as leis divinas e suas proibições.

Uma família pacífica, na qual as ordens e proibições de Allah são seguidas, é a base da alegria neste mundo e uma das maiores bênçãos de nosso Senhor. A permanência desta bênção e desta felicidade depende da união do casal em um ambiente religioso, onde prevalece a doação e a compreensão mútua.

Atualmente, a fonte mais significativa de erosão da família tradicional são as mulheres que procuram se assemelhar aos homens, e os homens que tentam se assemelhar às mulheres. Allah, O Todo-Poderoso, dotou os homens e as mulheres com qualidades distintas. Estas qualidades são formadas de modo a que ambos possam dar o melhor de si para a sociedade. As qualidades naturais dos sexos, desde a aparência física até às características psicológicas, são estruturadas de acordo com as responsabilidades que Allah, O Todo-Poderoso, designou para cada um.

Os homens precisam de força física e espiritual de forma a prover a família e liderá-la. Já as mulheres não possuem a responsabilidade desta provisão. E se elas são forçadas a tal, isto constitui uma opressão, porque as mulheres não foram criadas para ganhar o sustento da família, mas para criar e proteger os filhos. Entretanto, se o ambiente e as condições de trabalho são adequadas, as mulheres podem trabalhar em funções que estejam de acordo com as suas naturezas, como lecionar em uma escola corânica para meninas, ou então como ginecologista.

Embora o homem e a mulher sejam diferentes, as suas habilidades naturais fazem com quem ambos sejam complementares. Quando os casais transgridem os limites impostos por esta natureza, a felicidade da família é afetada.

Não devemos deixar de mencionar também que a autoridade masculina na família, não dá a nenhum homem o direito de usar a força bruta, e a obediência feminina não deve ser sinônimo de escravidão. Se tanto o homem quanto a mulher cumprirem seus papéis tradicionais em acordo com os princípios islâmicos, não haverá nem opressor nem oprimido na família.merym

A rebeldia da mulher em relação ao marido, através da violação dos princípios da castidade e obediência, bem como o abuso de autoridade pelo marido em nome de seus desejos egoístas, ambos podem destruir a família. O homem, muitas vezes, pode passar por situações de stress no trabalho. Quando isto acontece, não é apenas uma necessidade, mas ele possui o direito de encontrar uma esposa compreensível e consoladora em casa. Por outro lado, é tanto um direito quanto uma da necessidade da esposa que aguarda pelo seu marido em casa o dia inteiro, que ela encontre simpatia e afeto quando o mesmo voltar do trabalho. Cada membro da família precisa conhecer os seus direitos e responsabilidades diante de Allah, O Todo-Poderoso. Os únicos valores que podem manter a felicidade e a alegria na família são o respeito e o amor mútuo.

Não podemos esquecer o ditado de nossos antepassados: “A fêmea do pássaro é quem constrói o ninho”. As mulheres realmente possuem um papel mais atuante na proteção da família. Por isto, a intuição feminina, bem como a compreensão e os esforços empregados pela mulher nesta tarefa, carregam mais importância que aqueles do homem. Allah dotou as mães com mais sabedoria emocional e habilidades do que os homens.

Ismail Hakki Burservî diz a respeito da interpretação do termo “al-tara´ib” da Sura 86 do Qur´an, “Quando uma criança cai em um rio, sua mãe pula no rio, não importa o quão perigoso seja, e faz tudo o que ela pode para salvar o seu bebê. O pai da criança, por outro lado, não age assim. Se não há esperança para o bebê, o pai simplesmente senta à margem do rio e chora.”

Obviamente, este heroísmo é válido somente para aquelas mães que não perderam suas qualidades espirituais. Essa atitude não é encontrada naquelas mães sem coração que abandonam seus filhos em frentes às mesquitas ou no interior dos cemitérios. Elas são como almas arruinadas que destruíram todas as boas qualidades com que foram dotadas.

A compaixão da maternidade é visível até mesmo no reino animal, algumas vezes de forma memorável. Conta-se que uma leoa e um filhote de veado conviveram fantasticamente próximos um do outro no Parque Nacional Samburu, no Quênia, entre 21 de Dezembro de 2001 e 2 de Janeiro de 2002. A sua relação era como de mãe e filho. O cordão umbilical do veado ainda estava preso a ele quando foi fotografado pela primeira vez. Teria a leoa sentido pena do filhote de veado perdido? Em todo caso, ela o adotou. O veado, também, se comportou como se a leoa fosse sua verdadeira mãe. Como fosse impossível para o filhote se alimentar do leite da leoa, esta o alimentou com folhas, em vez de carne – como se ela soubesse que ele não era um filhote de leão.

Um dia a mãe do veado apareceu, procurando por seu filhote. Quando ela o viu com uma leoa, ela ficou confusa, mas não correu. Ela começou a emitir sons, como se quisesse comunicar com o seu filhote. Este, por sua vez, se aproximou da sua verdadeira mãe e eles pastaram juntos. Entretanto, a leoa não permitiu que eles se afastassem mais. A leoa intervinha a todo momento em que o pequeno veado parecia querer ir embora. Teria a felina amado tanto aquele filhote que ela não poderia deixá-lo ir embora com sua verdadeira mãe? Ela lambeu o veado e brincou com ele como se fosse sua própria cria. No entanto, depois de um tempo, por alguma razão – talvez por ela ter reconhecido que o filhote precisava da sua verdadeira mãe – ela o deixou ir embora com sua progenitora. Infelizmente, não demorou muito para que um leão percebesse o frágil e indefeso veado e o matasse. A leoa apareceu para lamentar o ocorrido no mesmo local em que o filhote foi morto.

Que cena inacreditável! Foi uma grande manifestação do dom divino da maternidade superando até mesmo a inimizade existente entre presa e predador. Este é um dos sinais de Allah, O Todo-Poderoso, pois a maternidade é a manifestação de um milagre divino.

Existem muitas lições para nós neste incidente. A mãe é verdadeira mãe não por causa de um fator biológico, mas por um fator espiritual. Se uma mulher abrir mão disso, então ela não é mais um monumento de misericórdia nem uma mãe. Pelo contrário, ela se torna uma predadora, que destruirá muitas almas jovens. Sendo assim, as mulheres devem proteger e valorizar a maternidade, mais do que meramente como uma simples reprodução animal. Para as outras criaturas, não haverá nenhum questionamento sobre as suas descendências na Outra Vida. Mas para os seres humanos sim.

Os nossos filhos testemunharão ou a favor de nós, ou contra nós no Dia do Juízo. Eles devem ser criados com todo cuidado, pois eles também são meios pelos quais adentramos o Paraíso. Uma boa educação religiosa, boas maneiras, educação moral e consciência das obrigações para com Allah, vêm no topo da lista do que se deve ensinar para os filhos.

P – Em nossa sociedade, os jovens que planejam se casar, passam primeiramente um bom tempo como noivos. Neste período, costumam ocorrer diversos problemas. Com o quê os casais devem tomar cuidado durante o noivado?

A questão central, como tentamos explicar, é a necessidade de se construir uma família sob uma base sólida e saudável. Este princípio deve estar em mente não somente durante o período de noivado, mas ao longo do casamento. As medidas e regras divinas precisam ser observadas em todos os estágios. Infelizmente, em nosso tempo muitos casais enxergam o noivado como uma permissão para agir como se eles estivessem casados. Isto leva a um número irreparável de erros e a corações partidos.

Nós realmente precisamos lembrar que o noivado é somente a fase na qual se faz o acordo para o casamento. Não é o casamento em si, e durante este período o noivo e a noiva são ilícitos um para o outro. Portanto, eles precisam ser cuidadosos quanto aos limites divinos. Em suma, os noivos não devem se encontrar privadamente em lugares remotos nem conversar mais do que se espera deles antes do casamento! Atualmente, testemunhamos a devastação que acontece quando esta norma não é seguida.

A este respeito, gostaria de recordar a seguinte narrativa de Ibn ´Abbas:

“Allah, O Todo-Poderoso, criou Eva da costela esquerda de Adão. Durante a criação dela, Adão ( que a paz esteja sobre ele) caiu sonolento. Quando ele acordou e viu Eva próximo a ele, se apaixonou por ela e quis abraçá-la. Os anjos disseram, ‘Ó Adão! Não a toque. Vocês ainda não se casaram’. Então, eles se casaram e foi acertado que o dote de Eva seriam três saudações para o Profeta Muhammad (SAAS).”

Esta foi a primeira cerimônia de casamento da história. Com o pedido de bênçãos sobre o Profeta Muhammad (SAAS), a cerimônia de casamento adquire um sentido sublime e abundam as graças e manifestações de misericórdia divinas.

P – Você poderia compartilhar suas observações sobre a cerimônia de casamento?

A cerimônia de casamento é uma forma de partilhar a felicidade do matrimônio com amigos e parentes. Ela também serve para publicizar a união do casal. Além do mais, é bom que um momento tão importante, também seja uma oportunidade de entretenimento e alegria – que não deixam de fazer parte de nossa natureza.

Porém, devemos lembrar que cerimônias muito extravagantes, a ponto de arrasar financeiramente as famílias envolvidas, nunca serão aprovadas pelo Islam. O Islam é uma religião que clama pela moderação, até mesmo na eventualidade de se utilizar a água de um rio para ablução. Isto serve como encorajamento para que os muçulmanos sejam frugais. Consequentemente, mesmo que as famílias do casal sejam ricas, elas devem agir de forma a levar em consideração os pobres e necessitados das suas comunidades. Transformar cerimônias de casamento em teatros de ostentação, como muitas famílias ricas atualmente fazem, é uma manifestação de loucura e uma prova de que o Islam não foi propriamente internalizado.

As cerimônias de casamento devem ser apropriadamente realizadas com graça islâmica e refinamento. Elas devem se afastar de todo tipo de ostentação e desperdício. As pessoas devem ter cerimônias modestas de acordo com as suas situações financeiras. Mas utilizar tal evento para exibição de status financeiro contradiz o espírito e o objetivo do casamento.

Particularmente, misturar uma instituição tão abençoada com atos e costumes ilícitos, tais como o consumo de bebidas alcoólicas, leva as pessoas ao erro e à ignorância. Apenas aqueles encontros de casamento onde as leis de Allah e Seu Mensageiro são seguidas, são lugares abençoados onde as preces são aceitas. Algumas formas de entretenimento são inofensivas, desde que homens e mulheres não se misturem. As mulheres podem entreter umas às outras, e os homens podem fazer o mesmo uns com os outros sem que se cometa nenhum ato ilícito.

Outro ponto a se destacar é a importância de se convidarem os pobres, os necessitados e os desabrigados para a walima, a festa de casamento. Isto está expresso no seguinte hadith:

“A pior comida é aquela servida em um banquete de casamento para o qual somente os ricos foram convidados, ao passo que os pobres ficaram de fora. E aquele que recusa o convite para um banquete desobedece Allah e Seu Mensageiro.” (Bukhari, Nikah, 72; Muslim, Nikah, 107. Ver também Ibn Majah, Nikah, 25)

Deve ser lembrado que a comunidade islâmica recebe auxílio divino através das orações dos mais fracos. Portanto, os necessitados e destituídos em particular precisam ser convidados para a walima. Em uma ocasião, Moisés ( que a paz esteja sobre ele) orou para Allah, O Todo-Poderoso e pediu, “Querido Senhor! Onde devo te procurar?”

Allah, O Todo-Poderoso, respondeu, “Procure por mim entre os corações partidos.” (Abu Nu´aym, Hilya, II, 364)

As orações daqueles que estão destituídos e possuem corações partidos são aceitas na presença de Allah. Por isso, todos os muçulmanos devem cuidar para serem merecedores de suas orações, especialmente durante aqueles momentos nos quais realizamos coisas importantes, como o casamento. Também não podemos esquecer de pedir que os devotos orem por nós.

P – A quais questões os jovens muçulmanos e muçulmanas devem dar atenção particular de forma a salvaguardar o bem-estar das suas famílias?

Devemos estar cientes de que uma sociedade cresce nos ombros dos seus cidadãos do sexo masculino, mas que os do sexo feminino também contribuem para esse crescimento. Sem a ajuda dos homens e das mulheres, nenhum desenvolvimento ou ascensão pode ser atingido. Um home que é infeliz no lar, não pode ser produtivo no trabalho. Consequentemente, podemos dizer que uma nação se desenvolve através da experiência e maturidade das suas mulheres. O oposto disto também é correto: uma nação perde seu poder e valor através da degradação das suas mulheres. A história é cheia de exemplos neste sentido. Por isto, toda comunidade necessita de famílias saudáveis.

Embora os seres humanos tenham sido criados com a mais perfeita das naturezas, a manifestação da nossa perfeição numa personalidade desenvolvida só pode ser atingida num ambiente familiar saudável. A família é o primeiro lugar onde a personalidade humana é moldada. Apenas educação com uma educação apropriada as almas podem chegar a níveis elevados de desenvolvimento espiritual. Podemos tirar lições das vidas dos santos e profetas.

A alegria e a felicidade no lar dependem do respeito mútuo e da compreensão entre os cônjuges e da observação dos direitos de cada um. Também é muito importante que compreendamos o significado do versículo ittaqullah – “Tenha consciência constante da presença de Allah!”– se desejamos que haja felicidade na família.

Nosso mundo pode se tornar um paraíso se os direitos das mulheres forem respeitados; e também pode se tornar um inferno como resultado da violação dos seus direitos. O Profeta (SAAS) falou sobre a importância dos direitos das mulheres em seu Sermão da Despedida:

“Ó Povo, é verdade que possuís certos direitos em relação às suas mulheres, mas elas também possuem direitos sobre vocês. Lembrem que vocês as tomaram como suas esposas diante de Allah e com a Sua permissão. Se elas se conformarem com seu direito, então a elas pertence o direito de ser alimentadas e vestidas com bondade. Tratais bem as suas esposas e sejais bondosos com elas, pois elas são suas companheiras e auxiliares devotadas. E é seu direito que elas não tenham amizade com quem não aproveis, bem como é seu direito que sejam sempre castas.”  (Bukhari, Mukhtasar, X, 398)

Prevenir as mulheres de educarem gerações virtuosas forçando-as a ocupações que não se ajustam às suas naturezas é um erro grave. A felicidade em uma família só pode ser atingida pela proteção e pelo emprego das habilidades do homem e da mulher nas ocupações que melhor se ajustam às suas naturezas.

O Islam afirma a importância dos casamentos realizados por um ideal mais elevado. O casamento possui duas dimensões, material e espiritual. Precisamos ser sérios e cuidadosos se quisermos que nossas famílias sejam funcionais em ambas as dimensões. É muito fácil para o casamento se tornar unidimensional. Infelizmente, este tipo de casamento sempre termina em um divórcio infeliz, ou então continua como uma cadeia de agonia até o fim da vida. Naturalmente, estes não são os resultados que esperamos quando nos casamos!

O divórcio é descrito em um dos ditos do Profeta, como um incidente que estremece o trono de Allah:

“Casem e não divorciem, pois em verdade o divórcio faz estremecer o trono de Allah...” (Ali al Muttaqui, IX, 1161/27874)

Se um homem se divorcia de sua mulher simplesmente por sua própria conveniência e bel-prazer, isto é uma opressão e um grande pecado, o que é obviamente proibido no Islam. Esta atitude violaria o direito do outro servo de Allah, o que iria levar à destruição e ao eterno desapontamento.

O divórcio frequentemente segue-se a casamentos arbitrários e descuidados, os quais possuem resultados lamentáveis. O pior e mais severo destes resultados recai sobre os filhos. As crianças que não vêem afeto nas suas famílias e são expostas a frequentes abusos da parte de seus pais, que deveriam ser seus modelos na vida, vivem à mercê das ruas. Às vezes, eles fogem de seus lares e passam a viver nas ruas; em breve, elas caem na teia do alcoolismo, drogas, prostituição e criminalidade. E isto prepara o terreno para a destruição social.

Obviamente, por vezes o divórcio é a única opção razoável. Os casamentos católicos são indissolúveis e devem ser mantidos, não importa o quão deploráveis os cônjuges sejam. Os casamentos islâmicos, pelo contrário, são contratos legais com cláusulas que o anulam quando necessário. Todo acordo pode ser substituído por outro. Se não existir nenhuma saída para um casamento falido, a vida do casal se torna uma tortura. A união familiar, neste caso, não seria melhor do que um estado de escravidão.

O casal que não consegue encontrar soluções para os seus problemas torna-se desesperado e pode não ver as situações com clareza. Por isso, o Islam permite o divórcio, mas por princípio reserva o direito de divórcio para os homens, pois teoricamente eles possuem maior probabilidade de agirem racionalmente do que as mulheres. Porém, se tiver sido previamente estipulado no contrato matrimonial, não existe nenhum obstáculo que impeça que a mulher também exerça o direito de divórcio. Isto é conhecido na lei islâmica como tafwid al-talaq. Mesmo que o direito de divórcio não tenha sido estipulado no contrato, sob algumas circunstâncias a mulher ainda pode apelar para um tribunal para que seja realizado o divórcio.

De modo a se evitar o divórcio desnecessário, os casais devem apreciar a importância de cada um, assim como devem respeitar um ao outro. Boas lembranças, momentos felizes, bem-estar, tranquilidade e todas as coisas prazerosas na vida podem ser alcançadas sob a sombra da sabedoria divina. O sucesso irá se manifestar através da fidelidade mútua e da sinceridade. Está escrito nos ditos do Profeta (SAAS):

“Quando um homem acorda à noite, desperta a sua esposa, e ambos rezam juntos duas rakat, eles são registrados entre aqueles homens e mulheres que mencionam muito a Allah.” (Abu Dawud, Tatawwu, 18; Witr, 13)

“Que Allah mostre a sua misericórdia para um homem que se levanta durante a noite e ora, que desperta a sua esposa e ela ora; se ela se recusa, ele joga água em seu rosto. Que Allah mostre misericórdia para uma mulher se levanta a noite e ora, que desperta o seu marido e ele ora; se ele se recusa, ela joga água em seu rosto.” (Abu Dawud, Tatawwu, 17; Witr, 12)

De acordo com os ditos supramencionados, podemos concluir que a felicidade numa família depende de dois grandes princípios:

1. Sinceridade de ambas as partes

2. Mútuo encorajamento para a piedade.

P – Considerando tudo o que foi dito até agora, existe alguma família ideal que você poderia nos mostrar?

Dos muitos exemplos que podem ser dados, sem dúvida a família do Profeta Muhammad (SAAS) permanece à frente de todos. Da mesma forma que em todos os outros aspectos da vida, o Profeta demonstrava o melhor dos comportamentos na vida familiar. Ele era o marido perfeito e o pai perfeito. Sua abençoada esposa, nossa mãe Khadija, foi o mais excelente exemplo de esposa e mãe. Suas outras esposas foram bons exemplos também. Nenhum incidente negativo pode ser encontrado em sua vida familiar, embora houvesse algumas pequenas disputas entre suas esposas. Mas mesmo aquelas pequenas disputas foram resolvidas e terminaram bem, graças ao caráter exemplar do Profeta, e eles lançaram um exemplo para o todo da comunidade muçulmana.

Assim como a personalidade do Profeta foi a melhor das personalidades, o seu lar também foi o lar mais exemplar e ideal. A sua casa possuía tanta paz e tranquilidade, que até mesmo quando os membros de sua família ficavam sem nenhuma refeição quente à mesa por dias, cada visita era capaz de sentir a felicidade em seu lar. Não havia traço de luxúria: Nenhuma das suas esposas possuía mais do que um quarto modesto, e a refeição mais saborosa para elas era o contentamento, paciência e submissão. O método disciplinar que o Mensageiro de Allah (SAAS) aplicou em sua casa preenchia o coração de seus familiares com amor sem fim e lealdade. Nenhuma mulher era capaz de amar o seu marido tanto quanto as esposas do Profeta o amavam; nenhum marido podia amar sua esposa, tanto quanto o Profeta amava suas esposas. Nenhuma criança amava seu pai tanto quanto Fátima amava seu pai; e nenhum pai amava seus filhos tanto quanto o Profeta amava os seus.

O Mensageiro de Allah (SAAS) prestou a maior atenção para ser justo com todas as suas esposas. E mesmo tendo direcionado todos os seus esforços neste sentido, devido à dificuldade de se assegurar a justiça absoluta, o Profeta orava a Allah:

“Querido Senhor! Inadvertidamente, pode ser que eu ame uma delas mais do que as outras, e isto é desigualdade. Senhor! Eu me refugio em Tua misericórdia em relação a isto que eu sou incapaz de evitar.”

Querido Senhor! Agraciai-nos e a nossas famílias com uma vida piedosa que Te contente. Fazei de nossos lares um paraíso de bênçãos e felicidade. Fazei com que nossos lares não se assemelhem ao inferno.

Amin!
 4514 Read Now

Der Letzte Atemzug

Allāh, der Allwahre, hat die Eigenschaft ewigen Bestehens [baqā’] in diesem Universum allein sich selbst vorbehalten. Aus diesem Grunde unterliegt – abgesehen von Seinem erhabenen Wesen – alles, was existiert, der Vergänglichkeit. Dementsprechend heißt es in einem der edlen Verse des heiligen Qur’ān:

كُلُّ مَنْ عَلَيْهَا فَانٍ

{Alles, was auf ihr (der Erde) existiert, ist vergänglich.}, und dies manifestiert sich in der mit den Worten

كُلُّ نَفْسٍ ذَآئِقَةُ الْمَوْتِ

{Jede Seele wird den Tod schmecken.} verkündeten Wirklich-keit. Unter diesem Gesichtspunkt ist es dringend notwendig, dass der Mensch jeden Augenblick seines Lebens in bewusstem Nachdenken [tafakkur] über diese Tatsache verbringt. Deshalb heißt es in einem weiteren Vers:

َوَجَاءَتْ سَكْرَةُ الْمَوْتِ بِالْحَقِّ ذَلِكَ مَا كُنْتَ مِنْهُ تَحِيدُ

{Und die Trunkenheit des Todes wird mit der Wahrheit kom­men: „Das ist es, wovor du auszuweichen pfleg­test!“}

Der Mensch wurde in diese vergängliche Welt geschickt, um darin geprüft zu werden. Sein wichtigstes Bestreben sollte deshalb darin bestehen, das Wohlgefallen Allāhs, des Erhabenen, zu erringen, um in die Heimstätte des Friedens, das Paradies, den Hort ewigen Friedens und höchster Glückseligkeit, einzugehen. Der Weg dorthin besteht in dem Bemühen, zu jenen zu gehören, welche die mit den Worten

يَوْمَ لَا يَنْفَعُ مَالٌ وَلَا بَنُونَ إِلَّا مَنْ أَتَى اللّٰهَ بِقَلْبٍ سَلِيمٍ

{An jenem Tage werden weder Besitz noch Nachkommen etwas nützen, sondern nur, wenn jemand mit reinem Herzen zu Allāh kommt.} beschriebene Stufe verwirklicht haben.

Dies wiederum ist nur durch Erziehung des menschlichen Egos [nafs] möglich. Der Kern der Erziehung des Nafs besteht in vollkommener Ergebenheit gegenüber dem Gesandten Allāhs – Segen und Friede seien auf ihm – sowie in enger Verbundenheit mit ihm und Gehorsam ihm gegenüber. Das bedeutet, Anteil an dem dreiundzwanzig Jahre währenden Zeitraum seines Prophetentums zu nehmen oder, besser gesagt, in die Sphären der Herzenswelt des ehrwürdigen Propheten – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – einzutauchen. Denn Allāh, der Allwahre, hat den edlen Qur’ān durch den Erzengel Jibrīl direkt ins Herz des Gesandten Allāhs – Segen und Friede seien auf ihnen beiden – herabgesandt. Infolgedessen sind alle gottesdienstlichen Handlungen [‘ibāda], Aussprüche, Verhaltensweisen und Taten des Gesandten Allāhs – Segen und Friede seien auf ihm – Erklärungen zur Verdeutlichung der Bedeutungen des edlen Qur’ān. Angesichts dieser Wirklichkeit ist es notwendig, den ehrwürdigen Propheten – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – in dem Bestreben, einen Anteil an seiner Herzenswelt zu erwerben, mehr zu lieben als das eigene Leben, materiellen Besitz, die eigene Familie und Verwandten und alles andere auf der Welt. Diese Liebe erfüllt das Innere des Gottesdieners mit der Liebe Allāhs, des Allwahren. Denn den Propheten – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – zu lieben, bedeutet, Allāh zu lieben, und Allāh zu lieben, heißt, ihn zu lieben. Um an sein Ziel in der göttlichen Gegenwart zu gelangen, ist es für das Herz in der Tat unerlässlich, diese Stufe zu erreichen.

All dies sind nützliche Schritte in Vorbereitung auf den letzten Atemzug. Alle vorherigen Atemzüge verhalten sich zu diesem letzten Atemzug in ähnlicher Weise wie die Tropfen, die ein Glas füllen, zu jenem letzten Tropfen, der es zum Überlaufen bringt. Das heißt, unser letzter Atemzug ist das Ergebnis all unserer vorherigen Atemzüge. Deshalb hängt unser letzter Atemzug davon ab, wie wir die uns in der Gegenwart zur Verfügung stehenden Atemzüge nutzen. Jene erlesenen Gottesdiener, die ihr Leben in hingebungsvoller Liebe zu Allāh und Seinem Gesandten verbracht und es in rechtschaffener Beharrlichkeit auf dem Weg des Allmächtigen mit der Zierde rechtschaffener Taten geschmückt haben, tun mit den Worten des Glaubensbekenntnisses auf den Lippen ihren letzten Atemzug und ziehen dahin in die Gefilde ewiger Glückseligkeit. Ihnen wird die frohe Botschaft zuteil, die der ehrwürdige Prophet – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – verkündete, indem er sagte: „Wer während seines letzten Atemzuges (aufrichtig) das Bekenntnis der göttlichen Einheit [kalimat al-tauhīd] ausspricht, der wird ins Paradies eingehen.“

Das heißt, dass diejenigen, die ihr Leben im Bewusstsein der göttlichen Einheit entsprechend dem Bekenntnis Lā ilāha illā Allāh [Es gibt keine Gottheit außer Allāh] verbracht haben, mit ihrem letzten Atemzug die Reise in die erhabene Gegenwart Allāhs, des Allwahren, antreten. Denn mit der absoluten Negation durch das Wort „Lā“ haben sie alle vergänglichen, Göttlichkeit zuschreibenden und von egoistischen Wünschen bestimmten Vorstellungen und Götzen aus dem Herzen geworfen und dieses anschließend durch das Wort „illā“ mit aufrichtiger, allein Allāh, dem Allwahren, geltender Gottesliebe erfüllt.

Man sollte sich bewusst sein, dass dieses, von den Händen der Macht erschaffene und mit tausendundeiner Zierde versehene Universum nicht mehr als ein der Vergänglichkeit unterworfener, vorübergehender Aufenthaltsort ist. Dabei ist in diesem Universum nichts ohne Sinn erschaffen. Für den Menschen besteht der Sinn seines irdischen Lebens in der Möglichkeit, ewige Glückseligkeit im Jenseits zu erlangen. Aus diesem Grunde ermahnt unser Herr Seine Diener mit den Worten:

يَا أَيُّهَا الَّذِينَ آمَنُواْ اتَّقُواْ اللّٰهََ حَقَّ تُقَاتِهِ

وَلاَ تَمُوتُنَّ إِلاَّ وَأَنتُم مُّسْلِمُونَ

{O ihr, die ihr glaubt, fürchtet Allāh wie es Ihm gebührt und sterbt nicht anders denn als gläubig Gottergebene.}

Der Tod, der ausnahmslos alle Lebewesen ereilt, ist der Mo­ment des Abschiednehmens von diesem vergänglichen Leben und für jeden Einzelnen sein ihm bestimmter, persönlicher Jüngster Tag. Dabei darf man nicht vergessen, dass der Mensch, unabhängig davon, ob ihm dies bewusst ist oder nicht, jeden Tag und jede Nacht zahllosen Ereignissen begegnet, die seinen Tod bedeuten können. Der Tod des Menschen lauert jeden Augenblick. Der ehrwürdige Maulānā bringt dies in seinem Mathnawī mit den Worten zum Ausdruck:

In Wirklichkeit befindet sich in jedem Moment ein Teil deines Wesens im Zustand des Sterbens.

Jeder Moment ist ein Zeitpunkt des Hingebens der Seele und jeden Moment neigt sich unsere Lebensspanne dem Ende zu.

Nähern wir uns nicht in der Tat mit jedem Tag, den wir uns von unserem Dasein in dieser vergänglichen Welt entfernen, um einen weiteren Schritt dem Tode? Reißen wir nicht mit jedem Tag ein weiteres Blatt vom Kalender unserer Lebensspanne ab? Angesichts des wie ein reißender Fluss dahinfließenden Lebens warnt uns der ehrwürdige Maulānā davor, in Achtlosigkeit zu verfallen, indem er sagt:

O Mensch, schau dir dein letztes Abbild im Spiegel an! Dabei denke daran, wie alle Schönheit mit dem Altern vergeht und dass jedes Gebäude eines Tages einstürzen wird, und lass dich nicht täuschen von der Lüge im Spiegel! 

Unser letzter Atemzug ist ein von tausendundeiner Weisheit umgebenes, wohlgehütetes göttliches Geheimnis. Das heißt, der Zeitpunkt, an dem uns der Tod – das mit der größten Sicherheit bevorstehende Ereignis – ereilen wird, hängt von der göttlichen Bestimmung ab. Dabei blickt der Mensch dem Tod im Verlauf seines Lebens unzählige Male ins Auge. Sind nicht durchlebte Krankheiten, unerwartete Ereignisse, plötzlich hereinbrechende Katastrophen sowie stets und überall lauernde lebensgefährliche Situationen, die der Mensch infolge seiner Achtlosigkeit und Schwäche gar nicht wahrnimmt, allesamt Zeichen dafür, dass nur ein äußerst dünner Schleier den Menschen vom Tode trennt?

Darum sollte der Mensch jeden Tag zahllose Male über die Bedeutung der oben zitierten Verse nachdenken und die ihm in dieser Welt immer wieder gegebenen Möglichkeiten und Chancen nutzen, denn im Jenseits sind diese unwiederbringlich verloren. Doch obwohl der Mensch sich dieser Realität bewusst sein sollte, betrachtet er bedauerlicherweise, gefangen in tausendundeiner Form von Achtlosigkeit, das Herabfallen eines Blattes seines Lebenskalenders nach dem anderen ohne die geringste Anteilnahme. Er verhält sich damit ganz so, als wäre er ein Felsbrocken, an dem die herabfallenden, Leben spendenden Regentropfen abperlen, ohne dass er daraus irgendeinen Nutzen zu ziehen vermöchte.

In Wirklichkeit sterben wir vom Tag unserer Geburt an täglich ein Stück und legen unmerklich Tag für Tag einen Abschnitt der Strecke in Richtung unseres Todes zurück. Wie wir uns jeden Augenblick der Zeit unseres Daseins dem anbrechenden Morgen der Wahrheit nähern, kommt in wunderbarer Weise in dem folgenden Vers des edlen Qur’ān zum Ausdruck:

وَمَنْ نُعَمِّرْهُ نُنَكِّسْهُ فِي الْخَلْقِ أَفَلَا يَعْقِلُونَ

{Und wem Wir ein langes Leben geben, den setzen Wir dem körperlichen Verfall aus. Wollen sie denn nicht nachdenken?}

Zu diesem Vers passen wunderbar die Worte des rechtschaffenen Gottesdieners Quss ibn Sa‘ida, der vor unserem ehrwürdigen Propheten – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – lebte, dessen baldiges Erscheinen vorhergesagt hatte und in einer Ansprache auf dem Jahrmarkt Sūq ‘Ukāza in Bezug auf die Höhen und Tiefen des vergänglichen irdischen Daseins verkündete:

„O ihr Menschen! Kommt herbei, hört zu, merkt es euch und zieht daraus eine Lehre!

Wer lebt, der wird sterben. Wer stirbt, der wird vergehen. Wenn es regnet, sprießt das Grün.

Kinder werden geboren und nehmen den Platz ihrer Eltern ein. Am Ende vergehen sie alle.

Diese Kette des Geschehens setzt sich in Einem fort, alle folgen denen, die vor ihnen waren.“

Auch wir werden, wenn die uns bestimmte Zahl der Atemzüge, die der Allwahre uns in Seiner Güte geschenkt hat, aufgebraucht ist, an jenem Tag, an dem wir unseren letzten Atemzug tun, nachdem wir Abschied von all dem genommen haben, mit dem wir auf der Erde verbunden waren, oder vielleicht auch ganz ohne Abschied, dem Tod begegnen. Allerdings werden jene Gottesdiener, die Allāh, dem Allwahren, gegenüber wahrhaftig und Ihm in leidenschaftlicher Liebe zugetan sind, diese Begegnung nicht als Tod sondern vielmehr als die einer Hochzeitsnacht gleichende Erweckung zu einem gesegneten neuen Leben erfahren. Aus diesem Grunde ist es notwendig, den Sinn des in den weisen Worten „Sterbt, bevor ihr sterbt!“ verborgenen Geheimnisses zu begreifen. Der ehrwürdige Maulānā Rūmī erklärt dieses Geheimnis, indem er sagt: Sterbt, um zu neuem Leben zu erwachen!

Und der ehrwürdige ‘Alī – möge Allāh mit ihm zufrieden sein – sagte: „Die Menschen sind in tiefem Schlaf versunken, erst wenn sie sterben, wachen sie auf.“

Folglich sollten wir wissen, dass wahres Leben nicht ein entsprechend unserer tierischen Triebseele ganz von den Empfindungen des Egos und dem Verlangen nach weltlichen Dingen bestimmtes Dasein bedeutet, sondern nur in einer dem göttlichen Geist, der uns von Allāh, dem Erhabenen, eingehaucht wurde, gebührenden Existenz verwirklicht werden kann.

Der schlimmste Tod besteht demzufolge darin, Allāh, dem Allwahren, gegenüber achtlos zu sein und die Gelegenheit zu vertun, Sein Wohlgefallen zu erwerben. Darum sollte ein Gläubiger begreifen, wie er zu leben und zu sterben hat und sich der notwendigen Erziehung von der Stufe des Glaubens [īmān] hin zur Stufe der Vorzüglichkeit [ihsān] unterziehen. Denn niemand – abgesehen von den Propheten – kann sich sicher sein, auf welche Art und Weise er sterben und in welchem Zustand er wieder auferweckt werden wird. Da dies der Fall ist, hat die flehentliche Bitte des Propheten Yūsuf – auf ihm sei der Friede – an Allāh, den Erhabenen,

تَوَفَّنِي مُسْلِمًا وَأَلْحِقْنِي بِالصَّالِحِينَ

{Lass mich als Gottergebenen [Muslim] sterben und geselle mich zu den Rechtschaffenen!}

für uns in der Tat eine tiefe Bedeutung. In diesem Zusam-menhang ist es für jeden Gottesdiener dringend erforderlich, in seinem Herzen das rechte Gleichgewicht zwischen Furcht [khauf] und Hoffnung [rajā’] aufrechtzuerhalten. Die durch diesen seelischen Zustand hervorgerufene Wachsamkeit und Empfindsamkeit des Herzens sorgen dafür, dass man sein gesamtes Leben in der bangen Besorgnis verbringt, ob man seinen letzten Atemzug als Gläubiger tun wird oder nicht.

Das erste und deutlichste Anzeichen dafür, wie unser Zustand im Jenseits aussehen wird, offenbart sich in unserem Zustand während des letzten Atemzuges. In unserem Führer auf dem Weg der Rechtleitung, dem edlen Qur’ān, finden wir eine Reihe lehrreicher Beispiele jener heldenhaften Gläubigen, denen bei ihrem Streben nach dem ewigen Seelenheil im letzten Atemzug Erfolg beschieden war, und wir erfahren, welcher göttliche Lohn ihnen dafür zuteil wurde.

So wurden die Zauberer Fir‘auns angesichts des offenkundigen Wunders, welches der ehrwürdige Mūsā vor ihren Augen vollführte, mit der göttlichen Gnadengabe des Glaubens geehrt und warfen sich in Ergebenheit nieder, wobei sie verkündeten {„Wir glauben an den Herrn der Welten, den Herrn Mūsās und Hārūns.“} Der törichte Fir‘aun drohte ihnen überwältigt vom Zorn in dem Irrglauben, er besäße Macht über sie und könne ihr Gewissen mit Zwang beeinflussen: {„Ihr glaubt an Ihn bevor ich es euch erlaubt habe! […] Wahrlich, ich werde euch eure Hände und Füße wechselseitig abhacken, dann werde ich euch alle kreuzigen.“} Doch die Zauberer erwiderten, ganz von den ekstatischen Empfindungen wahren Glaubens erfüllt: „Deine Unterdrückung kann uns keinen Schaden zu­fügen, dein Übel herrscht nur in dieser Welt, doch die Glückseligkeit des Jenseits währt ewiglich!“, und hielten mit der Unerschrockenheit aufrichtigen Glaubens an ihrer Überzeugung fest.

Welch erhabene Lehre bietet diese Geschichte: Selbst mit grausamster Unterdrückung konfrontiert, galt ihre erste Sorge nicht, der Folter zu entkommen, sondern der Frage, ob es ihnen gelingen würde, im letzten Atemzug ohne im Glauben schwach zu werden als wahrhaft Gottergebene (Muslime) ihre Seele hinzugeben, so dass sie Allāh, den Allwahren, um Seinen Beistand anflehten, indem sie sagten:

رَبَّنَا أَفْرِغْ عَلَيْنَا صَبْرًا وَتَوَفَّنَا مُسْلِمِينَ

{„Unser Herr, erfülle uns mit Standhaftigkeit und lass uns als Gottergebene sterben!“}

So gingen sie, nachdem ihnen als Preis für die zuteilgewordene Rechtleitung wechselseitig Arme und Füße abgehackt worden waren, als hochgeehrte Märtyrer und Gottesfreunde in die Gegenwart des Allerhabenen ein.

Auch die grausamen Unterdrücker in der Geschichte der Ashāb al-Ukhdūd betrachteten es als Verbrechen, dass Menschen an Allāh glaubten, und warfen diese in die rotglühenden Flammen mit Feuer gefüllter Gräben. Doch die aufrichtigen Gläubigen gaben ihren Glauben auch angesichts dieser Folter nicht auf und gingen um ihres Glaubens an Allāh willen furchtlos in den Tod. In der Tat empfinden jene, die Allāh wirklich fürchten, keinerlei Furcht vor irgendetwas anderem!

Habīb al-Najjār von den Ashāb al-Qariya wurde wegen seines Glaubens und des Versuches, sein Volk rechtzuleiten, zu Tode gesteinigt. Doch als sich während seines letzten Atemzuges die Vorhänge dieser Welt zuzogen und die Fenster zur jener Welt, in die er eingehen sollte, öffneten und ihm die göttlichen Gnaden, die ihm zuteil werden sollten, gezeigt wurden, empfand er angesichts der Achtlosigkeit seines Volkes nichts als Mitleid und sagte: {Oh, wenn mein Volk doch wüsste!} Denn als Lohn dafür, dass er in dieser vergänglichen Welt klaglos die Steinigung ertrug, wurde ihm die Gnade ewiger Glückseligkeit gewährt.

Und in der Frühzeit des Christentums ließen die Römer, Griechen und Götzenanbeter die Gläubigen jener Tage in Kampfarenen von Löwen zerfleischen. Dabei galt der Kampf jener Gläubigen nicht dem Überleben zwischen den Reißzähnen der Löwen, sondern vielmehr der Bewahrung ihres Glaubens. Denn sie erduldeten diese schreckliche Unterdrückung, weil sie dem erhabenen Lohn Allāhs den Vorzug vor allem anderen gaben.

Zweifellos sind derart hervorragende Zustände das Ergeb-nis eines Lebens, welches ganz von den Empfindungen des Mit-Allāh-Seins geprägt ist. So besteht die höchste Stufe wahrer Gottesdienerschaft und zugleich ein unverzichtbarer Bestandteil derselben in der Fähigkeit, mit Allāh, dem Erhabenen, zu sein.

Wie überliefert ist, sprach einmal ein Prediger auf der Kanzel über die Ereignisse am Tag der Auferstehung. Unter den Anwesenden befand sich auch der ehrwürdige Scheikh Schiblī. Gegen Ende der Ansprache beschrieb der Prediger die Befragung, welcher sich der Verstorbene im Grab von Seiten Allāhs, des Erhabenen, unterziehen muss, wobei er aufzählte: „Es wird gefragt werden, wozu du dein Wissen genutzt hast. Es wird gefragt werden, was du mit deinem Hab und Gut angefangen hast. Du wirst bezüglich deiner Gottesdienste befragt werden. Du wirst gefragt werden, ob du darauf geachtet hast, was nach dem göttlichen Gesetz zulässig [halāl] und verboten [harām] ist. Du wirst nach diesem befragt werden. Und du wirst nach jenem gefragt werden …“, und er zählte eine lange Liste von Dingen auf.

Als er feststellte, dass der Prediger trotz all der vielen Einzelheiten, die er aufgezählt hatte, nicht zum Kern der Angelegenheit vorgedrungen war, unterbrach der ehrwürdige Scheikh Schiblī ihn mit den Worten: „Verehrter Herr Prediger, Allāh, der Erhabene, stellt eigentlich gar nicht so viele Fragen, sondern Er fragt: ‚O Mein Diener, Ich war die ganze Zeit bei dir, doch mit wem warst du zusammen?‘ “

Deshalb besteht die wichtigste Regel darin, mit Allāh, dem Allwahren, zu sein und seine Atemzüge nicht zu verschwenden. Dieser Sachverhalt kommt in folgendem berühmten Aus-spruch in wunderbarer Weise zum Ausdruck:

Verschwendet ist, wie wir jetzt begriffen,

jede Stunde, die wir ohne Dich verbrachten.

In Darlegung dieser Grundregel ergriff der Gesandte Allāhs – Segen und Friede seien auf ihm – einmal ‘Abd Allāh ibn ‘Umar – möge Allāh mit ihnen beiden zufrieden sein – an den Schultern und sagte: „Sei in dieser Welt wie ein Fremder oder ein Durchreisender, der seines Weges zieht!“

Im Bewusstsein dieses Gedankens pflegte Ibn ‘Umar – möge Allāh mit ihnen beiden zufrieden sein – in seinen Zusammenkünften stets zu sagen: „Wenn du den Abend erreicht hast, erwarte nicht, den Morgen zu erleben, und wenn du den Morgen erreicht hast, erwarte nicht, den Abend zu erleben! Sorge in Zeiten der Gesundheit für Zeiten der Krankheit vor und sorge solange du lebst vor für den Tod!“

Diese Worte, welche das Leben in seiner Vergänglichkeit wie einen Platzregen im Sommer erscheinen lassen, können uns dabei helfen, uns dem wahren Leben zuzuwenden. In der Tat brachte Allāhs Gesandter – Segen und Friede seien auf ihm – genau diese Empfindung in einem seiner Bittgebete zum Ausdruck, als er sagte: „O Allāh, das einzig wahre Leben ist das Leben des Jenseits!“

Die Lebensgeschichten der edlen Prophetengefährten, die dieses Geheimnis in bester Weise begriffen, sind voller unzähliger Tugenden, Weisheiten und lehrreicher Beispiele.

Khubayb (ibn ‘Ādī al-Khazrajī) – möge Allāh mit ihm zufrieden sein –, der von den Götzendienern gefangengenommen und im Begriff war, hingerichtet zu werden, hatte vor seinem Märtyrertod nur den einen Wunsch, dem ehrwürdigen Propheten – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – seine von ganzem Herzen kommenden Friedensgrüße [salām] zu senden. Voller Trauer wandte er seine Augen gen Himmel und bat: „O Allāh, es gibt hier niemanden, der dem Gesandten Allāhs – Segen und Friede seien auf ihm – meine Friedensgrüße überbringen könnte; darum übermittle Du ihm Friedensgrüße von mir!“ Der Prophet – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden –, der sich zu jenem Zeitpunkt in Medina im Kreise seiner Gefährten befand, sagte auf einmal unvermittelt: „Wa ‘alayhi al-Salām!“, was bedeutet „Und auf ihm sei der Friede!“ Die Gefährten fragten überrascht: „O Gesandter Allāhs! Wem hast du mit diesem Gruß geantwortet?“, worauf jener erwiderte: „Dem Friedensgruß eures Bruders Khubayb.“

Darüber hinaus beschrieb unser ehrwürdiger Prophet – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – Khubayb als „edelsten der Märtyrer“ und sagte über ihn: „Er ist mein Nachbar im Paradies!“

Hier nun einige weitere Beispiele für diese Art hingebungsvoller Liebe und großen Mitgefühls:

Nach der Schlacht von Uhud befahl unser ehrwürdiger Prophet – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden –, nach den als Märtyrer Gefallenen und Verletzten zu schauen. Dabei interessierte er sich ganz besonders für das Schicksal eines Gefährten namens Sa‘d ibn Rabī‘ – möge Allāh mit ihm zufrieden sein – und er schickte einen seiner Gefährten mit dem Auftrag zurück auf das Schlachtfeld, herauszufinden, was mit ihm geschehen war. Doch obwohl dieser das ganze Schlachtfeld sorgfältig absuchte und überall laut nach ihm rief, konnte jener Sa‘d – möge Allāh mit ihm zufrieden sein – nicht finden. Schließlich rief er mit seiner letzten Hoffnung in Richtung der Verletzten und als Märtyrer Gefallenen: „O Sa‘d, der Gesandte Allāhs hat mich geschickt, um herauszufinden, ob du dich unter den Verletzten oder unter den Märtyrern befindest.“ Als Sa‘d – möge Allāh mit ihm zufrieden sein –, der im Begriff war, seinen letzten Atemzug zu tun, hörte, dass der Gesandte Allāhs sich um ihn sorgte, nahm er alle Kräfte zusammen und antwortete mit schwacher, gebrochener Stimme: „Ich bin unter den Gefallenen!“, wobei er offensichtlich schon das Jenseits vor seinen Augen sah. Der Gefährte, der nach ihm gesucht hatte, lief sofort zu ihm hin und fand ihn, von zahllosen Schwerthieben geradezu durchlöchert, schwerverletzt am Boden liegend. Er hörte noch, wie Sa‘d – möge Allāh mit ihm zufrieden sein – mühsam flüsternd die äußerst bedeutsamen Worte sprach: „Ich schwöre bei Allāh, wenn ihr, solange ihr noch die Augenlider bewegen könnt, zulasst, dass unserem ehrwürdigen Propheten ein Leid zugefügt wird, anstatt ihn vor den Feinden zu beschützen, wird es für euch in der Gegenwart Allāhs keinerlei Ausrede geben!“ Diese Worte des Sa‘d ibn Rabī‘ – möge Allāh mit ihm zufrieden sein – waren sein Vermächtnis an die Gemeinschaft des Propheten – Allāh segne ihn und schenke ihm Frieden – und gleichzeitig sein Abschied von dieser vergänglichen Welt.

In diesem Zusammenhang ist auch der folgende, von dem ehrwürdigen Hudhayfa – möge Allāh mit ihm zufrieden sein – überlieferte Bericht von Bedeutung, weil er den erhabenen Charakter und die große Tugendhaftigkeit der Prophetengefährten während ihres letzten Atemzuges widerspiegelt:

„Es war während der Schlacht von Yarmūk. Nachdem der Höhepunkt der Schlacht überschritten und die Kämpfe etwas abgeflaut waren, lag eine Reihe von verletzten Muslimen von Pfeilen oder Lanzenstichen getroffen sterbend im glühendheißen Sand. Ich nahm meine Kräfte zusammen und begann, nach meinem Cousin Hārith zu suchen. Ich lief zwischen den Verwundeten, von denen viele in ihren letzten Atemzügen lagen, umher, bis ich ihn schließlich fand. Er lag in einer gro­ßen Blutlache und konnte schon nicht mehr sprechen. Seine Kräfte reichten gerade noch, um seine Augen zu bewegen. Ich zeigte ihm den ledernen Wasserbehälter, den ich zuvor gefüllt hatte, und fragte ihn: ‚Möchtest du etwas Wasser?‘

Seine Lippen waren von der Hitze völlig ausgetrocknet und er wollte sicher etwas trinken, doch er war nicht in der Lage zu antworten. Nur mit den Bewegungen seiner Augen teilte er mir seinen bedauernswerten Zustand mit. Ich öffnete den Wassersack und wollte ihm gerade etwas Wasser geben, als plötzlich von Ferne, aus der Richtung der Verletzten ‘Ikrimas Stimme zu hören war: ‚Wasser! Wasser! Bitte, einen Tropfen Wasser!‘

Als mein Cousin Hārith diese flehentlichen Rufe hörte, signalisierte er mir mit den Augen, das Wasser sofort ‘Ikrima zu bringen. Ich rannte zu ihm, vorbei an den Märtyrern, die im glühenden Sand lagen. Schließlich erreichte ich ‘Ikrima und wollte ihm gerade die Wasserflasche reichen, als wir auf einmal ‘Iyāsch stöhnen hörten: ‚Bitte gebt mir einen Tropfen Wasser! Um Allāhs willen, einen Tropfen Wasser!‘

Als ‘Ikrima diese flehentlichen Rufe vernahm, deutete er mit einer Handbewegung an, ich solle ‘Iyāsch das Wasser bringen. Genau wie Hārith verzichtete auch er darauf, zu trinken.

Als ich dann ‘Iyāsch zwischen den Toten und Ver­wundeten entdeckte, hörte ich seine letzten Worte: ‚O Allāh! Wir haben uns nicht gescheut, unser Leben für den Glauben zu opfern. Verwehre uns nicht die Stufe des Märtyrertums und vergib uns unsere Fehler!‘ Offensichtlich hatte ‘Iyāsch gerade den Trunk des Märtyrertums getrunken. Er sah zwar noch das Wasser, das ich ihm gebracht hatte, doch er hatte keine Zeit mehr, davon zu trinken. Er konnte gerade noch die Worte des Glaubensbekenntnisses aussprechen, dann verschied er.

Ich lief zurück zu ‘Ikrima, doch als ich ihm die Wasserflasche hinhielt, stellte ich fest, dass auch er zum Märtyrer geworden war. Ich rannte, so schnell ich konnte, zu meinem Cousin Hārith, doch alle Mühen waren vergebens, denn ich musste erkennen, dass auch er auf dem glühendheißen Sand seine Seele ihrem Schöpfer hingegeben hatte. So blieb traurigerweise der Wassersack auf dem Wege zwischen drei Märtyrern voll, ohne dass einer von ihnen davon getrunken hätte.“

Hudhayfa – möge Allāh mit ihm zufrieden sein – beschrieb seinen seelischen Zustand in jenem Moment mit den Worten: „Ich habe in meinem Leben viele bedeutsame Ereignisse erlebt, doch nichts hat mich derart berührt und inspiriert wie dieser Vorfall. Denn obwohl jene Männer nicht miteinander verwandt waren, zeigten sie ein jeder für den anderen ein solches Maß an Mitgefühl, Opferbereitschaft und Barmherzigkeit, dass dieses Erlebnis mich mit großer Bewunderung für sie alle erfüllt und in meinem Gedächtnis einen unauslöschlichen Eindruck hinterlassen hat.“

Möge Allāh, der Allwahre, uns allen in unserem letzten Atemzug ein gutes Ende bescheren! Möge Er unseren letzten Atemzug in dieser vergänglichen Welt zum ersten Atemzug in der Ewigkeit Seiner göttlichen Gegenwart werden lassen!

      Āmīn!

 2739 Read Now

Egy Rejtett Haram – A Rijá

http://www.osmannuritopbas.com/batini-haramlar-riya.html

Egy rejtett haram – a rijá

A titkok és bölcsesség gyöngyei Mevlana Rumi szívének tengeréből

YÜZAKI DERGISI 2017 október, 152. szám

 

A Kegyes Korán ájája azt mondja:

وَكَذٰلِكَ جَعَلْنَاكُمْ اُمَّةً وَسَطًا لِتَكُونُوا شُهَدَاءَ عَلَى النَّاسِ وَيَكُونَ الرَّسُولُ عَلَيْكُمْ شَه۪يدًا…

„És így tettünk benneteket középúton járó közösséggé, hogy tanúk legyetek az emberekkel kapcsolatban, és a Küldött tanú legyen veletek kapcsolatban.” (A tehén, 2:143)

Mevlana Rumi az ája egyfajta magyarázataként ezzel a példával világítja meg, hogy az evilági élet próbatétel a Mindenható Allah szolgálatában:

„Azért jöttünk a világra, hogy tanúsítsuk: betartjuk azt a szavunkat, amit a lelkek birodalmában Urunknak adtunk.

Azért vagyunk ebben a szűk, sötét folyosóban, hogy sorsunk és végzetünk Urának kérdésére: „Nem Én vagyok-e az Uratok?”, lefolytassák tárgyalásunkat, hogy betartottuk-e azt az ígéretet, amit válaszunkkal tettünk: „De igen, az Urunk vagy!”

Mivel az örökkévalóságban igent mondtunk, az ebben a világban minket érő próbatételek során ezen a tárgyaláson kell tanúsítanunk, hogy ez a szavunk valóság volt. Vagyis, amit ebben a világban teszünk, a cselekedeteink, ügyeink, tetteink, szavaink, nehézségeink, megpróbáltatásaink, türelmünk – mind tanúságtétel, mellyel ezen a tárgyaláson tanúskodunk!”

Ezért a hívőnek életét jótettekkel kell feldíszítenie, hogy megmutassa: hű az örökkévalóság birodalmában tett ígéretéhez. Mevlana Rumi így bíztat minket a jótettekre:

„Miért állunk némán az örökkévalóság tárgyalótermének folyosóján? Nem azért jöttünk ide, hogy tanúskodjunk? Miért nem engedelmeskedünk a prófétai parancsnak, miért nem élünk emberhez méltón, miért nem teljesítjük ígéretünket?

Te tanú, meddig vársz még a bíróság folyosóján? Eljött az idő, tanúskodnod kell. Teljesítsd kötelességed! Szeretnél bebörtönözve maradni ezen a piszkos, szűk folyosón? Ne kövess el hibát, szedd össze magad, s tanúskodj mielőbb! Menekülj meg, lépj túl a folyosón!

Azért idéztek ide, hogy tanúskodj, de légy makacs, ne légy tagadó!

De te csak leültél ezen a szűk helyen, ezen a piszkos, sötét folyosón, csak azért sem nyújtod ki a kezed, hogy adakozz, nem segíted a rászorulókat, nyelved visszatartod az Allahra való emlékezéstől, s befogod a füled!

Te tanú, hogyan szabadulhatnál ki e folyosóról, ha nem tanúskodsz, ahogy elvárják tőled? Tudnod kell, milyen értékes az idő, amíg életed tart! Ne késlekedj a cselekedeteben, tégy jót, menekülj meg!

Akár száz év múlva, akár a következő pillanatban, de vissza kell adnod, ami rád bízatott, készülj fel rá, hogy visszaadd, s menekülj meg!

Az ima, a böjt, minden látható istenszolgálat, a jótettek is a hit belső fényéről tanúskodnak.

Ha valaki a vagyona vagy más lehetőségei által jóra törekszik, erőfeszítése azt mondja: „A bensőmben, szívemben a bőkezűség és a jótettek szeretete rejlik!

Az én bensőmben az istenfélelem és bőkezűség készletei rejlenek, s ez a zakát, ez a böjt ezek bizonyítéka!

A böjt azt mondja: „Allah, Uram! Ez az ember még a helál falatból sem evett, hogy Neked engedelmeskedjen! Szomjas volt, de nem ivott, hogyan nyújthatná ki kezét a haram felé?

A megadott zakát azt mondja: „Megvált a vagyonától, pedig nagyon szerette, és a rászorulóknak adta. Hogy követhetne-e lopást az ilyen kéz, még ha alkalma lenne is rá?

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a legsúlyosabb lopás az, ha valaki a szegényektől veszi el a zakát jogát. Mevlana Rumi is súlyos szavakkal figyelmeztet erre:

AZ IKHLASZ ELENGEDHETETLEN!

„De ha mindezt a jót, a jótetteket csak magamutogatásból vagy az emberek megtévesztése végett végzed, tudnod kell, hogy ez a két tanú az Igaz isteni törvényszéke előtt nem fogadtatik el!”

A legsúlyosabb tiltott dolgok egyike, amitől az evilági életben mindenképpen távol kell maradnunk, az ikhlasz elvesztét jelentő rijá.

A rijá kétszínűséget, magamutogatást, álságos viselkedést jelent, s olyan káros tulajdonság, ami miatt a cselekedetek jutalma teljesen megsemmisülhet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tevhid hite a társítás legkisebb fokát sem engedi meg. A Mindenható Allah azt mondja egy hadísz kudsziban:

„… aki társakat állít Mellém a cselekedeteiben, Én elutasítom őt és azt is, amit társul állított!” (Muslim, Zuhd, 46)

REJTETT TÁRSÍTÁS!

Az istenszolgálatban rejlő rijá is sirk! A rijá, a magamutogatás az embert végül a társításba viheti. Az Abu Huraira (r.a.) által elbeszélt hadísz így figyelmeztet a rijá félelmetes következményeire:

„A Feltámadás Napján az első ember, akit Allah elé visznek, egy hősi halált halt mártír lesz. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, harcoltam a Te utadon, míg mártírhalált nem haltam! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért harcoltál, hogy azt mondják rólad, mekkora hős vagy! És azt is mondták (vagyis a kívánt jutalmat megkapta még az előző világban, és nem maradt semmije a Túlvilágra) – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe.

Aztán Elé hoznak egy embert, aki tudományt tanult, tanított, és a Koránt recitálta. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, tudományt tanultam, tanítottam, és a Te megelégedésedért a Koránt recitáltam! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért tanultál, hogy tudósnak nevezzenek! És azért recitáltad a Koránt, hogy azt mondják rólad, milyen szépen olvasol. És azt is mondták – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe.

Aztán előhoznak egy embert, akinek Allah mindenféle vagyont és lehetőséget adott. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, nem tartottam vissza a vagyonomat egyetlen helyről sem, és adakoztam, költöttem a Te utadon, a Te megelégedésedet keresve! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért tetted mindezt, hogy azt mondják rólad, milyen bőkezű ember vagy. És azt is mondták – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe. (Muslim, Imáre, 152)

A hadísz a dzsihád, a tudás és az adakozás példáját hozza fel. Ami azt jelenti, hogy a szolgaság, a jótettek semmilyen területe nincs biztonságban a rijá elől. Istenszolgálatunk minden területén szükség van az ikhlaszra.

Ami pedig a tudást illeti… Mevlana Rumi azt mondja:

AZ IKHLASZ NÉLKÜLI TUDÁS IS BÁLVÁNY!

„Az Allah sugalmazását váró embernek jobb, ha hallgat, mint ha beszél. A tanulás és tanítás is lehet egyfajta sóvárgás. Allah útján pedig mindenféle sóvárgás egy képzelt bálvány.

Ahogy Mohammed próféta (s.a.w.) megmentett attól, hogy bálványok előtt borulj le, te is tégy erőfeszítést, hogy ezzel az áldott spirituális erővel részesedj az ő spirituális érintéséből, s szívedet mentsd meg attól, hogy belső bálványokat imádjon.”

Mert a hadísz kudsziban foglaltak szerint, ha az alsóbb én arra vágyik, hogy azt mondják: „Milyen szépen magyaráz a tanító!”, az is egyfajta vágyakozás. Pedig az Igazság útján az effajta evilági vágyaktól és sóvárgásoktól tartózkodni kell, mert ezen vágyak mindegyike egy-egy bálvány.

Mi az evilági vágy? Minden olyan önző kívánság, amely az embert Allahtól eltávolítja.

A tudás szerzése és a tanítás nagyon értékes istenszolgálat, ha Allah megelégedéséért végzik. De ha valaki azért teszi, hogy azt mondják róla: milyen nagy tudása van, milyen jól tanít, milyen szépen beszél, az az alsóbb énje evilági vágyait állítja társul Allah mellé, ami rejtett társítás. Ezért jobb neki, ha felhagy vele.

Az Iszlám történelmében a nagy vallástudósok is elszámolásra hívták önmagukat saját belső világukban. Imám Ghazali, akinek több száz tanítványa volt, híres és elismert előadó volt, mindig azon az erkölcsi dilemmán rágódott: „Vajon ikhlasszal cselekszem-e? Vagy Allah megelégedésén kívül más vágyak szolgája lettem?”

Ettől a helyzettől úgy menekült, hogy hátat fordított az iskolának, és magányos remeteéletet élt Damaszkuszban. Majd mikor belső világát megtisztította, újra visszatért az Allah útján végzett szolgálathoz, ekkor azonban már teljes, érintetlen ikhlasszal végezte azt.

Maga Mevlana Rumi is úgy fejezte ki a szeldzsuk medreszében tanítóként megélt állapotát: „nyers voltam”, ám a későbbi, spirituális próbatételekkel elért állapotáról azt mondta: „megfőztek és kiégettek”.

A jótettek terén a szolgáknak el kell szigetelniük magukat a múlandó, evilági dicséretektől és a rijától.

Például nem helyes az, ha egy újonnan felépített mecsetnek vagy egy jótékony szervezetnek egy még élő ember nevét adják.

Ha valaki már meghalt, a gyermekei, örökösei létrehozhatnak egy jótékony szervezetet vagy építtethetnek valamit a közjó érdekében, s ennek adhatják az elhunyt nevét. Ezzel nincs baj, mert ennek az a célja, hogy az elhunytról kegyelettel emlékezzenek meg, és már nem áll fenn annak a veszélye, hogy az elhunyt számára ez öndicsérethez vezessen.

A Mindenható Allah teljes, elkötelezett szolgaságot vár el tőlünk, nem pedig a rijával szennyezett, színlelt elkötelezettséget. Mevlana Rumi így fejezi ki:

MI A KÖVETKEZMÉNY?

„Ne mondd azt: ’Én jótetteket cselekedtem. Imádkoztam, böjtöltem, szolgáltam.’ Azt mutasd, mire tettél szert mindezzel!

Ha magamutogatásból emlékezel meg a Mindenhatóról, az olyan, mint a tűzhely hamujában vagy az út közepén kinövő gaz: haszontalan, s pusztulásra van ítélve.”

Ha a cselekedetek nem hoznak pozitív változást az erkölcsben és az életmódban, az annak a jele, hogy a cselekvő ikhlasz nélkül végzi őket.

A jótettekben a rijá érzését erősítő spirituális betegség a hírnév iránti vágy is, az evilági dicséret túlzott szeretete. Mevlana Rumi így int arra, hogy ne próbáljunk előtérbe kerülni, s tartózkodjunk a magamutogatástól:

„Maradj távol a magamutogatástól, titkold el magad! A magot megeszik a madarak, a bimbót leszakítják a gyermekek.

Titkold el a magot, rejtsd el a bimbót, tüntesd fel olyannak, mintha elszáradt kóró lenne!

Aki feltárja saját szépségét, s a dicsőséget hajszolja, ezer csapást von fejére, száz nehézség éri. Sértődés, harag, gonosz tekintet – úgy ömlik a híres ember fejére, mint kilyukadt tömlőből a víz.”

A rijá olyan rossz érzés és állapot, amely a Mindenható Allah haragját is magára vonja. Hiszen a szolga egyetlen célja az kell legyen, hogy az Örökkévaló Allah megelégedését megszerezze, ezért nem szabad múlandó, evilági dicséretekre vágynia. A múlandó teremtmények dicsérete és elismerése csak múlandó sikert jelent.

Allah barátai arra törekedtek, hogy megszabaduljanak mindenféle evilági dicséret vagy bírálat befolyásától, hogy ettől a súlyos veszélytől megmeneküljenek.

A múlandó teremtmények dicséretétől való távolmaradásra szép példa a szultán története:

RIJÁ NÉLKÜLI GYŐZELEM

Szelim szultán a Sínai-félsziget sivatagát átszelve meghódította Egyiptomot. A két évig tartó, győzelmekkel teli hadjárat után hazatérve, Üsküdarba, a Çamlıca dombra érve azt mondta hadvezéreinek:

„Ti vonuljatok be Isztambulba! Én megvárom, míg sötét lesz, s az utcák kiürülnek, aztán megyek a városba, nehogy kevéllyé tegyen és elpusztítson az ünneplők dicsérete, a teremtmények elismerése!”

S ezeket a sorokat mondta:

Evilági uralkodónak lenni csak száraz vita,

De Allah barátja szolgálójának lenni többet ér az egész világnál…

Amikor ez a világhódító szultán haldoklott, közeli barátja, Hasan Can azt mondta neki:

- Szultánom, eljött az ideje, hogy együtt legyél Allahhal!

Yavuz Selim azt válaszolta:

- Hasan, szerinted eddig kivel voltam? Olvasd nekem a Já Szín szúrát!

Majd a tanúságtételt mondva kilehelte lelkét.

Ez a rijá nélküli törekvés, az elfogadott győzelem gyümölcse.

A történészek szerint Yavuz Selim 8 éves szultánsága alatt az Iszlám történetének legnagyobb győzelmei közé tartozó győzelmeket aratta. Kivételes győzelmei úgy ragyogtak, mint a délutáni nap: rövid ideig tündököl, de az árnyéka hosszú…

Egy másik példa azokra, akiket nem tévesztett meg az evilági dicséret, Süleyman szultán.

Barbaros Hayreddin pasa hatalmas tengeri győzelmet aratott Prévezánál. Az ellenség hajóit szétszórva maga előtt dicső flottájával Isztambulig hajózott. Kanuni Süleyman szultán és miniszterei Sarayburnuból figyelték ezt a fenséges látványt. Az egyik minisztere megszólalt:

- Szultánom, vajon hányszor láthattak ilyen látványt, mióta a világ fennáll? Bármennyire is dicsérünk téged, az nem elegendő!

- Pasa! Mi a mi kötelességünk – hogy dicsértessük magunkat, vagy hogy Urunkat dicsérjük és Neki adjunk hálát a győzelmekért? – felelte erre a szultán.

Ulu Hakan is félt és menekült attól, hogy győzelmet tulajdonítsanak neki. Elismerte és mindig hangsúlyozta, hogy bármilyen sikert ért is el, az a Mindenható Allah kegye iránta.

Ilyen a valódi vezető!

Mevlana Rumi így fejezi ki az ember külső és belső világában elhangzó dicséret és taps veszélyeit:

NE RÉSZEGÍTSEN MEG A TAPS!

„A test olyan, mint egy kalitka. A kalitkába ki-be járók egyike azt mondja a léleknek:

- Én leszek a bizalmas barátod!

A másik azt mondja:

- Nem, a legközelebbi barátod én vagyok!

A test kalitkájába belépők egyike dicsérni kezdi a lelket:

- Ebben a világban nincs párod a szépségben, nemességben, erényben és bőkezűségben!

A másik azt mondja:

- Tiéd mindkét világ! Mindannyiunk élete legyen áldozat a te életedért!

A lélek, mely a test kalitkájának fogja, látja, hogy a többiek szinte megrészegülnek az iránta érzett csodálattól, önzővé válik, kevélység tölti el, nem tud többé parancsolni magának.

Nem tudja, hogy a Sátán hozzá hasonló ezreket lökött a pusztulás folyójába.

Az evilági emberek kedvét keresni megtévesztően édes falat! De vigyázz, keveset egyél ebből a falatból, mert tűzzel van tele. Az íze és édessége nyilvánvaló, de a benne lévő tűz rejtett. S füstje pedig csak a legvégén száll majd fel.”

Az ember belső világát nagyon jól ismerő Rumi ezzel azt fejezi ki, hogy nem az ember büszke szavai fontosak, hanem belső világának mély érzései:

„Ne mondd azt: ’Hallgassak-e ennek vagy annak a dicséretére? Azért dicsérnek, mert remélnek tőlem valamit.’ Ha a téged dicsérő, egekbe emelő mások előtt a hibáidat említi, s bírál téged, annak a bírálatnak a tüze napokig égeti a szívedet. Talán azért szólt ellened, hogy te se szerezhesd meg, amire vágysz. Az, hogy ezt tudod, befolyásol téged. Ugyanígy van a dicsérettel is. Tudnod kell, hogy a dicséret befolyása napokig megmarad, táplálja benned a büszkeséget és megtévedést.

De mivel a dicséret édes, nem látjuk azonnal a befolyását. Viszont a bírálat és elítélés keserű, így azonnal látjuk befolyását.

A bírálat olyan, mint a keserű pirulává formált gyógyszer. Ha lenyeled, az íze sokáig megmarad és kínoz.

Az alsóbb én a sok dicséret hatására Fáraóvá válik. Te légy alázatos szívű, szerény szolga, ne tulajdoníts magadnak nagyságot! Amennyire csak teheted, szolga légy, s ne szultán!”

Hz. Omár (r.a.) így fejezte ki, mennyire fontos megszabadulnunk ettől a káros befolyástól:

„Azt szeretem a legjobban (az a valódi barátom), aki hírt ad nekem hibáimról és hiányosságaimról (szemtől szembe megmondja nekem).” (Suyûtî, Târîhu’l-Hulefâ, s. 130)

Ahhoz, hogy az ember az ikhlaszt elérhesse, s az emberek dicséretével vagy bírálatával nem törődve, egyedül Allah megelégedését keresse, fontos óvintézkedés, hogy tartsa titokban saját cselekedeteit és állapotát.

„A végzett jótetteidet még saját szemed elől is rejtsd el, hogy békében legyél attól, hogy jónak vagy rossznak tűnnek-e cselekedeteid!

A közmondás azt mondja: ’Felejtsd el a jót, amit te tettél (hogy ne tegyen kevéllyé)! Felejtsd el a rosszat, amit veled tettek (hogy jót cselekedhess helyette viszonzásul, és erényesen cselekedhess)!’

Az Igaz egy barátja így írja le ezt az állapotot: ’A cselekedetekben olyan ikhlasznak kell lennie, oly titokban kell tartani, hogy még a feljegyző angyal se tudja, és a Sátán se értesüljön róla, nehogy megronthassa!’”

AZ ŐSZINTESÉG A KÜLÖNBSÉG

A Mindenható Allah, Akit nem foghatnak fel a tekintetek, csak a szívek, a cselekedeteinkben rejlő ikhlaszt és őszinteséget értékeli. Ha van bennük ikhlasz és őszinteség, akkor is elfogadhatja őket, ha hibásak és hiányosak. De ha az ikhlasz hiányzik, elutasítja azt a cselekedetet, bármennyire ékes és tökéletes is külsőre.

Mevlana Rumi ezt a különbséget könnyekkel és sóhajokkal beszéli el:

„Egy ember a mecsetbe ment, s látta, hogy az emberek már kifelé jönnek onnan.

- Vége a közös imának, hogy mindenki kifelé jön a mecsetből? – kérdezte.

- A próféta (s.a.w.) vezette a közös imát, de már befejezte – válaszolta valaki.

Az ember, aki lekéste a közös imát, fájdalomtól égő szívvel olyat sóhajtott, hogy az már szinte füst volt. A szívéből fakadó sóhaj a belsejét emésztő tűz, a vér szagát árasztotta.

Az imát elvégzettek közül valaki odament hozzá, s azt mondta:

- Add nekem ezt a sóhajt, s legyen tiéd a most végzett imám!

- Neked adom a sóhajt, s a te imád, melyet a próféta mögött végeztél, legyen az enyém! Elfogadom!

A másik pedig azt a sóhajt száz fohásszal elfogadta.

Az imáját adó embernek éjjel, álmában azt mondták:

- Az élet vizét, az orvosságot vetted meg. Spirituális kereskedésed, az Igaz iránt érzett szereteted kedvéért a mecsetben imádkozó egész gyülekezet imája elfogadtatott!”

Az őszinte könnyek a bűnbánat forrását jelentik azok számára, akik Allahot szeretik. Lemossák bűneiket, megtisztulnak. A könnyek a remény kapuját jelentik. Aki képes ennek a kapunak a küszöbén sírni, mikor minden remény elveszett, az az igazán szerencsés.

Akik őszinte könnyeken át nézik a világot, azok számára e könnycseppekben óceánok ezrei tükröződnek, olyanok, mint egy-egy tükör, melyben isteni valóságok nyilvánulnak meg. Olyan nagyítók, melyekben a bölcsesség korábban sosem olvasott lapjait olvashatják.

Mevlana Rumi azt mondja erről:

„A hideg, álságos, hazug nyögés a rosszak sajátja. József testvéreinek sírása csak megtévesztés volt. Mert szívük irigységgel és romlottsággal volt tele.”

S valóban, miután Józsefet a kútba dobták, a testvérei szemükben hamis könnyekkel mondták apjuknak: felfalta a farkas! Az ilyen könnyek hazugok és képmutatók.

 A HAMIS KÖNNYEK

Mevlana Rumi ezzel a történettel szemlélteti az ikhlasz nélküli istenszolgálat hiábavalóságát:

Egy sivatagi arab kutyája haldoklott. A gazda sírt, könnyei hulltak, mint a zápor, és siránkozott: Ó, jaj nekem!

Arra ment egy koldus, s megkérdezte:

- Miért sírsz? Kit siratsz ilyen kétségbeesetten?

- Volt egy jó kutyám, s nézd, elpusztul itt az út közepén! Pedig nappal vadászott nekem, éjjel pedig őrzött engem. Éles szemű, gyors lábú volt, a vadat elfogta, a tolvajt elűzte!

- Milyen betegsége van? Megsérült, vagy mitől haldoklik? – kérdezte a koldus.

- Legyengült az éhezéstől, s végül ilyen állapotra jutott – felelte a sivatagi arab.

- S mi van abban a teli zsákban a kezedben? – kérdezte a koldus.

- A tegnapról maradt kenyerem, s egyéb úti élelmem.

- Hát akkor miért nem adsz a kutyádnak enni, vagy legalább egy kis kenyeret? – kérdezte a koldus.

- Annyira azért nem vagyok jószívű! Hiszen az úton a kenyér pénzbe kerül! De a sírás és a könnyek ingyen van – felelte a sivatagi arab.

A koldus megdöbbent, s így szidta a sivatagi arabot:

- Ej, te levegővel teli tömlő! Hát ember vagy te egyáltalán? Tűnj el a szemem elől!

Vagyis az iklhasz cselekedet és törekvés, nem pedig az üres, hamis szavak és álságos könnyek.

A Mindenható Allah őrizzen meg minket attól, hogy szívünkben a képmutatás, öndicséret és mohóság lakozzon! Adja, hogy ne részegítsen meg minket az evilági dicséret, s tegyen minket képessé arra, hogy az Ő megelégedését keresve cselekedjünk!

A Mindenható Allah adjon őszinteséget a szívünkbe, s adja meg, hogy az iklhasz és ihszan érzésével élhessünk, és ép szívvel állhassunk az Ő színe elé!

Ámin.

 1162 Read Now

Emánet És Alkalmasság

https://www.altinoluk.com.tr/blog/makale-20233 

Az emánet, mint megbízhatóság, hitelesség, a Kegyes Korán egyik fogalma. A korán öt különböző helyen említi, azonban az ebben az öt ájában említett „emánet” fogalmakat két jelentéskör, az általános és az egyedi köré csoportosíthatjuk.

1. Az általános értelemben vett emánet: ez az az emánet, amiről a Kegyes Korán azt mondja: „Bizony, Mi felajánlottuk az emánetet (megbízatást, bizalmat) az egeknek és a földnek és a hegyeknek, de azok visszautasították, hogy magukra vegyék, megremegve tőle. De az ember magára vette. Bizony, igazságtalan és tudatlan volt.”[1]

Ez az ája arról az ígéretről, az ember Allahhal kötött szerződéséről beszél, ami még a lelkek birodalmában történt. Mert a Mindenható Allah az isteni lélegzetet, az isteni szeretetet felajánlotta az egeknek, a földnek és a hegyeknek is, de azok nem merték felvállalni ezt a súlyos felelősséget.

Az embernek nem volt kifogása az isteni emánet ellen, s amennyiben megfelel neki, megismeri az isteni szeretet tüzét, de ha elfeledkezik felelősségéről, az olyan súlyos bűn, amellyel a Pokol tüzét érdemli ki. Bátorsága miatt az isteni közelségre, ám nemtörődömsége és árulása esetén az isteni büntetésre tarthat számot.

A taszavvufban „bár-i emánet”-nek nevezett felelősségérzet természeténél fogva megvan az emberben. Egy hadísz azt mondja erről:

„Kétségtelen, hogy az emánet az ember szívébe helyeztetett, s mélyen gyökeret vert ott. Aztán leküldetett a Korán. Így az emberek a Koránból és a szunnából tanulták az emánetet.”[2] Ez az emánet az Allah és az emberek törvényei által a szolgáknak kötelezővé tett istenszolgálatokat jelenti, vagyis a szolgaság és a vallási élet egészét. Az a kifejezés a hadíszban, hogy „az ember szívébe helyeztetett”, azt mutatja, hogy ez az érzés természeténél fogva létezik az emberben. A hadísz hátralevő része szól „az emánet elvesztéről”, amely kifejezés a hit gyengülését, a hit gyümölcseinek csökkenését jelenti, s az emánet érzésének elvesztét a muszlimokban. Egy másik hadísz szerint „Aki nem tiszteli az emánetet, annak nincs hite”[3], ami szintén az emánet fontosságát tükrözi. Emellett a Kegyes Koránban két helyen is ismétlődő kifejezés: „És akik a rájuk bízott dolgokat és az ígéretüket megőrzik”[4] kiterjed általában az Allahnak tett ígéretre, vagyis az isteni szerződésre, s emellett az emberek között kötött szerződésekre is.

Az általános értelemben vett emánet fogalma az alábbi három jelentést foglalja magába:

- Az az emánet, amivel a szolga Urának tartozik.

- Az az emánet, amivel a szolga a többi teremtménynek tartozik.

- Az az emánet, amivel a szolga saját magának tartozik.

Az az emánet, amivel a szolga Urának tartozik az, hogy megtegye, amit Allah parancsol, és tartózkodjon attól, amit megtilt. Ez egész lényünket, minden szervünket érintő kötelességünk, mert minden testrészünk egy-egy ránk bízott emánet, amelyet megfelelően kell felhasználnunk. Például a nyelv emánetére úgy vigyázhatunk, hogy őrizzük a hazugságtól, a pletykától, rágalmazástól, a hitetlenség kijelentéseitől vagy a csúnya szavaktól. A szem emánetének őrzése azt jelenti, hogy nem nézünk vele tiltott dolgokra. A fül emánetének őrzése pedig azt, hogy nem hallgatunk hazugságot, pletykát vagy hiábavaló beszédet. Az összes többi szervünknek, testrészünknek is ehhez hasonlóan megvan a maga emánete.

Az az emánet, amivel a szolga a többi teremtménynek tartozik azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a jogaikat, nem ártunk nekik és nem tévesztjük meg őket. Ha ránk bíznak valamit, nem élünk vele vissza, és visszaadjuk a tulajdonosának. Nem csalunk a mérésnél, nem terjesztjük nyilvánosan az emberek hibáit és hiányosságait, a feleség őrzi a férje, a férj pedig a felesége intim szféráját és becsületét. Az emánet társadalmi kapcsolatokat szabályzó érzése az emberek közötti szeretet és bizalom alapja.

A minden prófétára jellemző öt tulajdonság egyike az emánet, vagyis a próféták szavaikban, cselekedeteikben és jellemükben is megbízható, egyenes és hiteles emberek voltak. Ezért a Prófétánkat (s.a.w.) már a prófétai küldetés kezdete előtt is a Mohammed al-Amin, vagyis a Megbízható Mohammed néven emlegették a mekkai közösségben, ami jól tükrözi, mekkora jelentőséget tulajdonított az emánet érzésének, s ez mekkora hatással volt a közösségre. Mert a közösség tagjai követik a jellemes, megbízható embereket.

Az az emánet, amivel a szolga saját magának tartozik azt jelenti, hogy a vallási és az evilági ügyekben is a leghelyesebbet és számára leghasznosabbat kell választania, s távol kell maradni attól, ami ártalmas lenne számára. Tartózkodnia kell a túlzott evilági vágyaktól, a haragtól, s mindentől, ami a túlvilági életére nézve ártalmas lehet.

Az emánet, amely az Allah, a teremtmények, és a saját magunk iránti felelősséget is jelenti, olyan nehéz és nehezen teljesíthető, hogy az egek, a föld és a hegyek sem merték felvállalni. Ha valaki hű marad az emánethez, az felemelkedést jelent számára, de ha elhagyja, az árulás, és megaláztatást eredményez. Az emánet és a gaflet között szoros kapcsolat van. Ha valakiben növekszik a gaflet, azzal gyengül a hite. És ha a hite meggyengül, elvész az emberből az emánet érzése. Az ilyen emberben megszűnik a vallási dolgokra való érzékenység, az igazság és jog tisztelete. A szívén egyre több lesz a bűnöktől származó fekete folt, s végül a szíve elsötétül. Ha pedig a szíve sötétté és keménnyé válik, az ember aljas és hálátlan teremtménnyé fajul. Nem marad benne a bizalom és az emánet érzése, és nem marad benne hit és vallás sem.

2. Az egyedi értelemben vett emánet: a társadalomban a vezetői szerepkörrel, az irányítással kapcsolatos fogalom. Erre utal a Kegyes Koránban a Nők szúra ájája is: „Bizony, Allah azt parancsolja nektek, hogy adjátok vissza a rátok bízott dolgokat a tulajdonosnak. És amikor ítélkezel az emberek között, ítélj igazsággal! Milyen kiváló az, amit Allah tanácsol nektek! Bizony, Allah mindent hall, mindent lát.”[5]

A muszlim tudósok általában azon a véleményen vannak, hogy ez az ája a vezető szerepet betöltőkkel kapcsolatban küldetett le, mert elsősorban az ő felelősségük az, hogy minden feladatot az arra megfelelő emberre osszanak, és igazságosan ítélkezzenek. Azonban a mai társadalomban, amikor az emberek megválaszthatják vezetőiket, ez a felelősség mindenkire vonatkozik, aki választhat, mert a választás azt jelenti, hogy megkeressük egy posztra az alkalmas személyt.

Az ája az igazságos ítélkezés előtt azt parancsolja, hogy az emánetet annak kell adni, akit megillet, amivel arra hívja fel a figyelmet: ahhoz, hogy valaki igazságos legyen, először megbízhatónak kell lennie. Aki megbízható, az méltó a bizalomra. Aki pedig tudja, mi az az emánet, az annak fogja adni, akit megillet. Haszan Baszri azt mondta: „A Mindenható Allah három kötelességet rótt a vezetőkre: ne engedjenek a hiábavalóságoknak és vágyaknak, ne az emberektől féljenek, hanem Allahtól, és ne adják el Allah ájáit evilági érdekekért cserébe.”

A különleges értelemben vett emánethez tartozik mindenféle közszolgálattal kapcsolatos munka és pozíció, a vezetés, az irányítás, mindenféle közösségi szolgálat. Az ája azt parancsolja a vezetőknek, bíróknak, hogy annak adják az emánetet, akik érdemesek rá. Ahogy a ránk bízott dolgokat vissza kell adni annak, aki ránk bízta, úgy az ilyen megbízatásokat is az arra érdemeseknek kell adni. Ez nagyon fontos szempont a közszolgálatban, mert a világ rendje csak úgy lehetséges, ha az emánet az arra érdemesekhez kerül. Ezért amikor egy sivatagi arab megkérdezte, hogy mikor várják az Utolsó Nap eljövetelét, Allah Küldötte (s.a.w.) azt felelte: „Amikor elvész az emánet.” A sivatagi arab megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy elvész az emánet, mire a Próféta (s.a.w.) azt mondta: „Akkor várjátok az Ítélet Napját, amikor az emánetet azoknak adják, akik nem érdemesek rá!”[6]

Az, hogy az emánetet azoknak adják, akik nem érdemesek rá, azt jelenti, hogy a tudást és érdemeket nem nézve adnak embereknek illetékességet és felelősséget. A tudatlan, érdemtelen emberek nem képesek megfelelően teljesíteni a rájuk ruházott feladatokat. Ez pedig annak a feladatnak vagy annak a közösségnek a végét jelenti. S ezek a kis végidők előkészítik az egész teremtés végét jelentő nagy végidőt.

Ebből a szempontból nézve fontos kapcsolat van az emánet és az Ítélet Napja között. Minden feladatot az arra érdemesekre bízni, vagy minden feladatra kompetens embereket nevelni, és a vezetést arra érdemes és képes emberekre bízni – ez a legfontosabb feladat.

De mi legyen az érdemesség mértéke? Eszembe jut az, amit a tanítónk, Mahir Iz hodzsa évekkel ezelőtt mondott, de akkor még nem értettük meg teljesen. A néhai tanító, akár politikai témában, akár mindennapi feladatra kerestünk valakit, azt mondta: „Három tulajdonságnak kell meglenni egy emberben ahhoz, hogy egy feladatra kiválasszuk:

- Jól ismerje és jól tudja végezni azt a feladatot,

- igaz és becsületes ember legyen,

- hívő és vallását tartó legyen.”

Azt mondtuk: „Tanítóm, a hitnek és vallásosságnak nem első helyen kellene állnia? Ön a harmadik helyre sorolta!”

A hodzsa azt felelte: „Fiam, ha egy mecsetbe keresel imámot, vagy egy Korán-iskolába vallástanárt, akkor igazad van! De ha már munkára keresel embert, annak az embernek jól kell ismernie azt a munkát. Ha egy munkáját rosszul végző orvos, egy ügyetlen ügyvéd vagy egy tehetségtelen politikus hívő és vallásos ember, de nem igaz és becsületes, mi haszna van? Tehát ez a helyes sorrend!”

Közel 30 év telt ez azóta. Sok víz lefolyt a hidak alatt. 30 évnyi tapasztalattal jobban megértettük, hogy a tanítónak igaza volt. Igen, például a választáson a szavazatunk leadásakor elsősorban a képesség és érdemesség, aztán a becsületesség és őszinteség alapján kellene döntenünk. Az előbbiből siker, az utóbbiból bizalom származik. Természetesen fontos a hit és a vallás gyakorlása is, de ha az első két feltétel hiányzik valakiből, az az ember csak saját magának hasznos, a közösségnek és a társadalomnak nem.

A hívő és vallásos ember olyan jó szolga, aki méltó az általános értelemben vett emánetre. Aki jól ismerti a munkáját, és becsületes ember, az pedig a különleges emánetre, a vezetésre is méltóvá válik.

A különleges értelemben vett emánettel kapcsolatos, a Nők szúrában található ája kinyilatkoztatásának körülményei is tanítónk igazát bizonyítják. Mint tudjuk, Mekka elfoglalásakor Allah Küldötte (s.a.w.) a Kábához ment, hogy bemenjen, de az Abduddár törzshöz tartozó Oszmán ibn Talha bezárta az ajtaját, és nem akarta átadni a kulcsokat. „Ha tudnám, hogy Allah Küldötte vagy, nem haboznék odaadni!” – mondta. Hz. Ali kicsavarta a karját, erőszakkal elvette tőle a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Allah Küldötte (s.a.w.) bement a Kábába, két rakát imádkozott, majd kijött. Mikor kijött, a nagybátyja, Abbasz kérte tőle a kulcsot, ám ekkor leküldetett ez az ája, és a Próféta (s.a.w.) Oszmánnak adta a kulcsot, elmondta, mi történt, és recitálta neki a leküldetett áját. Oszmán azonnal muszlim lett. Vagyis első, hogy az ember ismerje a feladatát, munkáját, aztán legyen becsületes ember, s ezt koronázza meg a hit.

Egy másik ája azt mondja az emánetről: „Ti hívők! Ne áruljátok el Allahot és a Küldöttét, és ne áruljátok el a rátok bízott dolgokat, miközben tudjátok.”[7] Ez az ája akkor küldetett le, amikor Abu Lubaba tudatlansága miatt nem megfelelő dolgot mondott a zsidóknak. Arra utal rajta keresztül, hogy egy vezetői pozícióban lévő embernek ügyelnie kell a szavaira, és hogy nem megengedett minden igazságot mindenhol kimondani.[8]

[1] Korán, 33:72

[2] Buhâri, Rikak, 35; Fiten,13; Müslim, İmân, 230

[3] Ibn Hanbal, Musnad, III,135

[4] 23:8, 70:32

[5] Korán, 4:58

[6] Buhâri, İlim, 2, Rikak, 35; İbn Hanbel, Müsned, II, 361

[7] Korán, 8:27

[8] Lásd: Hey’et, Kur’an-ı Kerim ve Türkçe Açıklamalı Meâli, Medine 1992, s.179.

 1217 Read Now

Emánet És Tudatosság

2006 március 1.

Altınoluk, 2006 március, 241. szám, 32. oldal

http://www.osmannuritopbas.com/emanet-suuru.html

A Mindenható Allahban hívő szolgák általános neve a mu’min nemcsak a hit, „iman” arab szóból származó „hívő” szót jelenti, hanem Allah Legszebb Neveinek egyike is, s azt jelenti, hogy Ő a biztonság forrása, Aki szolgáinak biztonságot ad. Az „emánet”, megbízhatóság egyben a próféták tulajdonságainak egyike is, vagyis a Mindenható Allah az, aki kiválasztott prófétáit megbízhatóvá teszi. Ebből kiindulva a mu’min olyan embert jelent, aki hisz, a biztonságot mozdítja elő, és megbízható ember is. Az emánet tisztelete olyan érzés, amely a hitet megújítja a hívő szívében. Az erről az igazságról szóló hadísz egyben erős prófétai figyelmeztetés is:

„Kétségtelen, hogy ha Allah, a Hatalmas és Dicsőséges, el akarja pusztítani egy szolgáját, elveszi belőle a szemérmességet. Ha a szemérmessége elvész, azt a szolgát harag fogja sújtani, és ha harag sújtja, nem marad benne emánet (megbízhatóság). Ha elvész belőle az emánet, árulóvá válik, és ha árulóvá válik, nem részesül Allah kegyelmében. És ha Allah kegyelmét elveszíti, átkozottá válik. És ha átkozottá válik, elszakad a kötelék közte és az Iszlám között.”[1]

Ahogy a hadísz is kifejezi, az emánettel kapcsolatos tudatosság a hit épségének egyik feltétele. Ezért Urunk számos alkalommal int minket a Kegyes Koránban, hogy nagy gonddal őrizzük ezt a tudatosságot:

„És ha valamelyikőtök rábíz valamit a másikra, akkor az, akire rábízták, feleljen meg a bizalomnak, és félje Allahot, az Urát.” (2:283)

„És aki jogtalanul elvesz valamit a hadizsákmányból, az a Feltámadás Napján magával fogja hozni azt, amit jogtalanul elvett.” (3:161)

„Ti hívők! Ne áruljátok el Allahot és a Küldöttét, és ne áruljátok el a rátok bízott dolgokat, miközben tudjátok.” (8:27)

„Bizony, Allah azt parancsolja nektek, hogy adjátok vissza a rátok bízott dolgokat a tulajdonosnak. És amikor ítélkezel az emberek között, ítélj igazsággal! Milyen kiváló az, amit Allah tanácsol nektek! Bizony, Allah mindent hall, mindent lát.” (4:58)

Az emánet a próféták öt megkülönböztető tulajdonságainak egyike is. Mohammed próféta (s.a.w.) annyira kivívta a Tudatlanság Kora arabjainak tiszteletét, hogy Al-Amin (Megbízható) és Asz-Szádik (Igaz) néven emlegették. Még Allah Küldötte (s.a.w.) engesztelhetetlen ellensége, Abu Dzsahl is azt mondta: „Mohammed, nem azt mondom, hogy hazudsz, csak nem tetszik nekem ez a hívás, amivel eljöttél…”, ezzel bevallva, hogy lelkiismerete szerint tisztában van a Próféta (s.a.w.) igazságával, de a hívás követésében megakadályozza őt alsóbb énje.

Ezt az állapotot a Kegyes Korán ájája így írja le:

„Bizony, Mi tudjuk, hogy elszomorít, amit mondanak neked. És bizony, nem téged hazudtolnak meg az igazságtalanok, hanem Allah ájáit utasítják el.” (A jószágok, 6:33)

Az emánet és ígéret tisztelete szempontjából senki nem érhet el olyan magas szintet, mint a Prófétánk (s.a.w.). Ennek szép példája az a történet, amit Abdullah ibn Abu’l-Hamsza (r.a.) beszélt el:

„A prófétai küldetés előtt üzletet kötöttem Allah Küldöttével (s.a.w.), de adósa maradtam, és arra kértem, várjon egy kicsit, mindjárt hozom a pénzt. Azonban elfeledkeztem az ígéretemről, és három nap múlva, amikor eszembe jutott, és elmentem a helyre, ahol beszéltünk, láttam, hogy még mindig ott vár rám. Allah Küldötte (s.a.w.) egyáltalán nem szidott le, csak azt mondta: „Ej, te legény, bizony alaposan megvárattál, három napja itt várok rád!”[2]

Közismert volt a Prófétánk (s.a.w.) tökéletes jelleme, mindenki őszinte, egyenes, igazságos és megbízható embernek ismerte. A nemes és köztiszteletben álló mekkai asszonyt, Hz. Khadidzsát annyira lenyűgözte jelleme, hogy házassági ajánlatot is tett neki.

Még amikor az Iszlám ellenségeinek számító zsidók összekülönböztek egymás között, ők is Mohammed próféta (s.a.w.) elé vitték az ügyüket, mert biztosak voltak becsületességében és igazságosságában. Allah Küldötte (s.a.w.) pedig mindig megoldotta vitáikat.

Amikor a bizánci császárhoz, Hérakleioszhoz elért az Iszlámra hívó levél, az Iszlám harcos ellensége, Abu Szufian is éppen Damaszkuszban tartózkodott. Hérakleiosz számos kérdést tett fel neki a Prófétánkkal (s.a.w.) kapcsolatban. Lenyűgözte, hogy azt a választ kapta: Mohammed próféta (s.a.w.) soha nem hazudott senkinek, és mindig betartotta a szavát. Abu Szufian akkoriban még az Iszlám ellensége volt, ám még neki is muszáj volt beismernie: a Próféta (s.a.w.) soha nem hazudott, és mindig betartotta adott szavát.

Ez is azt mutatja, hogy még azok is megbízhatónak és becsületesnek tartották a Prófétánkat (s.a.w.), akik a prófétaságát nem fogadták el. Amikor a hidzsrát elvégezte, volt még nála néhány, a bálványimádók által rá bízott dolog, és meghagyta Hz. Alinak (r.a.), hogy ezeket adja vissza a tulajdonosaiknak. Vagyis mindenki bízott benne, a hívők és a hitetlenek is. A becsületesség annyira a szíve alaptulajdonsága volt, hogy egyszer, amikor hallotta, hogy egy asszony így hívja magához a gyermekét: „Gyere, nézd csak, mit adok!”, rögtön megkérdezte tőle, hogy mit akar adni a gyereknek. Amikor az asszony azt felelte, hogy néhány datolyát, azt mondta neki: „Ha úgy hívtad volna, hogy igazából nem is akarsz adni neki semmit, hazudtál volna!”

Ez az érzékenysége nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is kiterjedt. Amikor látta, hogy egyik Társa úgy próbálja megfogni a lovát, hogy úgy tesz, mintha a kezében valami ennivaló lenne, ez annyira zavarta őt, hogy magához hívta és megrótta Társát.[3]

Egyszer Allah Küldötte (s.a.w.) egy hadjáratról tért haza, s közben néhány társa egy madárfészket talált, és kiszedték belőle a fiókákat. Ekkor visszatért az anyamadár, s mikor nem találta fiókáit a fészekben, keservesen kiáltozva hívta őket. Amikor Allah Küldötte (s.a.w.) ezt meghallotta, rögtön megparancsolta, hogy a kismadarakat azonnal tegyék vissza a fészekbe.[4]

Ibn Abbasz (r.a.) azt beszélte el:

„Egy ember le akart vágni egy juhot, összekötötte a lábait, és a földre fektette, majd ott előtte elkezdte élezni a kését. Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta neki: „Többször akarod megölni ezt az állatot? Élezd meg a késedet, még mielőtt a földre fektetnéd!”[5]

Allah Küldötte (s.a.w.) a Teremtő iránt érzett szeretet szemén át nézte a teremtést, még azt is megtiltotta, hogy egy zöld ágat szükségtelenül levágjanak, s elmondta: az az asszony, aki hagyta a macskáját éhen halni, a Pokolba kerül, míg az, aki egy szomjazó kutyát megitatott, a Paradicsom kertjébe. Ő tudta, hogy az egész teremtés emánet, melyet a Mindenható Allah bízott ránk, s azt várja el az hívőktől, hogy a biztonság, béke és nyugalom képviselői legyenek ebben a világban.

Minden hívőnek tudatában kell lennie annak, hogy az „al-amin” (megbízható) és „asz-szádik” (igaz) tulajdonságairól ismert próféta ummájához tartozik, s ehhez méltóan kell viselkednie: be kell tartania adott szavát, s olyan embernek kell lennie, akinek a kezétől és a nyelvétől a többi ember, sőt, az összes többi teremtmény biztonságban van. Egészséges, ép muszlim jellemet kell mutatni a környezete felé, mert az embereket csodálattal tölti el, ha valakinek a jelleme jó, nyugodt, méltóságteljes és példaértékű személyiség, és követik az ilyen embert.

Allah Küldötte (s.a.w.) így fejezte ki azt a kívánságát, hogy az emánet tisztelete és tudata a hívő személyiségének részévé váljon:

„Ha rád bíznak egy emánetet, add vissza idejében! Ha valaki elárul, te akkor se válj árulóvá!”[6]

Emellett Allah Küldötte (s.a.w.) az emánet elvesztét olyan mértékű romlásnak tartotta, ami ezt a világot az Ítélet Napja felé sodorja. Ezért amikor valaki megkérdezte, hogy mikor várják az Utolsó Nap eljövetelét, Allah Küldötte (s.a.w.) azt felelte: „Amikor elvész az emánet.” „Hogyan vész el az emánet?” – kérdezte az ember, mire a Próféta (s.a.w.) azt mondta: „Akkor várjátok az Ítélet Napját, amikor az ügyeket olyanokra bízzák, akik nem érdemesek rá!”[7]

Az embernek adatott minden kegy egy-egy emánet. Búcsúbeszédében Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta:

„Olyan emánetet hagyok nektek, hogy ha szorosan ragaszkodtok hozzá, nem tévedhettek le az útról! Ez az emánet Allah Könyve és a Prófétája szunnája…”[8]

Ebből a szempontból a Kegyes Korán és a Szunna a legnagyobb, legfontosabb emánet, amelyeket a Mindenható Allah és Küldötte (s.a.w.) ránk bíztak.

Allah Küldötte (s.a.w.) azt is lelkünkre kötötte, hogy a hívők súlyos felelősséggel bírnak egymás iránt, és úgy kell támogatniuk egymást, mint a tégláknak a falban. Ahogy egyetlen test szerveinek, úgy kell érezniük egymás fájdalmát, és osztozniuk benne, s ha valakinek a szomszédja éhes, nem illik az Iszlám erkölcséhez, hogy ő teli hassal feküdjön le aludni – a Prófétánk (s.a.w.) így adta tudtunkra, hogy minden hívő emánet az összes többi hívő számára.

Mi mással magyarázhatnánk, mint az iszlám erkölcse szerinti emánet-felfogással, hogy áldott elődeink minden lehetőségüket mozgósítva az akkori világ másik végére is elmentek, hogy az ottani hívők segítségére siessenek? Az oszmán birodalomban a Teremtő megelégedését keresve a teremtmények iránti szeretetből csaknem 26.000 alapítványt hoztak létre, még az állatok, sőt, a növények megsegítésére is, minden helyre elvíve szolgálatukat, hiszen az egész teremtést isteni emánetnek tartották.

A koszovói mártír, Murad Han emánete, a balkáni testvéreink, a Fatih Sultan Mehmet által Isztambul után 10 évvel meghódított Bosznia, Palesztina, Közép-Ázsia, Kaukázus, s az egész Iszlám világ minden hívője emánet számunkra. Gallipolinál a mi nagyapáink és az ő nagyapáik vállvetve harcoltak és adták életüket egyazon célért.

Másrészt hazánk, minden áldásával együtt is ránk bízott emánet. Csak a haza védelmével biztosíthatjuk, hogy vallásunkat megélhessük, becsületünket, méltóságunkat és szabadságunkat megőrizhessük.

Mohammed próféta (s.a.w.) hidzsrájának számos bölcsessége között ott van az is, hogy olyan hazája lehessen a muszlimoknak, ahol megélhetik vallásukat. Dicső történelmünkben az 1071-ben Malazgirtben ránk bízatott Allah Szavának emánetét kontinensekre elvivő lelkesedéssel, földjeinket évszázadokon át a mártírok vérével öntözve tettük ilyen nemes hazává. Az emánet megőrzésével kapcsolatos tudatosság megnyilvánulásaként Alparslan Malazgirtnél fehérbe, a halotti lepel színébe öltözött, és azt mondta katonáinak: „Ma én is egy vagyok közületek!”, így tűzve ki magának a mártírhalál célját, és válva serege példaképévé.

Fatih katonái, a rómaiak tüze és a rájuk öntött forró olaj dacára azt mondták egymásnak: „Ma rajtunk a sor, hogy mártírhalált haljunk!”, ami szintén a vallás, hit és haza emánetének megtartása és a következő generációknak való átadása iránti elkötelezettségük bizonyítéka.

Kanuni Süleyman szultán a Földközi-tengert meghódító győzelmes flottáját szemlélve azt mondta: „Most nem a dicséret és büszkeség ideje van, hanem az Allahnak való hálaadásé, Aki ezt a kegyet megadta nekünk!” A győztes sereg által az útba eső fákról leszedett gyümölcsök árát az ágakra akasztották, ami szintén jól tükrözi, milyen mély erkölccsel érezték át, hogy a haza rájuk bízott emánet.

Miután a plevnei veterán, Osman Pasa fogságba esett, visszaadta a nem muszlimoktól begyűjtött adót, mondván, már nem képes őket megvédeni többé.

Elődeink a haza védelmében tanúsított lelkiállapotának, hitének is tanúbizonysága ez a tanulságos történet:

Folyt a gallipoli csata, s eközben eljött Ramadán ünnepének előestéje. A front egyik parancsnoka, Vehip Pasa magához hívatta a 9. hadtest fiatal imámját, s szomorúan, kelletlenül mondta neki:

„Háfiz! Holnap lesz a ramadáni ünnep. A katonák közösen akarják imádkozni az ünnepi imát. Bármit is mondtam, nem tudtam lebeszélni őket. De ez nagyon veszélyes, ha az ellenség megtudja, összevont támadást indítanak! Illő szavakkal magyarázd el ezt te is a közlegényeknek!”

Alighogy az imám távozott a pasától, szembe jött vele egy fényes arcú ember, s azt mondta:

„Fiam! Ne aggódj, és ne mondj semmit a katonáknak. Az új nap új reményt hoz, s az lesz, amit Allah akar!”

Másnap reggel mindenkit lenyűgöző isteni megnyilvánulást láthattak: az eget sűrű, nehéz felhők töltötték meg, és összezárultak a hívő katonák felett, akiknek szíve tele volt az Allah iránti szolgai szeretettel. A távcsővel figyelő ellenség nem látott mást, csak a hófehér felhőket. Azon a napon a legmélyebb lelkesedéssel végzett ünnepi ima tekbirjei szálltak az ég felé. A fényes arcú öregember recitálta Győzelem szúra ájái, a katonák szívéből fakadó tanúságtétel szavaival együtt a hit egy-egy kiáltásaként szálltak az ellenség felé.

Eközben pedig a brit erők között nagy zűrzavar támadt. Ugyanis a britek több gyarmatukról is hoztak magukkal muszlim katonákat, akik eddig nem tudták, hogy hozzájuk hasonló muszlimok ellen kell harcolniuk, de most az ünnepi ima hangjaiból megértették, és fellázadtak. A britek nem tudták, mint tegyenek, a katonák egy részét lelőtték, a többieket sietve kivonták a frontról.

A haza emánetének tiszteletben tartása napjainkig az isteni segítség ilyen megnyilvánulásait adta. A katonák, kiknek szíve Allah és a Küldötte (s.a.w.) szeretetével volt tele, s kész voltak életüket áldozni, még a háborúban sem szakadtak el a Kegyes Korántól, az imától és a megemlékezéstől. Jól tudták, hogy ők a Korán mellett szilárdan kitartó, a vallásban szilárd nép, míg ellenségeik a Koránnak hátat fordító, a tudatlanság sötétjében tévelygő vak nép. Egy történet így világít rá erre az igazságra:

Az egykor mindössze négyszáz sátrat lakó törzs által a Kegyes Korán iránti legendás tisztelet alapjain épített oszmán birodalom kontinensekre kiterjedő világhatalommá vált, melynek oka szintén ebben az isteni megnyilvánulásban keresendő.

Amikor Yavuz Selim szultán idején a Próféta (s.a.w.) korából áldott emánetként fennmaradt tárgyakat Isztambulba hozták, és a Topkapi palotában helyezték el, azonnal elkezdtek a teremben folyamatosan Koránt recitálni, s az első recitáló maga a szultán volt – ez is az emánet iránti tisztelet megnyilvánulása. Ezért az oszmán birodalom olyan isteni kegyben részesült, hogy 600 éven keresztül uralkodott nemesen és dicsőségben.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy nép anyagi és külső sikerének titka a spirituális világ bölcsességeinek tisztelete. Az oszmán birodalom 600 éves uralkodása, amely nem adatott meg egyetlen más muszlim birodalomnak sem, a spiritualitás iránti tiszteletük eredménye.

Ebből a szempontból a mi feladatunk is az, hogy a hithez, erkölcsi értékekhez ragaszkodó, hazaszerető generációt neveljünk fel. Hiszen a hit, becsület, méltóság, élet és vagyon védelme csak a haza védelmével lehetséges. Ahogyan a korábban ezen a földön élt őseink életük és vérük árán is örökül hagyták azt nekünk, úgy kell nekünk is ezt az áldott földet, a Korán hangjait, az imára hívást, a szabad zászlókat örökül hagynunk a következő generációknak. Hiszen a Mindenható Allah azt mondja: „Aztán azon a Napon meg lesztek kérdezve az örömökről” (102:8)

A legnagyobb kegy, ha hitünket, vallásunkat szabad földön élhetjük meg. Hogy mi lehet a következménye, ha nem vagyunk tudatában ennek az emánetnek, annak legfájóbb példája ma Palesztina és az Al-Aksza mecset ügye. Mehmet Akif így emlékezteti a századokat és generációkat erre a nagy igazságra:

Ha egy hazának nincs gazdája, bizony, el fog süllyedni.

De ha kiállsz a haza mellett, nem süllyedhet el!

Másrészt a népek a történelem során életüket a saját jellemző kultúrájuk szerint folytathatták. Ebből a szempontból a kultúra is egy fontos emánet. Ezt az emánetet a vallás, a nyelv és a történelem alakítja ki.

A vallás a teremtés célja, a bölcső és a sír között életünket meghatározó, s így a szolgát a túlvilági boldogságra felkészítő isteni parancsok összessége, a nyelv a vallási igazságok kifejezésének eszköze, s a történelem világítja meg e kettő keretében a történt események okait és következményeit. Ezért ez a három fogalom elválaszthatatlan egymástól.

A vallás, a nyelv és a kultúra elődeink által ránk hagyott áldott emánetek, így ehhez méltóan kell kiállnunk mellettük, s ez nem csak a régi romok felújítását jelenti, hanem ennek a szellemiségnek, lelkesedésnek az átadását a következő generációknak, s a civilizáció újjáélesztését.

Az oszmán civilizációt az Iszlám kultúrától akarva eltávolítani, egyes tudatlanok beavatkozása miatt a török nyelv is korlátok közé szorult, már-már olyan mértékben, ami megakadályozza a komoly elmélkedésben való használatát.

1890-ben a Redhouse török-angol szótár 92.000 török szót tartalmazott, ám a Török Nyelv Bizottsága által 1945-ben kiadott török szótárban ez a szám 15.000-re csökkent.[9] Azt pedig nehéz megbecsülni, hogy napjainkra mennyire esett vissza. Ez is jól tükrözi, hogy bizonyos erők hatására milyen megdöbbentő mértékben erodálódik nyelvünk. Pedig ha nem mentjük meg nyelvünket, ezer katasztrófa érhet minket. Hiszen az emberek szavakban gondolkodnak. Egy olyan „nyelv” segítségével, melyből hiányoznak a mély értelmű szavak és kifejezések, lehetetlen elmagyarázni az Iszlám mély gondolatainak jelentését. Ha pedig erre nem vagyunk képesek, nem lehet a cselekvés alapját képező elmélkedést sem folytatni. Az egészséges gondolatokat nem termelő, száraz és meddő elmélkedéssel pedig nem lehet ellenállni a spirituális és erkölcsi világunkat romboló áramlatoknak. Ezért soha nem engedhetünk a kultúrával és tudatossággal ellentétes, jelentést és kiejtést egyaránt leromboló, mesterséges, kitalált nyelvnek.

Ugyanakkor hitelesen és a maga teljességében meg kell tanulnunk az Iszlám történelmét is. Nem fogadhatjuk el az Iszlám-, muszlim- és török-ellenes történészek írta történelemfelfogást, mely a muszlimokat és az oszmán birodalmat világi és gyarmatosító hatalomnak állítja be! A muszlim elődök által ránk hagyott történelmet a maga teljességében, hiteles forrásokból kell tanulmányoznunk.

A történelem tanú rá, hogy a népek és egyének tapasztalataik fényében alakítják életüket. A történelem valójában egy nép emlékezete. Ezért a népeknek mindig szükségük van a történelmi események intéseire és tanulságaira. Egy nemzet akkor lehet fejlett és nagy, ha megismeri valódi történelmét, s ezt kellőképpen értékeli. Ha a felnövő újabb generációk jobban ismerik saját történelmüket a külföldieknél, s levonják a kellő tanulságot a múltból, nem kell aggódnunk a jövő miatt! Ha pedig nem gondolkodnak el a múlton, a jövő soha nem lehet biztonságban. Ezért a gyökereinknek a múltba, ágainknak a jövőbe kell nyúlniuk.

Nagy hiba a történelem tudományára csupán események száraz felsorolásaként tekinteni! A valódi történelemtudomány olyan bölcsesség, amely a népek változatos eseményekkel teli múltjában bemutatja az igazság és hamisság, a helyes és helytelen alapjait. Ahhoz, hogy egy nép képes legyen tökéletes rendet adni a jövőjének, hitelesen meg kell ismernie ezt az alapot, s le kell vonnia belőle a kellő tanulságot. Milyen jól mondja Mehmet Akif:

Azt mondják, a történelem ismétli önmagát –

De ha nem tanulsz belőle, mi értelme az ismétlésnek?

A történelem azt tanítja nekünk, hogy az oroszlánt nem lehet ketrecbe zárni. Ahogy az oroszlán nem menekül a ketrecbe, úgy ez a nép is megőrizte tulajdonságait, és nem tűri a rabságot. Elődeink a hit alapján magasra emelkedő közösség voltak. Anyagi és erkölcsi értékeiket életük árán is megőrizték, és soha nem alázkodtak meg.

Akkor tudjuk méltósággal továbbvinni az elődeink által ránk hagyott áldott emánetet, ha egyesítjük magunkban az általuk képviselt értékeket. Ellenkező esetben, ha tétlenül nézzük értékeink pusztulását, az félelmetes gaflet, ami azt eredményezheti, hogy ez az emánet elvetetik tőlünk. Méltó erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy a hívők élete árán megőrzött emánetért holnap ne kelljen újra ugyanazt a súlyos árat megfizetni. Történelmi igazság, hogy az emánet mindig elvétetett azoktól, akik nem becsülték meg, s nem is kapták vissza, amíg nem bizonyultak rá méltónak.

Urunk, add, hogy mi és az utódaink méltóképp tudjuk megőrizni a ránk bízatott áldott emánetet! Őrizz meg minket attól, hogy az örökségüket óvatlanul elpazarló gáfilokká váljunk! Add meg nekünk, hogy a ránk bízott emánet megőrzésének tudatában, nyugodt szívvel léphessünk a Te színed elé. Ámin.

[1] Ibn Majah, Fiten 27

[2] Abu Davud, Edeb, 82/4996

[3] Lásd: Bukhari, Iman 24

[4] Lásd: Abu Davud, Jihad, 112

[5] Halim, IV, 257

[6] Abu Davud, Buyu, 79/3534

[7] Buhâri, İlim, 2

[8] Hâkim, I, 171/318

[9] Dr. Mehmed Doğan török nyelvről szóló előadása alapján

 1070 Read Now

Ikhlasz - Őszinteség Allah Iránt

 A szív kertjéből

Osman Nuri Topbaş

Altınoluk magazin, 2000 november

Imám Kusejri azt beszélte el:

Miután a khoraszáni szultán, a hős Amr ibn Lejsz meghalt, egy igaz ember látta őt álmában, s megkérdezte tőle:

- Hogyan bánt veled a Mindenható Allah?

- Uram megbocsátott nekem! – felelte Amr ibn Lejsz.

- Mi miatt bocsátott meg neked Allah? Mit tettél életedben, amivel a megbocsátást kiérdemelted?

Amr ibn Lejsz azt felelte:

- Egy napon felmentem egy magas hegyre, s onnan néztem le a katonáimra. Sokaságukat és erejüket látva azt gondoltam: „Bárcsak Allah Küldötte (s.a.w.) idejében a seregemmel együtt részt vehettem volna a hadjárataiban, s azon szerencsések közé tartozhattam volna, akik az életüket áldozták érte!” s e szándékom és vágyam miatt a Mindenható Allah kegyelmében részesített, megbocsátotta a bűneimet és végtelen kegyeivel ajándékozott meg.

Ez a történet is azt mutatja, hogy az őszinte szándék, az ikhlasz mennyire fontos a hívő életében. A szolga őszinte szándéka és elhatározása miatt megkaphatja egy cselekedet jutalmát és áldásait még akkor is, ha ténylegesen nem tette meg azt. Hiszen Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta:

Egy hívő szándéka (a célja és az ikhlasz) jobb, mint a cselekedete.”

Mert ezek a szív cselekedetei. Az Iszlám szerint pedig egy cselekedet értéke az azt kiváltó szándékkal és ikhlasszal arányos. Vagyis egy cselekedet aszerint ítéltetik meg, hogy mi volt a cselekvő célja. A hadísz is ezt támasztja alá:

A cselekedetek a szándék szerint valók.”

Ezért minden jótett, s elsősorban az istenszolgálat alapfeltétele az, hogy Allah megelégedését keresve végezzék. Ez pedig csak az ikhlasz által lehetséges. Az ikhlasz azt jelenti, hogy a szolga a cselekedetet kizárólag a Mindenható Allah megelégedéséért végzi, s nem vetül rájuk az önző érdekek árnyéka. Amilyen a lélek a testnek, olyan az ikhlasz a cselekedetnek. Az ikhlasz nélküli cselekedet meg van fosztva lényegétől, s nem eredményez mást, mint fáradtságot. Istenszolgálatunk minőségét és fokozatát úgy tudjuk jobbá tenni, ha minden cselekedetünket valamilyen isteni célhoz kötjük.

Valójában az ember, akit a Mindenható Allah számos más teremtménnyel közös tulajdonságokkal teremtett, úgy valósíthatja meg a teremtésében rejlő tökéletességet, és menekülhet meg attól a csapdától, hogy az evilági, testi vagy lelki tökéletességet tegye meg céljának, hogy az isteni megelégedés szolgálatába állítja ezeket a tulajdonságokat, s azt tűzi ki céljának. Ez azt jelenti, hogy az élet általános és végső céljának a Mindenható Allah megelégedésének megszerzését tűzi ki, s minden cselekedetét e cél szolgálatára rendeli, és tökéletesíti istenszolgálatát. Ha az alvást, evés-ivást, a gyermekek és vagyon szerzését és a többi, számtalan emberi tevékenységet sikerül olyan mederbe terelnie, hogy az isteni megelégedést nyerje el általuk, akkor valóban sikerült ezeket az istenszolgálat és jótettek részévé tennie.

Ezért, ha az ember magasabb rendű természetéhez illő bölcsességgel a muszlimnak sikerült kivetnie a szívéből mindent, ami nem szolgálja a Mindenható Allah megelégedését, az a valódi engedelmesség, és valódi hősiesség.

Az ikhlasz az alapfeltétele annak, hogy a cselekedetek elfogadottak lehessenek a Mindenható Allah előtt.

Az ikhlasz azt jelenti, hogy meg tudjuk őrizni szívünket az evilági érdekektől, hogy képesek legyünk Allahhoz közeledni.

Az ikhlasz gyümölcse pedig az ihszan, ami azt jelenti, hogy a szolga úgy viselkedik és úgy végzi istenszolgálatát, mintha látná Allahot, s képes átérezni, hogy minden pillanatban isteni megfigyelés alatt áll.

Az ikhlasz által a szolga elnyeri a legnagyobb jót, a Mindenható Allah megelégedését.

A Mindenható Allah teremtményeitől azt várja el, hogy cselekedeteik célja az Ő megelégedésének elnyerése legyen. A Kegyes Korán azt mondja:

“Bizony, igazsággal küldtük le neked a Könyvet, szolgáld hát Allahot, őszinte hittel Neki szentelve a vallást.” (A csapatok, 39:2)

“Mondd: „Bizony, az parancsoltatott nekem, hogy szolgáljam Allahot, őszinte hittel Neki szentelve a vallást” (A csapatok, 39:11) 

Az isteni jelenlétből elűzetett Iblísz pedig azt mondta:

“Uram! Azért, mert félrevezettél engem, jónak tűntetem majd fel előttük azt a földön, és félrevezetem őket mind, kivéve az őszinte hitű szolgáidat közülük.” (Al-Hidzsr, 15:39) 

Az ája szerint a Sátán csak és kizárólag azokat képes megtéveszteni, akikben nem elég erős az ikhlasz. Az ikhlasszal rendelkező szolgákra azonban nincs semmilyen befolyása. Ezért a Mindenható Allah így viszonozza a Sátán szavait:

“Ez az egyenes út, amely Hozzám vezet. Bizony, ami a szolgáimat illeti, nincs hatalmad felettük, kivéve, akik téged követnek a félrevezetettek közül.” (Al-Hidzsr, 15:41-42)

“Bizony, nincs hatalmad az Én szolgáim felett! És Urad elegendő Védelmezőként.” (Az Éjszakai Utazás, 17:65) 

Egy hadísz kudszi szerint a Mindenható Allah azt mondja:

Az ikhlasz egy olyan titok az Én titkaim közül, amelyet csak azoknak a szívébe helyezek szolgáim közül, akiket szeretek. Nem tudnak róla sem az angyalok, hogy feljegyezzék, sem a sátánok, hogy megrontsák.”

Az ikhlasz olyan hatalmas, minden cselekedethez elengedhetetlen kegy, hogy egy hadísz így fejezi ki, hogy hiányában lehetetlen a menekvés:

Minden ember el fog veszni, s csak a tudással rendelkezők menekülnek meg. És a tudással rendelkezők is el fognak veszni, kivéve azok, akik a tudásuk szerint cselekszenek. De még a tudásuk szerint cselekvők is el fognak veszni, kivéve azok, akikben van ikhlasz. De még az ikhlasz birtokosai is nagy veszélyben vannak.”

Ezt az igazságot a Kegyes Korán így fogalmazza meg:

“Kivéve Allah őszinte szolgáit” (A felsorakozottak, 37:40)

“Ti, akik hisztek! Vigyázzatok saját magatokra. Akik tévelyegnek, azok nem árthatnak nektek, ha ti vezetve vagytok. Allahhoz fogtok mind visszatérni, és Ő majd tájékoztat titeket arról, amit cselekedtetek.” (Az asztal, 5:105) 

Az ikhlasz az őszinte, tiszta szándékot jelenti, s az istenszolgálat épsége és áldása ettől függ.

Mevlana Rumi így szól azokhoz, akik ikhlasz nélkül végzik az istenszolgálatot:

Ej, te gáfil, tudatlan ember! Bárcsak képes lennél arcodat az Igaz felé fordítani, mikor leborulsz! Bárcsak ismernéd annak jelentését, hogy „Minden hiányosság felett áll Hatalmas Uram!” Bárcsak képes lennél ne csak a testeddel, hanem szívedben is leborulni!”

Az ikhlasz nélkül végzett istenszolgálat tele van társakkal és tökéletlenséggel. Vagyis az a titok, amely éppé és a Túlvilágra irányulóvá teszi az istenszolgálatot, az ikhlasz. Akik nem így végzik, azokról a Kegyes Korán azt mondja:

“Hát jaj az imádkozóknak, akik az imájukban hanyagok!” (A szívességek, 107:4-5)

Az ikhlasz a szív őrizkedése attól, hogy a Mindenható megelégedésén kívül bármi mást tegyen részessé a cselekedetei céljában. Csak az így végzett istenszolgálat a „jócselekedet”. A Mindenható Allah azt mondja:

“És bizony, tanulság van számotokra a jószágokban. Inni adunk nektek abból, ami a hasukban van – a trágya és a vér között – tiszta tejet, amely jólesik az ivóknak.” (A méh, 16:66) 

A Korán-tudósok szerint ez az ája arra is utal, hogy a cselekedeteket a hiábavalóságoktól, ahogyan a tejet a vértől és tisztátalanságtól, a tisztaságuk választja el. Ahogy a tej tisztasága azt jelenti, hogy nem keveredik bele a vér vagy a trágya, úgy a cselekedetek tisztaságát az adja, hogy egyedül a Mindenható Allah megelégedését keressük általuk.

Ezért mondta azt Dzsunaid Bagdadi:

Az ikhlasz azt jelenti, hogy a cselekedetet a szennytől megtisztítjuk.”

Allah egy barátja pedig azt mondja:

Ha valaki bizonyos a saját ikhlaszában, az bizonyos értelemben az ikhlasz hiányát jelenti.”

Amikor a tanítványok Jézus prófétát (a.s.) a tiszta, őszinte cselekedetekről kérdezték, ő azt felelte:

Az a tiszta, őszinte cselekedet, amit a cselekvő úgy végez, hogy Allah megelégedésén kívül nincs más vágya.”

Tehát az ikhlasz azt jelenti, hogy a cselekedetek mentesek minden spirituális szennytől, elsősorban a képmutatástól. Mert a képmutatás az ikhlaszt beszennyező és azt megsemmisítő legsúlyosabb és legveszélyesebb tulajdonság. Aki tetteinek hajtóereje a képmutatás, az rejtett társítást követ el, és büntetést fog érdemelni.

Egy hadísz azt mondja:

A Feltámadás Napján az első ember, akit Allah elé visznek, egy hősi halált halt mártír lesz. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, harcoltam a Te utadon, míg mártírhalált nem haltam! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért harcoltál, hogy azt mondják rólad, mekkora hős vagy! És azt is mondták (vagyis a kívánt jutalmat megkapta még az előző világban, és nem maradt semmije a Túlvilágra) – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe.

Aztán Elé hoznak egy embert, aki tudományt tanult, tanított, és a Koránt recitálta. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, tudományt tanultam, tanítottam, és a Te megelégedésedért a Koránt recitáltam! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért tanultál, hogy tudósnak nevezzenek! És azért recitáltad a Koránt, hogy azt mondják rólad, milyen szépen olvasol. És azt is mondták – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe.

Aztán előhoznak egy embert, akinek Allah mindenféle vagyont és lehetőséget adott. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, nem tartottam vissza a vagyonomat egyetlen helyről sem, és adakoztam, költöttem a Te utadon, a Te megelégedésedet keresve! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért tetted mindezt, hogy azt mondják rólad, milyen bőkezű ember vagy. És azt is mondták – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe. (Muslim, Imáre, 152)

Ez a hadísz olyan egyértelműen bizonyítja, hogy a cselekedetek elfogadásának feltétele az ikhlasz, hogy láthatjuk: még a legnagyobb jótetteknek, mint a mártírhalálnak, a tudás tanításának vagy adakozásnak sincs semmi haszna, ha nem a Mindenható Allah megelégedését keresve történik.

Tehát a valódi hit nemcsak puszta szavakból, a valódi jótett pedig nemcsak száraz, lélek és tartalom nélküli cselekedetekből áll. Az ad nekik értéket, ha a szív mélyéből fakadó, őszinte érzésekkel hiszünk a Teremtőben, Hozzá kötjük szívünket, parancsait és tiltásait készségesen elfogadva, s nem tűzünk ki mást célunknak, mint az Ő megelégedését. Ellenkező esetben a szolgát a képmutatás fenyegeti. Ha nem sikerül megszabadulnia ettől a tulajdonságtól, saját alsóbb énje rabszolgájává válik, és az isteni büntetést érdemli ki. A Mindenható Allah azt mondja:

“Láttad-e azt, aki a saját vágyait teszi meg istenének?” (A térdelő, 45:23) 

Ez azt jelenti, hogy a Mindenható Allah olyan hitet és cselekedeteket vár el tőlünk, amelyeket őszinte szívvel, az Ő megelégedését keresve végzünk.

Milyen szépen mutatja be a megtisztult és az ikhlaszt elért szív bűnbánatát az alábbi történet:

A Társak egyike lopást követett el, de nagyon megbánta, s őszinte, mély bűnbánat töltötte el. Allah Küldötte (s.a.w.) elé ment, és azt akarta, hogy hajtsák rajta végre a törvényes büntetést. Ezért levágták a kezét, ő pedig a földre hulló kezére nézett, és a szívét eltöltő békességgel és nyugalommal azt mondta:

Te, kezem! Hála legyen annak, aki elválasztott téged tőlem! Különben miattad az egész testem égett volna!”

Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: „Ikhlasszal végezd a cselekedeteidet! (Ha így teszel,) akkor kevés cselekedet is elegendő neked.”

Allah nem a külsőtöket nézi, és nem a vagyonotokat! Hanem (ikhlasz és istenfélelem szempontjából) a szíveteket és a cselekedeteiteket.”

A Mindenható Allah nem azt nézi, hogy ki végzi a legtöbb vagy legkevesebb istenszolgálatot, hanem azt, hogy ki mennyi ikhlasszal végzi. A Kegyes Koránban azt mondja erről:

“Ő az, aki megteremtette a halált és az életet, azért, hogy próbára tegyen benneteket: melyiktek a legjobb (vagyis a leginkább ikhlasszal cselekvő) a cselekedeteiben.” (Az uralom, 67:2) 

A Mindenható Allah különböző próbatételeknek veti alá szolgáit, hogy kiderüljön, jók-e a cselekedeteik, vagyis ikhlasszal végzik-e azokat. A Kegyes Korán így inti azokat, akiket különféle kínzásoknak vetettek alá azért, mert hívők lettek, hogy az ikhlaszt megőrizve legyenek kitartóak és állhatatosak a vallásukban:

“Alif Lám Mím. Vajon azt gondolják az emberek, hogy hagyni fogják őket, mert azt mondják: „Hiszünk!”, és nem lesznek próbára téve? És bizony, próbára tettük azokat is, akik előttük voltak, hogy Allah megtudja, bizonyosan nyilvánvalóvá tegye mindenki számára, hogy kik az igazak, és kik hazugok.” (A pók, 29:1-3)

Azonban az ikhlasz fogalmát jól meg kell értenünk. Egyáltalán nem helyes, ha valaki felhagy a jótettekkel csak azért, mert fél attól, hogy nem tud ikhlasszal cselekedni, és fél a képmutatástól. Nem arra kell törekednünk, hogy felhagyjunk a cselekedetekkel, hanem arra, hogy a lehetőségekhez mérten szívünket megtisztítva igyekezzünk tökéletesíteni őket. Mert az ikhlaszhoz vezető út tele van nehézségekkel. Nem olyan cél, amit azonnal és egyszerűen el lehet érni. Az ikhlasz a legmagasabb csúcs, amire az ember emelkedhet. A legmagasabb csúcsra pedig csak lépésről lépésre juthatunk fel. Ezen az úton emberi akaratunkat is használnunk kell, és a Mindenható Allah kegyéért és áldásáért is fohászkodnunk kell.

A szívünket a Teremtőn kívül minden mástól megőrizve, az ép szívhez való eljutás útján akkor járhatunk sikerrel, ha a szert tudunk tenni a következő tulajdonságokra:

- Az Allahról való megemlékezés, a zikr által együtt vagyunk Allahhal, s elérjük az ihszan érzését, vagyis állandóan az isteni megfigyelés alatt érezzük magunkat.

- Szívünket Mohammed prófétához (s.a.w.) kell kötnünk, szívünkben mindig frissen kell tartani a jóravalók és igazak iránt érzett szeretetet, az ő viselkedésüket kell példának vennünk, ilyen módon részesülve a spirituális energiából (fejz) és áldásokból.

- Az előadások, szohbetek során meg kell élnünk a vallási testvériséget, s azáltal, hogy kedvességet, önfeláldozást mutatunk, s megosztjuk velük saját lehetőségeinket, el kell nyernünk testvéreink szívét, és tökéletesíteni a sajátunkat.

- A szolgálat által minden teremtményt szívünk szeretetébe, irgalmasságába kell fogadnunk.

- Helál ételekkel kell táplálnunk testünket, ezt az Allah által ránk bízott értéket. Ha figyelünk a helál ételre, szívünk hajlik az Allah iránti engedelmességre, s testünk a jó forrása lesz.

A lényeg az, hogy mindezen tulajdonságokkal és feltételekkel a legnagyobb isteni kegyelem, a legkülönlegesebb teremtett dolog, a szívünk világában megnyilvánuljanak az Iszlám szépségei, és cselekedeteinkben valódi ikhlasz nyilvánuljon meg.

Urunk! Add meg nekünk az ikhlaszt, amely titok a Te titkaid közül! Add, hogy mi is részesedjünk Allah barátai szívének világából, akik az ezért a kegyért érzett hálával szolgálnak Téged!

Ámin.
 1491 Read Now

La Fraternite Soufie, Pure Et Sincere

Prof. Dr. Hasan Kamil YILMAZ

Dans la compréhension de la vie islamique, la base est la fraternité. Le Coran dit que les épouses du Prophète sont les mères des croyants[1], que les croyants sont tous frères[2] et que le Messager d’Allah affirme « je suis à la place de votre père »[3].

Un grand tableau familial apparaît donc puisque notre Prophète est notre père, ses épouses sont nos mères et les croyants sont les enfants de ce père et de ces mères.

Dans la pensée soufie (Tasawwuf), le maître (guide) de la voie spirituelle est comme le père, son épouse comme la mère et les personnes liées au maître sont comme des frères. Ici aussi se forme une famille avec le guide, son épouse et ses enfants spirituels. Dans le contexte de la famille, la fraternité et la communication sont basées sur l’amour et la compassion.

La fraternité islamique s’est formée grâce à la foi et Allah, dans l’Histoire, a supprimé les sentiments d’animosité et a formé un cadre de paix. Il a mis fin à la lutte entre les clans de Aws et de Hazrec à Médine et c’est cette fraternité qui les a liés[4]

Après ce verset, qui indique que Muhammad était le Messager d’Allah et cite les caractéristiques des croyants :« ceux qui sont avec lui sont durs envers les mécréants, miséricordieux entre eux»[5],  il est aussi indiqué que les musulmans et leur fraternité doivent se baser sur le lien ultime; dans un autre verset coranique, il est également stipulé que la fraternité doit être fixée loin des  problèmes attachés aux blessures de cœur et de rancœur[6] , comme une dynamique importante.

La fraternité ainsi que l’amitié envers Allah ouvrent les portes du paradis; ce qui ferme les portes de l’enfer, c’est le renoncement et le sacrifice. Car les amitiés de ce monde y restent et ce qui est amené dans l’au-delà, c’est l’amitié au nom d’Allah.

Allah le Tout-Puissant décrit ce fait dans le verset coranique suivant:

« Les amis, ce jour-là, seront ennemis les uns des autres; excepté les pieux. »[7]

De telles amitiés et fraternité constituent l’un des sept groupes qui seront sous l’ombre de l’arche lorsqu’il n’y aura plus aucune ombre, cette  nouvelle étant apportée par le Prophète. Eux, qui s’aiment pour Allah, vivent pour cet amour et meurent pour cet amour, sont des frères.[8]

La fraternité doit se vivre au nom d’Allah. Junayd al-Baghdâdî a dit que deux personnes qui se quittent en raison des intérêts de ce monde ne peuvent pas être des frères car la fraternité au nom d’Allah implique de se trouver l’un en face de l’autre, de se regarder dans les yeux et d’être en harmonie de cœur. Quand la distance s’établit et que la froideur s’installe, la fraternité n’est plus. Lorsqu’un croyant, au nom d’Allah, voit son frère accomplir une mauvaise action, il l’avertit afin qu’il y remédie; s’il ne cherche pas de solution, il lui aura tourné le dos et aura manqué au fait de ne l’avoir pas regardé en face.  La fraternité au nom d’Allah est plus pure et plus claire que l’eau de source.

De plus, Allah exige ce qu’il y a de plus pur et de plus clair en ce qui Le concerne. Quand une chose perd de sa pureté et de sa clarté, elle perd également sa spécificité.

C’est pourquoi une amitié pure, l’individu qui reste éloigné des intérêts de ce monde et du matériel et celui qui reste proche de la chasteté seront éternels.

Allah dit à propos de la continuité et de la pureté de la fraternité:

«Ne dérange pas ton frère en le blessant, ne plaisante pas beaucoup et ne lui donne aucune promesse que tu ne pourras tenir.»[9]

En ce qui concerne la fraternité soufie, Abû Saïd Harrâz رَحْمَتَ الله عَلَيْهِ a dit:« Je suis resté cinquante ans parmi les croyants, avec eux j’ai vieilli et il n’y a jamais eu de mésentente entre nous. »

Quelqu’un qui l’écoutait demanda:« Comment as-tu réussi ? »

Harrâz رَحْمَتَ الله عَلَيْهِ répondit:« Tant que j’étais parmi eux, j’ai tenté d’être maître de mes désirs, de ne pas leur causer de souffrance, de leur faire du bien; même si je ne réussissais pas à accomplir cela, j’ai tenté de ne pas leur faire du tort. Même si de temps en temps il y avait séparation ou des paroles contraires, j’ai tenté de me remémorer mes amis avec bonté et bienfaisance. »

Puisque l’un des Noms d’Allah est « Sattâr », ce qui correspond le mieux au croyant est de dissimuler les mauvais penchants de ses amis et de vanter leurs bons côtés. Même si sur le plan religieux, l’ami qui critique les mauvaises actions de son ami ne doit pas se mettre en colère contre lui et le dénigrer. Ainsi, la morale qu’Allah a donnée au Prophète demeure dans une telle nécessité.

Allah a même donné cet ordre:

« Mais s’ils te désobéissent, dis-leur: ‹Moi, je désavoue ce que vous faites›. »[10]

Il n’a pas dit: « Je suis loin de vous ».

Ici, il est indiqué  qu’en séparant les personnes à cause de leur comportement, il ne peut y avoir de quelconque supériorité. Car si le changement dans l’état et les actions d’un homme sont une déviance fautive, celle-ci peut être corrigée en y renonçant, ceci étant souhaitable. En raison de cet acte, il n’est pas juste de le dénigrer à cause d’un seul acte.

Par conséquent, il faut le regarder avec compassion et devenir un intermédiaire pour qu’il puisse se libérer de sa faute en parvenant au silence.

Quand les membres d’un clan avaient commencé à injurier un homme en raison de son action, le Prophète leur avait dit: «Arrêtez-donc et soyez patients. Ne soyez pas un appui du diable contre votre frère»[11]

Avec cet ordre, il avait interdit tout acte allant dans ce sens.

Ibrahim ibn Yazid al Nakhaî   رَحْمَتَ الله عَلَيْهِ a dit:« Ne coupe pas tes liens avec ton frère qui commet de mauvaises actes car si aujourd’hui il a commis une mauvaise action, demain il peut y renoncer.»

Avec ceci, il a voulu dire qu’il ne fallait pas couper les ponts avec une personne qui commettait des fautes.

Ainsi, Shaykh Sa’di رَحْمَتَ الله عَلَيْهِ  exprime également cette idée dans un de ses poèmes:

Le devoir de la langue est de remercier Allah, elle est là pour remercier.

O celui qui connaît Allah, n’occupe pas ta langue en pratiquant le commérage.

L’oreille est l’organe qui écoute le Coran et les conseils.

N’écoute pas les mensonges et les phrases sans valeur.

L’œil est beau pour voir l’art d’Allah.

Ferme ton œil au défaut de ton ami, ne le vois plus.[12]

L’une des conditions de la fraternité et de l’amitié (vraies), c’est de demeurer avec son ami, de se préoccuper de ses peines, d’être près de lui quand il a des soucis.

Selon un récit, Abdullah ibn Omar, était en train de regarder de droite à gauche comme s’il cherchait quelqu’un.

Le Prophète, en le voyant agir ainsi, lui demanda ce qu’il cherchait.

Abdullah lui répondit: « Ô Messager d’Allah ! J’avais pris, au nom d’Allah, quelqu’un comme ami. Je voudrais le voir mais je n’y parviens pas. »

Sur ce, le Messager d’Allah s’adressa à lui en des termes qui peuvent être exemplaires pour les croyants d’aujourd’hui:

« Ô Abdullah ! Lorsque tu prends un homme pour ami, demande-lui son nom, celui de son père et le lieu où il demeure. De cette façon, lorsque ton frère tombe malade, va le visiter chez lui, et en cas de soucis tu te précipiteras pour l’aider. »[13]

L’un des bons côtés de cette manifestation d’amour établie au nom d’Allah est que la personne n’attend pas de celui qui est en face de lui des biens ou des choses appartenant à ce monde. Un amour qui s’entache d’une telle impureté peut gagner en grandeur grâce à la purification de ces sentiments.

En effet, la fraternité pure et sincère ne doit aucunement se fonder sur un quelconque intérêt mondain. De plus, choisir son frère parmi tous les sujets de ce monde et de la religion est une des conditions établies pour aimer au nom d’Allah.

Dans le Coran, la conception du terme « isâr »signifie qu’en raison de son affection particulière la personne puisse, sans avoir le cœur pincé, choisir son frère à sa place.[14]

Choisir son frère au lieu de soi, ne pas sentir son cœur pincé est l’indicateur de l’amour et de l’affection religieuse. Chez les personnes ayant un tel sentiment, il ne peut y avoir de jalousie et de rancœur. La fierté de l’humanité, personnifiée par notre Prophète, a exposé aux hommes ces paroles qui sont les bases de la fraternité et de l’amitié dépassant les valeurs universelles d’aujourd’hui:

« Chaque individu partage la croyance de son ami intime. Que chacun de vous  regarde avant de choisir son ami intime. »[15]

« Il ne peut y avoir de bonté dans l’amitié si chaque individu ne demande pas pour son ami ce qu’il désire pour lui-même »[16]

Les bases de la fraternité pure et sincère sont exprimées par le soufi Abû Muawiya al-Aswad رَحْمَتَ الله عَلَيْهِ dans le même sens que celui du Prophète: « Mes frères me sont tous supérieurs. »

Quand on lui en demanda pourquoi, il répondit en dessinant la réalité de la fraternité:

« Ils me vouent comme étant supérieur à eux. Toute personne qui me voit supérieur à lui-même est meilleure. » [17]

Car dans la fraternité pure et sincère, ce qui est important, c’est de considérer son frère comme supérieur à soi-même.

[1] Coran, Al-Ahzab, 33/6.
[2] Coran, Al-Hujurât, 49/10.
[3] Ibn Majah, Tahara, 16; Abû Daoud, Tahara, 4.
[4] Coran, Al-Imran, 3/103.
[5] Coran, Al-Fath, 48/29.
[6] Coran, Al-Anfal, 8/1.
[7] Coran, Az-Zuhruf, 43/67.
[8] Al Boukhari, Adhan, 36, Hudûd, 19; Muslim, Zakât, 91; At Tirmidhi, Zuhd, 53.
[9] At Tirmidhi, Birr, 58.
[10] Coran, Ash-Shu’arâ, 26/216.
[11] Al Boukhari, Hudûd, 5; Ibn Hanbal, I, 438
[12] Rûhu’l-beyân, Beyrouth 2001, I, 98.
[13] At Tirmidhi, Zuhd, 54; Bayhaqi, Shuabu’l îman, VI, 492.
[14] Coran, Al-Hashr, 59/9.
[15] At Tirmidhi, Zuhd, 45.
[16] Qudâî, Musnadu’l shihâb, hadith n° 907;Kenzu’l ummâl, c. IX, s.65, hadith n° 24821.
[17] Sohrawardi, Awârifu’l maârif, trad. H. Kamil Yılmaz, Irfan Gündüz, Istanbul 1990, s.543.

 1892 Read Now

La Notte Dell'ascensione

Sohbet di Osman Nuri Topbaş Efendi, per la Notte dell’Ascensione al Cielo del Profeta (s.a.w.s.). (21 marzo 2020).

Molto venerabili fratelli!

Che la nostra Notte dell’Ascensione sia benefica e benedetta per la nostra religione, la nostra Patria, il nostro popolo e tutta la Comunità di Muhammad.

Che Allah, Maestà del Vero, ci preservi da tutti i mali – esteriori e interiori - inshâ’Allâh. E che questo giorno, benedetto e prezioso, sia occasione per la Retta Guida dell'umanità, inshâ’Allâh.

Ecco; ci sono due notti benedette: la Notte dell’Ascensione e quella del Destino. Fra tutti i Profeti, esse riguardano solo il nostro. In queste notti l’amore di Allah – Maestà del Vero – per il Suo Inviato, nostro Signore, mostra quanto siano grandi il suo pregio e valore agli occhi di Dio.

Infatti il Rasûl Allâh (che la preghiera e la Pace di Allah siano su di lui.) è il Suo Prediletto (Habîb).

Allah – Maestà del Vero - gli ha detto nel Corano: “Giuro sulla tua vita, [oh Muhammad] …"[1]. Allah non ha giurato mai sulla vita di nessun Profeta. Lo ha fatto solo su quella del Suo Inviato, nostro Signore, e questo mostra quanto grande sia il suo pregio e valore ai Suoi occhi.

Inoltre, Allah lo saluta. Nel Corano, Egli afferma:

“In verità Allah e i Suoi angeli salutano il Profeta. O voi che credete salutatelo e invocate su di lui la Pace, in perfetta sottomissione”).[2]

Sempre nella stessa Sura, all’aya 21, Egli dice:

“In verità avete nel Messaggero di Allah un bell'esempio (cioè una personalità, un carattere esemplari) - per voi, per chi spera in Dio e nell’Aldilà, e ricorda frequentemente il suo Signore”.

Dopo aver compreso il valore che l’Inviato ha di fronte a Dio, anche noi dobbiamo cercare di acquisire le sue doti in ogni campo della nostra vita, come i riti religiosi, il comportamento, l’esercizio dei diritti e dei doveri, etc. Giacché più somigliamo al Profeta nostro Signore, più ci avviciniamo a Dio.

Allah, Maestà del Vero, ci ha donato una grandissima benedizione, chiamandoci a far parte della Comunità del Profeta più grande, senza chiederci nulla in cambio. Per contro però, noi abbiamo una responsabilità. Allah afferma nel Corano: “ ثُمَّ لَتُسْئَلُنَّ يَوْمَئِذٍ عَنِ النَّعِيمِ (Infine in quel Giorno, sarete interrogati sulla vostra gioia di prima)”[3].

Il nostro Profeta ama molto la sua Comunità. Egli afferma che Allah è: "Il Benevolente, Il Misericordioso" (Al-Ra’ûf, Al-Rahim). Questa “Benevolenza” e questa “Misericordia”, questo vertice dei Nomi divini è riservato solo al Profeta, nostro Signore.

Dice infatti il Corano: “Ora vi è giunto un Profeta scelto tra voi, al quale è gravosa la pena che soffrite (ben oltre, cioè, l’amore di una madre o di un padre). Egli brama il vostro bene, è molto dolce e misericordioso verso i credenti”.[4] (At-Tawba, 128).

All’inizio del versetto 164 della Sura Al-Imrân Allah, Maestà del Vero, dichiara: "لَقَدْ مَنَّ اللهُ " (Allah ha colmato di grazia i credenti)”. Egli è stato la più grande benedizione che ha dato a noi, all'umanità; il dono più grande fatto alla Comunità di Muhammad. E far parte della sua Ummah è un grande dono che Allah ci ha fatto.

Nel Corano, Egli affferma:

“Uno, tra loro, che legge i versetti di Allah (chi diffonde cioè fra loro la Sua religione),

وَيُزَكِّيهِمْ’ che li purifica (purifica i loro mondi interiori, cioè, dalle passioni mondane, dai desideri che allontanano da Dio).

Un Profeta, che ha insegnato loro il Libro e e la Saggezza”.

“Ma questo Profeta لَقَدْ مَنَّ الله è una grande grazia di Allah per i credenti ... ”.[5] La grazia più grande.

Non c'è benedizione più grande di questa. Perché, nella vita di questo mondo, noi impariamo da lui. In questo mondo siamo a scuola da lui. Allah, Maestà del Vero, c'informa che il Suo Inviato, “il più bell’esempio di comportamento”, è sulla Retta Vıa e che lo siamo anche noi. Il nostro Profeta è una grande ricompensa per noi.

Che Allah ci consenta di comprendere la realtà del suo Inviato (che la benedizione e la Pace divina siano su di lui) e di vivere con la gioia di far parte della sua Comunità.

L’Ascensione (Mîraj) è un invito speciale e privato, fatto da Dio al Suo Beneamato. Un invito strettamente privato, che riguarda solo il Profeta. Perché una parte di esso rimase celata alla sua Comunità… In altre parole, non ci è  stato dato di sapere altro, per quanto riguarda ciò che c’è oltre il Loto del Limite (Sidrat al-muntahâ).

 “Gloria a Colui Che di notte trasportò il Suo servo dal tempio sacro al tempio remoto, del quale Noi benedicemmo il recinto, per mostrargli alcuni dei Nostri segni, (per mostrargli cioè alcuni segni della Grandezza di Allah, Maestà del Vero, e dei flussi della Sua Potenza). Allah è privo di carenze, Colui Che tutto ascolta e tutto osserva".[6].

A partire dal settimo anno dall’inizio della sua funzione profetica, a Mecca fu proclamato pubblicamente un boicottaggio contro la famiglia del Profeta e i Musulmani. Esso continuò per tre anni. La fame era tale, vennero giorni così brutti, che i lamenti dei bambini affamati cominciarono a farsi sentire anche negli altri quartieri. I Musulmani venivano spietatamente insultati, derisi... E subirono la persecuzione. La fede attraversò una prova difficile. Le angherie raggiunsero i limiti della sopportazione. L'unica ragione che spingeva i politeisti a quella persecuzione era: "Il grande annuncio ..."[7]. La notizia cioè, dell’Aldilà. Questa notizia era insopportabile per i politeisti, che si erano ridotti a idolatrare il loro “io”, poiché ne guastava il quieto vivere.

Qui citerò un solo esempio. Hind, la moglie di Abu Sufyan, diceva: “Che razza di religione è mai questa? Noi, allora, saremmo forse uguali a uno schiavo? Uno schiavo è uno schiavo; si rassegni al suo destino!”.

E quanti altri esempi come questo ...

Dopo questa persecuzione, questo periodo di oppressione durato tre anni, la cosa più grave fu la morte di Khadîja, nostra madre. Lei era stata la più grande sostenitrice e amica del Profeta. Aveva vissuto, sacrificando tutto quel che aveva: proprietà e beni, a beneficio del Profeta, nostro Signore. Quando egli uscì dalla caverna di Hira, fu lei la prima a consigliare il Profeta. Egli ha detto: “I più grandi benefici io li ho ricevuti da Khadîja”.

Khadîja, nostra madre, morì.

L’Inviato di Allah si recò poi a Taif, per portare l’Islam anche lì e dare un po’ di sollievo ai Musulmani. A Taif, però, egli fu accolto a sassate da uomini dal cuore di pietra. Perfino lì il Profeta cercò rifugio in Dio, implorandoLo così: “Oh Signore! Che Tu possa essere soddisfatto di me!”. Lo desiderava ardentemente e questa fu la sua supplica: "Oh mio Dio! Io offro a Te, mio Signore, la mia debolezza, la mia impotenza e il disprezzo della gente nei miei confronti. Oh Tu, che sei il più Misericordioso fra i misericordiosi! Se Tu non sei in collera con me, non m’importano la miseria e le disgrazie che ho sofferto. Oh mio Dio! Concedi la Retta Via alla mia gente! Loro non sanno. Oh mio Dio! Io Ti chiederò perdono, fino a quando Tu non accetterai la mia preghiera”.[8]

Quanta Misericordia: una Misericordia infinita… Egli è “Il Benevolente”, “Il Misericordioso”.

L’Inviato di Allah non si lamentò mai, in nessun momento della sua vita. Egli ha detto: “Io sono il Profeta che ha sofferto di più”.

Il Profeta era in uno stato di lode continua a Dio, gratitudine e menzione del Suo Nome. Il suo stato spirituale era di accettazione del proprio destino: egli approvava la Volontà divina nei propri confronti e Dio era soddisfatto di lui.

Il Miraj è una grande benedizione. Esso è avvenuto un anno e mezzo prima dell'Egira. Dopo le prove, le difficoltà, vengono sempre le benedizioni. Dopo le sofferenze e il dolore della missione a Taif, egli viene onorato con l’Ascensione. Dopo tante difficoltà arriva la buona novella che lo riempie di felicità. Allah ha detto: "Dopo ogni difficoltà viene un sollievo, dopo ogni difficoltà viene un sollievo".[9] Anche la vita di questo mondo è così.

"O anima ormai acquietata, ritorna al tuo Signore soddisfatta e accetta!".[10] Nella vita ci saranno salite e discese, alte e basse maree; ma il servo di Dio continuerà sempre a lodarLo, ringraziarLo e a menzionare il Suo Nome. Gli dimostrerà cioè la propria sottomissione. Affronterà le prove della servitù.

Ad esempio, l’emigrazione a Medina fu molto difficile. I Musulmani che vi parteciparono misero a repentaglio i loro averi, per necessità. Lasciarono tutto quello che avevano e misero in pericolo le loro stesse vite. Allah, Maestà del Vero, ha conferito loro onore eterno. Nel Corano, infatti, Egli ha lodato i Muhâjirûn, gli emigrati che sono entrati nell’Islam per primi e, dopo di loro, gli Ansâr, i Medinensi che li accolsero. Anche loro spesero generosamente i loro beni e le vite stesse sulla via di Dio. Nel Corano Egli parla di loro e della Comunità di Muhammad che verrà dopo, fino alla fine, come di “Coloro i quali hanno una fede sincera e li seguono”. [11]

Noi vediamo che la vita non procede sempre in linea retta; neppure allora, nell’ “Epoca delle felicità”. Di tanto in tanto, la vita ha i suoi alti e bassi. L'importante è non guastare l’equilibrio del cuore, non perdere il controllo della propria sottomissione e dell'abbandono fiducioso a Dio.

In effetti, oggi il mondo intero si trova ad affrontare un virus con le sue prove. In ogni avvenimento ci sono ragioni esteriori e interiori. Motivo apparente: un essere infinitesimale sta sfidando il mondo. C'è un ritornello popolare che dice: “La paura ha circondato le montagne". Il mondo intero ha paura. Certo, questo è un avvertimento divino. Una punizione, per alcuni, per altri …

Ai credenti pii e servitori di Dio, se si ammalano o muoiono, la Maestà divina offre la ricompensa promessa ai martiri. Questa è la ragione interiore. Riguardo a quella esteriore, l’Inviato di Allah ha parlato di “caos”. In altre parole dice che, all’approssimarsi dell’Ultimo Giorno, nella sua Comunità ci sarà una gran confusione. Non si saprà chi avrà ucciso chi e perché. [12] Per questo, oggi, viviamo in una gran confusione: chi ha ucciso chi e perché, Musulmani che colpiscono altri Musulmani... D'altra parte l'aumento dell’indecenza in pubblico, il ricorso all'interesse, la corruzione e, soprattutto, l'oblio della castità. Non solo ma, con essa, si è dimenticato anche l’Aldilà. Infatti: “اَلْحَيَاءُ مِنَ الْأِيمَانِ” (Il pudore nasce dalla fede).[13]

Quant’è significativo il fatto che questo virus prenda di mira le persone e, anche se passa agli animali, non gli rechi danno! Non abbiamo visto morire nessun gregge, nessun branco di animali.

Quest’evento, di cui parliamo, per alcuni è un avvertimento; una punizione, per altri. Nella storia, quanti Stati che si affermavano con arroganza, hanno poi vissuto momenti difficili. E lo stesso succede anche oggi. Oggi si spendono molti più soldi per proteggersi da questo Corona, di quelli che sono stati negati ai rifugiati.

I virus ... Negli anni '80 apparve il virus HIV, che causò la malattia dell’AIDS. Quella fu una malattia molto diffusa nel mondo della droga, che si trasmetteva per via sessuale. Fu una pesante punizione per comunità immerse nella dissolutezza: una calamità, una grande sventura. Quanto più alta fu la sensibilità alla castità in un determinato ambiente, tanto meno vi si diffuse l’AIDS. Ad oggi, quel virus ha ucciso nel mondo 32 milioni di persone.

Per un virus che finisce, ne comincia un altro. Perché gli uomini non arrivano a capire del tutto il mondo dell’Aldilà. Questi sono tutti esempi, lezioni ... Cos'è il virus, allora? Il virus è una creatura. Un'essere invisibile a occhio nudo, quasi inesistente. Come un atomo, anch’esso invisibile a occhio nudo. Un granello di polvere riusciamo a vederlo ma un virus, no. Quest’ultimo riguarda però la vita dell’essere umano. Si diffonde usando il corpo umano come supporto e danneggia l'umanità intera. Il virus è un essere che ci insegna tante cose. Se la Maestà divina ha deciso così – guardando le cose di questo mondo, sul suo palcoscenico vediamo un bambino molto piccolo guidare un grande branco di cammelli. Altrimenti, un piccolissimo virus manda in rovina persone e Stati. Arriva lui e mette al tappeto un lottatore grande e grosso.

In altre parole, le economie della Cina e di altri grandi Stati suoi pari sono entrate in crisi, a causa di questo famoso virus Corona. Queste sono lezioni divine per persone, che sappiano trarne insegnamento. Ancora una volta, per chi aumenti i suoi sforzi di adorazione e obbedienza a Dio, questo caso fa guadagnare gradi di elevazione spirituale e di avvicinamento a Lui. Per altri ancora è il segreto di una prova, una disgrazia. E ci ricorda l’Aldilà.

Racconta Abdullah bin Omar:

“Il Profeta (che la benedizione e la Pace di Allah siano su di lui) ci ha detto:

‘Oh Muhâjirûn! Ci sono cinque cose, contro le quali cerco rifugio in Allah con tutte le mie forze affinché non vi avviciniate ad esse, quando ne sarete colpiti. (Nella sua grande misericordia, cioè, l’Inviato non vuole che la sua Comunità sia attratta da queste calamità. Poi ne indica le caratteristiche).

1 - Quando l'adulterio e la prostituzione compaiono in un popolo e, alla fine, quei peccati vengono commessi sotto gli occhi di tutti (oggi, non è forse così?), in esso si diffondono sicuramente pestilenze, epidemie e altre malattie, mai viste prima ...’”. Una va, una viene.

2 - “Se una nazione pratica il commercio con metodi illeciti, per punizione Allah non manderebbe più la pioggia, se non fosse per pietà verso gli animali.

3 - ... un popolo che non versi la zakat sui propri beni ...

4 - … quello che sicuramente capita alle genti che si allontanano dai comandi divini e dalla sunna del Rasûlu’l-lâh ... Qui si parla delle disgrazie che si abbatteranno su di loro. ... Allah li mette alla prova con un nemico, che prima non conoscevano …

5 - ... quando le persone alla guida delle loro comunità non agiranno in base al Libro di Dio, ma alle loro voglie ...".[14]  Ecco, questo è quel che succede anche oggi.

Per porvi rimedio, nella ricorrenza del Miraj, parleremo dei punti su cui ci concentreremo in particolare in questi tre mesi benedetti:

1 - aumentare il pentimento e le richieste di perdono a Dio.

2 - Aumentare la nostra familiarità con il Corano, che comporta benessere e misericordia; in particolare, leggere ogni giorno le Sure Yâ Sîn, Al-Fath e i versetti del Corano per la guarigione.

3 - Fare la carità. È stato detto, infatti: “La carità tiene lontano le disgrazie”.[15]

4 - Vivere l'Islam e cercare di farlo vivere anche agli altri, a cominciare dalle nostre famiglie. In altre parole: “Comandare il bene e proibire il male”.

Allah, Maestà del Vero, ha detto:

"Voi siete la migliore comunità che sia stata suscitata tra gli uomini, (siete caritatevoli) raccomandate il bene e proibite ciò che è illecito…".[16]

Bisogna inoltre recitare molto la preghiera di Giona (‘alayhi as-salâm). Egli fu sottoposto a una prova. Gli era stato ordinato di predicare per quaranta giorni ma, tre giorni prima della fine, egli vi rinunciò. Vide che era il trentasettesimo giorno e solo due persone su centomila si erano convertite. Era molto avvilito e se ne andò, pieno di vergogna. Allora Allah lo punì, per aver lasciato l'incarico tre giorni prima di portarlo a termine. Quando fu nel ventre del pesce, egli pregò così: “…Non c'è altro dio all'infuori di Te! Gloria a Te! Io sono stato un ingiusto!".[17] Ciò significa, quindi, che anche questa preghiera è molto importante. Recitarla è molto utile - inshallah - contro alcune mancanze e disattenzioni.

D'altra parte ecco un altro esempio, da un punto di vista esteriore:

Il governatore dell’Egitto, Mukavkis, aveva inviato al Profeta un medico con molti doni. Il dottore rimase per un po', ma vide che non c’erano pazienti da curare. Il Profeta gli diede allora dei regali e disse:

“Dottore, potete tornare a casa. Perché noi siamo un popolo che non mangia se non ha fame. Se non abbiamo fame, non mangiamo. E, quando lo facciamo, non mangiamo mai a sazietà”.[18]

L’Inviato di Allah ha detto anche: "Riempite il vostro stomaco per un terzo di cibo, per un terzo d'acqua e per un terzo, d'aria". Consigli di salute…

Ancora una volta, i Compagni presero ad esempio per primo il Rasûlu’l-lâh... Lui e i suoi nobili Compagni non si saziavano mangiando, ma dando da mangiare agli altri. Ciò significa che, saziarsi facendo mangiare gli altri, è anche una gran cura per la propria salute.

Questa fu la preghiera di Yunus, ‘alayhi as-salâm: “Non c'è altro dio all'infuori di Te! Gloria a Te! Io sono stato un ingiusto!".[19] Per questo motivo egli ebbe a soffrire tanto.

Inoltre, tutte le nostre preghiere hanno bisogno di essere accettate da Dio. Non dimentichiamolo. Noi siamo fatti così: “Ho pregato, ho fatto tante salat, tanto bene ...”. Di nuovo, il servo si deve rifugiare nella Maestà divina.

Allah ha detto: “Se non avessimo accettato le sue invocazioni, il suo pentimento, egli sarebbe rimasto nel ventre del pesce fino al Giorno del Giudizio”.[20]). E ancora, nella Sura Al-Qalam (48-49): “Se una grazia del tuo Signore non gli avesse portato rimedio (se, cioè, non avessimo accolto le sue suppliche) egli sarebbe stato gettato su una riva deserta”.

Anche questo è un insegnamento per noi. Cercheremo, quindi, di eseguire i nostri riti di adorazione come si deve. Aumenteremo la nostra servitù a Dio e la nostra spiritualità. E, ancora una volta, ci rifugeremo nella Maestà divina.

In una lettera a uno studente, Hazret Khâlid al-Bağdâdî scrive: “Figlio mio, io non confido in nulla di tutto quello che ho fatto, in nessuna delle mie azioni. Prega per me, per il mio ultimo respiro: io confido solo della Misericordia di Allah. Muoio, rifugiandomi nella Sua Misericordia”.

In breve, a causa di questo virus Corona, l'uomo capirà la grande lezione che la Maestà divina sta dando a tutto il mondo: la propria debolezza.

Allah, Maestà del Vero, annientò il Faraone nel Mar Rosso. Distrusse le pretese di divinità di Nemrud con una mosca storpia. La mosca zoppa si poteva vedere ma il virus, no. Egli scompigliò l’esercito del superbo Abraha, i suoi elefanti, con degli uccellini. Quegli elefanti erano come i carri armati dell’epoca, sembravano invincibili. La Maestà divina li annientò, con degli uccellini.

Nel corso della storia questi segni ci sono sempre stati, per occhi capaci di vedere. Nell’anno 1912 il “Titanic”, un transatlantico considerato inaffondabile, si scontrò con un iceberg nel suo viaggio inaugurale e s’inabissò. Nel 1986, la navetta spaziale chiamata "Challenger” (La sfida), esplose poco dopo il suo lancio. Ora un piccolissimo virus, invisibile a occhi nudi, da una parte fa riflettere sull’impotenza dell’uomo; dall’altra, sull’infinita Potenza e Grandezza divine.

Il Corano ci ricorda l’orrore del Giorno del Giudizio: “Quel Giorno l'uomo dirà: ‘Dove fuggire?'”.[21] E ancora: “No, non avrà rifugio alcuno. In quel Giorno non ci sarà un riparo, il ritorno sarà solo presso il tuo Signore”. [22]

Se guardiamo all’oggi, è un momento critico. Un piccolo esempio. Esiste un posto al mondo, per sfuggire al virus? Con un granellino infinitesimale Allah ci dà un esempio di ciò che avverrà, nel Giorno del Giudizio Universale. Tutti fanno piani per sfuggire al virus, ma non c'è un posto dove potersi rifugiare. Può arrivare da qualsiasi parte. Tenuto conto di ciò, l’uomo deve meditare sulla morte.

Allah ci offre così tanti esempi… ad esempio, ogni notte noi ci immergiamo nel sonno. Questa è una prova generale della morte. Al mattino ci svegliamo, come se fosse una "resurrezione" dopo la morte. La morte è una fine inevitabile per tutti. Perciò si deve saper leggere il libro dell’Universo; vivere, consapevoli della caducità di questo mondo.

Il nostro Signore c’informa che i Suoi amici non avranno motivi di paura né dolore:

 “لَا خَوْفٌ عَلَيْهِمْ وَلَا هُمْ يَحْزَنُونَ”. [23]

Chi sono costoro? Sono gli Amici intimi di Allah in questo mondo. E chi sono questi amici? "…chi verrà a Dio con un cuore puro".[24]

Quando viene al mondo, la persona nasce perfettamente pura; che possa tornare al Signore così coi suoi riti, i comportamenti, i rapporti con gli altri etc. Da Lui ci viene un invito al Paradiso. Il Signore dice all’anima riconciliata: “… entra tra i Miei servi pii, entra nel Mio Paradiso”.[25]

La ragione fondamentale del Mîrâj:

Allah - Maestà del Vero - ha dato vita a quest’evento, per mostrare al Profeta alcuni segni, alcune manifestazioni della Sua Grandezza. È da notare come il primo verso della Sura Isrâ’ inizi con un "viaggio notturno", affermando che Allah è esente da ogni difetto. "سُبْحَانَ الَّذِي". Allah è esente da ogni limite o difetto. Egli è dotato di tutte le qualità in modo perfetto e infinito, oltre ogni immaginazione. La Maestà divina c'informa che il Suo Potere supera di molto la comprensione umana:

“Di': Se il mare fosse inchiostro per scrivere le Parole del mio Signore e gli alberi, penne, di certo essi e il mare si esaurirebbero prima che le Parole del mio Signore finiscano".[26]

In un altro versetto, nella Sura di Luqmân:

“Anche se tutti gli alberi della terra diventassero calami, e al mare se ne aggiungessero altri sette (d’inchiostro), non potrebbero esaurire le parole di Allah... In verità Allah è il Dominatore assoluto, il Saggio”.[27]

Insomma, l’uomo deve capire d’esser sempre un servo dell’infinita Maestà divina. Egli dirà sempre: “Oh mio Dio!”. Non dimenticherà il suo Signore. D’altronde, il dhikr è questo: non dimenticare il Signore. Ovunque l'uomo volga lo sguardo, il suo cuore ricorderà immediatamente Allah e dirà: “Oh mio Dio!”. Se guarda un fiore, il suo passato, suo figlio, la Luna, il Sole; se pensa all'ossigeno nell’atmosfera, al rapporto immutabile dell'ossigeno con l’azoto ... dalla più piccola alla più grande, qualunque cosa creata da Dio lui guardi… se guarda dentro un atomo: protoni, neutroni e così via, all’indefinito… in un centimetro cubo ci sono migliaia di virus invisibili; e chissà quanti atomi! In un atomo ci sono tante altre particelle, e quante di loro sono ancora sconosciute! Insomma, nel microcosmo, anche la cosa più piccola è un mare sconfinato. E così anche nel macrocosmo: non c’è inizio, né fine. Che cosa sublime …

E ancora: nell'evento dell’Ascensione, prima che il Rasûlu’l-lâh cominciasse il suo viaggio, ci fu l'“apertura del petto”. Egli ha detto: “Nell’Hijir Ismail, accanto alla Kaaba, il mio petto fu aperto e riempito di sapienza e di saggezza”. Ciò dimostra che l'elevazione spirituale è possibile, con la purificazione del cuore. Esso sarà come uno specchio limpido. Un cuore tale, da non contenere ormai altro che la Luce divina. Allora esso diverrà più profondo, grazie al Corano e alla Conoscenza. “E gli ha insegnato a parlare chiaramente”.[28] I segreti, la Saggezza, si paleseranno cioè in quel cuore. Il cuore sarà liberato dalle passioni, dalle opacità mondane e le manifestazioni degli Arcani divini cominceranno ad avvolgerlo. Per beneficiare di questi misteri, di questa Conoscenza, è necessario quindi che il cuore sia purificato e rettificato.

Allah ha detto: “…ispirandole empietà e devozione. Ha successo invero chi la purifica (l’anima)”.[29] Il cuore si libererà del peccato e ne allontanerà, col timor di Dio. Purificandosi dagli appetiti terreni il cuore si unirà ad Allah, Maestà del Vero, e vivrà insieme a Lui. Come quando il fiume Sakarya sfocia nel Mar Nero, non è più possibile distinguere l’uno dall’altro; così, allorché il servo è difeso dalla vita mondana e dai desideri dell’io, comincia la sua amicizia intima col Signore.

 “...Coloro che credono, che rasserenano i loro cuori al Ricordo di Allah”.[30] RicordarLo nel cuore dà un gran gusto, un gran piacere. Questo mondo diventa allora insapore.

Il Profeta ci ha trasmesso queste sue quattro caratteristiche, e continua a farlo ancora oggi.

1 - Le parole. Esse sono state fissate negli ahâdîth sharîf.

2 - Le azioni, i comportamenti. Anch’essi ci sono pervenuti tramite gli ahâdîth.

3 - Le cose che il nostro Profeta ha visto ma non ha vietato. Anch’esse sono state tramandate negli ahâdîth sharîf.

Tuttavia le parole sono stati spirituali del Rasûlu’l-lâh, ed esprimono la situazione del suo cuore. Per esempio, riguardo ad Abu Bakr Efendi, il sommo ... "Il secondo dei due".[31], il nostro Signore ha detto: “Quel che ho nel cuore, l’ho ispirato per primo in quello di Abu Bakr”. Riguardo ad Hazret-i Ali – che Allah sia soddisfatto di lui – ha detto: “Oh Ali, quanto mi somigli! Io sono come te, tu sei come me”. E questa catena va avanti, come il Sole che si riflette in uno specchio tenuto di fronte ad esso e poi, da quello ad un altro, a un altro ancora, senza interruzioni. Se lo specchio non è arrugginito quest’immagine, queste benedizioni, questa spiritualità, questo Soffio del Misericordioso che provengono dal nostro Signore continuano, per gradi. Ciò dipende dalla strada fatta dal cuore, dal suo allontanarsi da tutto ciò che non è Dio.

Il Profeta si rivolgeva nella direzione dello Yemen e diceva: “Sento il Soffio del Misericordioso, che proviene da quella direzione”.[32] Eppure l’Inviato, nostro Signore, non lo vide mai. E neanche Uways al-Qarani vide mai lui, con gli occhi del corpo. Ma che intimità di cuori, fra loro!  “Sento il Soffio del Rahmân, che proviene dallo Yemen”, diceva. Cioè, più il cuore si avvicina all’Inviato con la grazia di Dio, più le manifestazioni del Soffio di Allah, il Misericordioso con tutti, compaiono in esso. Ecco, allora quel servo ottiene la vera Conoscenza, comincia a diventare un Saggio. Dalla Conoscenza diretta di Dio, in quel servitore ... Cioè, una finestra divina si apre nel suo cuore. Gli orizzonti si allargano. Ogni cosa ricorda sempre al servo il suo Signore ed egli esclama: “Oh mio Dio!”, dimentico di sé e persino di dire: “Io”. Il servo comincia a dire: “Oh mio Dio, Tu!”. Dice sempre: “Tu, oh mio Dio; Tu, oh mio Dio; Tu, oh mio Dio!”.

La funzione della profezia fu conferita a Mosè – ‘alayhi as-salâm - nella sacra valle di Tuwâ. In quel momento, sua moglie Safura stava partorendo. Allah inviò Mosè -‘alayhi as-salâm - al Faraone, per annunciargli la buona novella. Il Faraone era intrattabile. Frattanto Safura era in una grotta, dove aveva partorito. Mosè -‘alayhi as-salâm - chiese: “Oh Signore, come devo fare con Safura; dove andare, dove sistemarla?”. E la Maestà di Allah rispose: “Oh Mosè! Quando tua madre ti ha messo al mondo, chi ti ha protetto? Quando ti ha deposto in una cassetta nel Nilo, chi lo ha fatto? Chi ti ha protetto nella reggia del Faraone? Chi, quando eri solo e derelitto nei deserti di Madian?”. E Mosè --‘alayhi as-salâm -  rispose sempre: “Tu, oh Signore; Tu, oh Signore; Tu, oh Signore…!”.

Insomma, il servo di Dio deve dimenticare di dire: "Io". Perché nell’io c'è auto-compiacimento, egocentrismo. Egli dirà sempre, invece: “Tu, oh Signore…!”. Ha vinto. Egli dirà: “È un dono Tuo, oh Signore!”. In breve, non Lo dimenticherà mai.

Questo "viaggio" avviene di notte. È la Maestà di Allah a farlo muovere. Poiché, per i credenti, le notti sono anche un tempo di grande misericordia. Affermando: “…quelli che implorano perdono nelle ultime ore della notte...".[33] Allah ne annuncia la salvezza;

Egli dice anche: “Che passano le notti in prosternazione e i giorni, in atti d'adorazione e servitù” (Az-Zumar, 9). Allora il cuore s'apre ai segreti divini, profondamente conscio d’essere uno di quelli che sanno”. E ancora: “... passano la notte prosternati e ritti davanti al loro Signore...”.[34] I servi di Dio, su cui si manifesta la Misericordia divina, sono "I compassionevoli".

4 - Allah, Maestà del Vero, che conduce il Suo servo in un modo eccezionale, gli mostra la Sua potenza e il Suo regno infiniti. In un attimo, distanze infinite... in un attimo. Il tempo si accorcia vertiginosamente: sempre di meno, meno, meno... Diventa un attimo, s’annulla. E in un attimo si colmano distanze incalcolabili. Cioè l’Inviato di Allah, nostro Signore, viene portato fuori dal Mondo della testimonianza (‘Alam ash-shuhûd). Oltrepassa il limite delle capacità umane. Allah è l’Agente Assoluto. Il Potere appartiene a Lui. Sempre. Perciò qualunque sia la vittoria, il successo ottenuto, il servo non dirà mai: "Io" ma, sempre: “Tu, oh Signore; è una Tua grazia, un Tuo dono ...”. Non si considererà cioè un essere a sé stante.

Mentre muoveva alla conquista della Mecca; anzi, entrando in città, il Profeta era in uno stato di profonda gratitudine. La sua barba toccava la schiena del cammello. Egli diceva: “Mio Dio! La vera vita è quella dell’Aldilà”. Quindi il servo non dimenticherà l’Aldilà. Tutte le benedizioni, sono benedizioni del Signore.

5 - Il viaggio del Rasûlu’l-lâh, nostro Signore, dalla Moschea di Al Harâm a quella di Al-Aqsâ, mostra in maniera ancora più forte il solido legame tra questi due centri religiosi, cui molti profeti sono stati inviati nel corso della storia. Due centri monoteistici. Quest’evento, questo viaggio-lampo si verifica cioè fra i due centri del monoteismo.

Ciò sta ad indicare come, agli occhi di Dio, l'Islam sia la sola religione, abbracciando tutte le altre che si sono manifestate da Adamo – 'alayhi as-salâm– fino al nostro Profeta. Pertanto, l'Islam è il vertice. Paragonarlo alle altre: “… non (la via) di coloro che sono incorsi nella Tua ira, né degli sviati”[35] indebolisce le fede.

In effetti, nella Moschea di Al Aqsâ l’Inviato -  nostro Signore - guidò la preghiera collettiva di tutti i Profeti, colà riuniti. Questo è un altro segno. La Maestà di Allah liberi la Moschea di Al Aqsâ, che è stata usurpata. Noi non abbiamo saputa difenderla e per questo l’abbiamo persa. A guardar bene, è sempre successo così: quando non ci si occupa di una persona, della famiglia, della collettività, della nazione, ci pensa qualcun altro.

Inshâ’Allâh, la Maestà divina ci dia la sorte che torni ad esser nostra, che ci venga restituita. E sicuramente lo sarà. La Mecca è sempre stata centro del monoteismo, da Adamo - ‘alayhi as-salâm – fino al Profeta, nostro Signore. Al-Quds (Gerusalemme) lo è stata nel periodo da Hazret-i Mûsâ - ‘alayhi as-salâm -a Hazret-i Îsâ, ‘alayhi as-salâm. Significa che si è verificato un trasferimento fra questi due centri spirituali.

I miracoli del Miraj:

1 - Il tempo e lo spazio furono annullati. Nei suoi rapporti con tutte le altre creature, l'uomo ha limiti di tempo e di spazio. Qui il tempo si riduce al minimo, si azzera quasi, mentre lo spazio si dilata enormemente.

2 - Dalla più piccola particella al globo terrestre, l’universo è una vetrina divina. Vetrina della Sua Grandezza, dei flussi della Sua Potenza, dei Suoi ricami. La Maestà di Allah, il Vero, mostra al Suo Inviato solo alcuni di loro. Gli vengono fatti vedere il Paradiso e l’Inferno. Durante il colloquio, Egli afferma: “[finché] fu alla distanza di due archi o meno».[36] Il Profeta si avvicınò cioè alla Maestà divina, fino alla distanza di due archi. Fra gli arabi, quando due tribù si accordavano fra loro, deponevano i loro archi uno sull'altro. Da qui il detto: "La distanza di due archi". A noi, qui, non è dato di sapere altro. Dopo il Sidrat al-Muntahâ si verificò una tale vicinanza tra l’Inviato nostro Signore e la Maestà di Allah, il Vero.

Inoltre, Egli rivelò gli ultimi due versetti della Sura “Al-Baqara”: "'Āmana Ar-Rasūlu…", come dono alla sua Ummah.  “Il Profeta ha creduto in tutto quello che è stato fatto scendere su di lui da parte del suo Signore, come del resto anche i credenti...”.[37] Anche i Musulmani credettero in ciò in cui aveva creduto il Profeta. Senza eccezioni. Perché gli articoli di fede non ammettono punti deboli.  “…tutti credono in Allah, nei Suoi Angeli, nei Suoi Libri e nei Suoi Profeti. ‘Noi non facciamo differenza alcuna tra i Suoi Profeti’”.[38] Altri popoli non accettarono alcuni Profeti. Ma i Musulmani confermeranno tutti i Profeti inviati da Allah, Maestà del Vero.

" سَمِعْنَا وَاَطَعْنَا” (Abbiamo ascoltato e obbedito)”. (Al-Baqara, 285). E ancora: “Oh Signore! Cerchiamo rifugio nelle Tua Misericordia; è a Te che facciamo ritorno”.[39]

Inoltre: “مَا لَا طَاقَةَ لَنَا بِهِ (Allah non impone a nessun'anima nulla al di sopra delle sue capacità)...”. E cioè: “Signore, non imporci ciò per cui non abbiamo la forza”.[40] Per quanto riguarda i compiti che Allah ti ha dato, tu ne risponderai solo nella misura della fede, della grazia e delle forze a te concesse. Esse variano da persona a persona. Anche i Profeti sono diversi fra loro.

Ad esempio, se Dio ti chiedesse di sollevare un peso di 25 kg. e tu ne alzassi solo 20, saresti responsabile per i 5 kg. mancanti; se invece Lui ti desse la forza per 40 kg. e tu ne usassi solo per 38, risponderesti di quei due che hai tralasciato.  “… مَا لَا طَاقَةَ لَنَا بِهِ (Ciò per cui non abbiamo la forza)”.[41] Allah, Maestà del Vero, non vuole che oltrepassiamo i nostri limiti. Nel Giorno del Giudizio, però, Egli chiederà conto delle possibilità date. E lo farà anche con i Profeti. A loro chiederà conto della predicazione.

Per questo, nel Pellegrinaggio dell’addio, l’Inviato alzò la mano tre volte e chiese: “Oh mia Comunità, vi ho comunicato la buona novella?”. Ed essi risposero: “Sì, l'hai fatto, oh Rasûl Allâh”. Allora egli disse tre volte: “Sii testimone, oh Signore; sii testimone, oh Signore; sii testimone, oh Signore!”.[42] In altre parole c'era in tutti, anche nel Profeta, la preoccupazione che nella propria servitù ci fosse qualche difetto, qualche mancanza.

E ancora: “... Quello che ognuno avrà guadagnato sarà a suo favore e ciò che avrà demeritato, sarà a suo danno…”.[43]). Allah manifesta, ancora una volta, la sua grande Misericordia: “... Signore, non ci punire per le nostre dimenticanze e i nostri sbagli...”.[44]

Le dimenticanze ... certo. Cercheremo di non dimenticare. In effetti anche dimenticare è una gran cosa. Ma naturalmente, se lo facciamo per negligenza… Allah, Maestà del Vero, afferma: “Non siate come coloro che dimenticano Allah e cui Allah fece dimenticare se stessi...”.[45]

Dopo di che, ancora una supplica: “...Signore, non caricarci di un peso grave come quello che imponesti a coloro che vennero prima di noi…!”.[46] Ciò significa che alla Comunità di Muhammad è stato affidato il carico più leggero. “...Oh Signore, non imporci ciò per cui le nostre forze sono inadeguate. Perdonaci! Salvaci! Abbi pietà di noi! Tu sei il nostro Patrono. Aiutaci contro i miscredenti!”.[47] In altre parole, questo indica quanto Allah ami la Comunità di Muhammad: tanto che, per essa, una porta del perdono si apre sempre.

Certo, la responsabilità ... il servo non deve dimenticare le proprie responsabilità. In un hadith riportato da Bukhârî, il Profeta dice:  “Alla fine della Sura Al-Baqara ci sono due versetti la cui lettura è sufficiente, per quella notte.  (In altre parole, il Profeta consiglia di leggere la Sura Al-Baqara ogni notte, o almeno “'Āmana Ar-Rasūlu…”, prima di coricarsi). Essa lo protegge da ogni male”.[48]

Anche la Sura Al Mulk è molto importante. Il Profeta, nostro Signore, ci fa sapere che è una protezione contro le pene e la durezza della tomba.

 “E invero lo vide un'altra volta, prima del Loto del Limite (il limite cioè del Creato)”.[49]

Qui si parla di Jibrail. Una volta egli lo aveva visto, che copriva tutto il cielo con la sua presenza e ora lo vede di nuovo così, con seicento ali.

L’uomo deve pensare: pensare a un microbo, pensare a un virus, a quanto siano piccoli questi esseri. Pensare a un atomo: tanto piccolo, da essere quasi un nulla. Pensare anche a entità molto grandi. Lì è apparso Jibrail con seicento ali, a coprire tutto il cielo. Lì, il Profeta nostro Signore vide Jibrail accanto al Sidrat; lo vide con le sue seicento ali. Questo è un hadith-sharîf riferito da Muslim.[50]

Ancora il Sidrat al-Muntahâ: l’ultima, stupefacente stazione spirituale. Ne parla, come del limite estremo che desta meraviglia. Un livello di Conoscenza così alto, oltre il quale la mente umana non può spingersi. Giunto al Sidrat al-Muntahâ, Jibrâil disse:

“Oh Inviato di Allah! D’ora in poi procederai da solo”. Il Profeta, nostro Signore, chiese: “Perché, Jibrâil?”. E lui rispose: “La Maestà divina mi ha permesso di arrivare fin qui. Se facessi un solo passo in più, brucerei e sarei ridotto in cenere”.[51]

In altre parole, il più sublime fra gli uomini è il Rasûlu’l-lâh. Jibrâil è il più elevato fra gli angeli, ma l’uomo è sempre superiore all'angelo. Ma quale uomo? Un credente, servo di Allah, che purifichi il suo mondo interiore e abbia ottenuto la Conoscenza, è superiore agli angeli. Perché gli angeli non hanno un “io”.

Poi viene detto: “… nel Giardino di Ma’wa, accanto a lui …".[52] Dov'è il Paradiso di Ma ‘wa? È il Giardino in cui andranno i timorati di Dio e i Testimoni. Lì, all’Inviato di Allah viene mostrato il loro Paradiso. Qui si vede il loro livello spirituale.

Nella vita, la taqwâ è molto importante.

Il Profeta inviò Muʿādh nello Yemen. Al momento dell'addio, egli disse:

“Guarda, Muʿādh. In questo mondo noi non c’incontreremo più. Tu tornerai a Medina, ma allora io non ci sarò più. Spero che la mia tomba sarà qui”.

Muʿādh iniziò a piangere. Allora il Rasûlu’l-lâh disse:

 “Non piangere Muʿādh; non piangere. I più vicini a me sono i timorati di Dio. Sono loro i più vicini a me: in ogni tempo, in ogni luogo. I più vicini a me sono i timorati di Dio”.[53]

 “…nel momento in cui il Loto era coperto da quel che lo copriva. (Di fronte alle cose meravigliose che vide) non distolse lo sguardo e non andò oltre”.[54]

Allah, Maestà del Vero, diede una tale forza al Profeta, nostro Signore ... cosa che, probabilmente, non avvenne con Mûsâ, ‘alayhi as-salâm. Mûsâ svenne durante un colloquio col Signore:

“Oh Signore” egli esclamò: “Io voglio vederTi”. Dopo di che, Allah afferma: “Vide davvero alcuni fra i segni più grandi del suo Signore”.[55]

Mûsâ – che la Pace sia su di lui - svenne alla vista di una manifestazione divina ma l’Inviato di Allah – nostro Signore - non svenne. Lì vide solo alcuni dei Suoi grandi segni. Il Profeta si trovò di fronte a cose straordinarie, aldilà della comprensione umana.

1 - Stando a un racconto, quella notte l’Inviato vide la Luce di Allah. Vide anche le prove del Suo Essere, del Suo Potere e della Sua Grandezza. Le manifestazioni della Magnificenza divina ...

2 - Vide Jibrâil con un vestito di Rafraf, che riempiva tutto lo spazio fra il cielo e la terra con la sua presenza.[56] Certo, non si sa esattamente cosa sia Rafraf. C’è chi ne parla come di un vestito, chi di uno scranno; tanti, non sanno proprio cosa dire.

A questo riguardo, egli afferma di aver visto Jibrâil con un vestito di Rafraf. Del resto, dopo il Loto, anche il nostro Signore continuerà il suo viaggio con questo Rafraf.

3 - Quel che poi vide l’Inviato di Allah nel suo viaggio, nella notte dell’Isrâ e dell’Ascensione, furono cose meravigliose, inarrivabili, inafferrabili per la ragione umana, ma lui le vide e le comprese.

Qui il passato, il presente, lo stato si avvicinano l'un l'altro, si fondono insieme. Il nostro Signore ha detto: “Quella notte fui innalzato al cielo, giunsi ad una stazione spirituale tale, da sentire lo stridio del Calamo”.[57] La Penna che scrive il destino. Che tipo di penna è mai questa, come strideva…? In altre parole, essa si riconosce dal rumore che fa in questo mondo. Il nostro Signore afferma: “Ho udito lo stridio della Penna”. Egli ha sentito cioè il rumore della Penna che scrive i destini del Creato. Certamente c'era anche il virus dei giorni nostri, negli scritti di quella Penna.

Egli afferma: “Fui informato di realtà che superano ogni comprensione umana”. E ancora, dal racconto di Bukhârî: “Arrivato alla Al-Bayt al-mukaddas con Burak, il nostro Signore salì su di una grande roccia dura e da lì, in Cielo. Egli guidò la salat dei Profeti. Si racconta che, salendo in Cielo, lasciasse l'impronta dei piedi sulla roccia, come si può vedere ancora oggi”.

Questo è il racconto; noi non sappiamo altro.

Nel settimo cielo incontrò Ibrahim – ‘alayhi as-salâm – che gli disse: “Benvenuto, Figlio mio! Oh pio Profeta, sii il Benvenuto!”.

Durante il Miraj, le porte del Cielo si aprirono al nostro Signore. Si mostrò che la sua profezia non si limitava solo ai Quraysh e ai Sakîf della Mecca, ma si estendeva all’umanità intera e che egli era il Signore di tutti i mondi. In vita, cioè, egli fu il Signore dell'Universo; nel regno eterno, il Signore dei Paradisi.

Anche un credente diventa una bella figura di servo onorato al cospetto di Dio, nella misura in cui somigli al Suo Inviato per taqwâ. I nobili Compagni hanno detto: “Fra tanti ahâdîth, quello che ci rallegra di più è questo: ‘اَلْمَرْءُ مَعَ مَنْ أَحَبَّ (Ognuno starà insieme a chi ama)’”.[58]

Guardando il nostro Signore, i Compagni contemplarono un monumento e si riempirono di entusiasmo. Il gusto del mondo finì, si sciolsero come candele. Il gusto di stare col Rasûlu’l-lâh, nostro Signore, cancellò tutti gli altri sapori.

Un giorno il nostro Signore vide Thawban malinconico e gli chiese: “Thawban, perché sei triste? Cosa ti affligge?”.

Thawban rispose:

“O Messaggero di Dio: quando sono con te, la tua conversazione mi fa passare di stato in stato. Ma penso: che tu muoia prima, o dopo di me, io morirò comunque. Lì tu sarai il più alto dei Profeti, nella stazione spirituale più alta. Io, invece, non so dove sarò sbattuto, nel Giorno del Giudizio Universale. Quando ci penso, sprofondo nella malinconia. Sono triste”.

Il nostro Signore rimase un po' in silenzio. Poi disse: “Thawban, ciascuno starà con chi ama, Thawban". [59]

Ecco, questo è l'hadîth-i sharîf che piacque di più ai nobili Compagni. Per questo motivo, ciascuno di loro visse sempre in uno stato di consapevolezza:

 “Se il Rasûlu’l-lâh - sallâllâhu alayhi wa sallam – fosse qui con me si rallegrerebbe di questo mio stato, o se ne dispiacerebbe? Sarà Allah soddisfatto di questo mio stato…?”.

Si è formata una società che si è sempre posta queste domande.

E ancora, Jibrâil dette tre ammonimenti. Primo: “Chi abbandona i genitori ormai anziani, che sia abbandonato dalla Misericordia divina!”.

Secondo: “Oh Rasûlu’l-lâh! Chi resta indifferente quando viene pronunciato il tuo nome, che resti lontano anche lui dalla Misericordia divina!”.

Terzo: “Chi entri nell’onorato mese di Ramadan e lo viva senza pensarci, che resti lontano anche lui dalla Misericordia divina!”.[60]

In altre parole, il Ramadan è importante, i nostri genitori sono importanti; ma più di tutto lo è la nostra vicinanza all’Inviato, nostro Signore. L’importante è avvicinarlo col cuore. Noi dobbiamo essere sempre in uno stato di meditazione, come i suoi nobili Compagni. " اَلْمَرْءُ مَعَ مَنْ أَحَبَّ (Ciascuno starà con chi ama)".[61] Per conquistare l’obiettivo di questo hadîth sharîf, ci si chiederà: "Se il Rasûlu’l-lâh fosse qui accanto a me sarebbe contento, vedendomi in questo stato…?".

Insomma, il Mîraj è il punto più alto dello sviluppo spirituale raggiungibile dall’uomo. È stato mostrato questo vertice. È stato proclamato cioè il limite estremo per l'ascensione spirituale dell'uomo. Il vertice dell’Unione Suprema può essere raggiunto solo, con la servitù a Dio. Pertanto il nostro Signore è " عَبْدُهُ وَ رَسُولُهُ (Il Suo servo e Inviato)". Quindi, la stazione spirituale più importante è quella della servitù a Dio.

Le creature sappiano che: “لِيَعْبُدُونِ (È solo perché Mi adorassero che ho creato i demoni e gli uomini)”.[62] “…”لِيَعْرِفُونِ” (in modo che Mi conoscano)…”.[63] Essere servi di Allah e conoscerLo nel cuore.

Quando Allah fece raggiungere quei sublimi livelli, quelle altissime stazioni spirituali al Suo Inviato (s.a.w.s.) durante l’Isrâ e il Mîraj, gli chiese:

“Oh Mio Inviato! Come vuoi che ti onori?”

E "Sallâllâhu alayhi wa sallam" rispose così:

“Oh Signore! Nella misura della mia capacità di servirTi (concedimi l’onore d’essere un Tuo servo), oh mio Signore!”.

A questo riguardo, discese il primo versetto della Sura Al-Isrâ.[64]

Dopo il Sidrat al-Muntahâ, si verificò l’evento del Rafraf. Dopo Sidrat, egli giunse alla distanza di "due archi".[65] Ma questa situazione fra l’amante e l’Amato rimane sconosciuta, per noi. Questo argomento è stato tenuto celato all'Umma. Pertanto, non ci è stato raccontato molto di quel che avvenne dopo Rafraf, dopo Sidrat al-Muntahâ. Non conosciamo quel lato. Là è oltre la comprensione umana.

Solo qui la salat è divenuta fard. Tutti i riti religiosi sono diventati fard con l’intervento di Jibrail eccetto la salat, che è stata dichiarata tale direttamente dal nostro Signore.

Nella salat c’è un altro segreto. Ha detto infatti Allah, Maestà del Vero: “... Prosternati e avvicinati”.[66]

È stato anche detto: “...اَلصَّلَاةُ عِمَادُ الدِّينِ (La salat è il pilastro della religione)”.[67]

Cioè, la maturità spirituale ottenuta con essa non può essere conseguita con nessun altro rito. La salat è la più importante fonte degli atti di culto, che portano il servo all’oceano dell’Unione col Signore.

Egli dice: “... Prosternati e avvicinati”. (Al ‘Alaq, 19)”.

La vicinanza dei servitori ad Allah, Maestà del Vero, si realizza con la prosternazione di una salat, fatta con pia umiltà di cuore. Egli dice: “... Prosternati e avvicinati”.[68] “La salat è l’eredità del Miraj”. (Suyûtî, Sharh Sunan Ibn Mājah, I, 313). La vicinanza del servo ad Allah, Maestà del Vero, si realizza con la prosternazione di una salat, fatta con pia umiltà di cuore.

Ha detto Aisha, nostra madre:

“Quando il nostro Signore faceva la salat dal suo petto sentivamo un suono, come di una caldaia in ebollizione. Quando sentiva l'adhan egli si estraniava da tutti quelli che gli stavano intorno, perché sarebbe comparso al cospetto di Dio”.[69]

Hazrat-i Ali (che Allah sia soddisfatto di lui) fu colpito da una freccia; solo dopo che si fu immerso in una salat, riuscirono ad estrargliela. Hazrat-i Omar fu ferito dalla lancia di un Mazdeo; Perse sangue abbondantemente e svenne. Non riuscirono a farlo riprendere. Qualcuno disse: “Omar, oh Califfo; il tempo della salat sta passando”. Allora Omar - radya Allâhu 'anhu - si alzò esclamando: “La salat! Senza la salat non c’è Islam!”.

Perciò il più bel regalo che i genitori possano fare ai loro figli è di prepararli alla salat, fin dalla più tenera età.

Racconta Ahmad ibn Hanbal Hazretleri:

“Mia madre diceva che, a dieci anni, mi aveva fatto imparare a memoria il Corano. A Baghdad, la notte, faceva molto freddo. Al mattino, lei mi riscaldava l'acqua per le abluzioni. Poi indossava il suo manto e mi accompagnava fino alla porta della Moschea”.[70]

Con l’importanza data dalla madre, i suoi sforzi, il suo timor di Dio, certo che poi il figlio è diventato Ahmad ibn Hanbal.

Sì, certo; le salat sono molte. Ci sono salat fard, sunna, nâfila, duhâ, awwâbîn, tahajjud, tarawih, hajj, shukr, husûf, kusûf e wudû.

Si tratta generalmente di salat sunna. Certo, le salat nâfila sono i riti che avvicinano a Dio. Allah, Maestà del Vero, ha detto: “Chiedete aiuto a Dio con la pazienza e le salat ...”.[71]

Quando il Faraone volle sedurre Sara, nostra madre, nel suo palazzo, lei si salvò facendo subito una salat di due rakaat. Arrivò il Faraone, ma le sue mani e i piedi cominciarono a tremare. Egli disse: “Questa donna ha fatto forse una magia? Via! Cacciatela via di qui. Anzi datele pure Hajar, purché se ne vada lontano”.

Certo questo dipende dall’ebbrezza, dallo stato d’immersione nell’amore divino. Prosternarsi mille volte, con quell'estasi. Provare quel rapimento nell’amore divino. La salat è questo …!

La salat è un atto di culto difficile. A fronte di tale difficoltà, però, essa protegge il servo dagli eccessi e da Munkar. Il Profeta, nostro Signore, ha detto: “È la luce dei miei occhi”.[72] E nel Corano è scritto: “Invero prospereranno i credenti, quelli che sono umili nella salat”.[73]

Un giorno venne un tale, che chiese al nostro Signore: “Oh Rasûlu’l-lâh! Insegnami la religione, ma sii breve e conciso”. Il nostro Signore rispose:

1 - “Quando ti alzi per la salat, eseguila come se stessi dicendo addio al mondo. Quando ti alzi per la salat, eseguila come se stessi dicendo addio al mondo.

2 – “Non dire parole di cui, poi, ti debba scusare”. Quindi pensaci, prima di parlare. “Non dire cose di cui, poi, ti debba scusare”.

3 – “Togli agli uomini la speranza nelle cose in loro possesso...".[74] Dobbiamo essere sottomessi e fiduciosi.

E ancora, la salat. La qibla del corpo sarà la Kaaba, quella del cuore: Allah, Maestà del Vero. Questo: sempre ...

Anche Hazret-i Ibrahim - ‘alayhi as-salâm - aveva questa preoccupazione: fare la salat con un pio timor di Dio, così come anche i suoi discendenti:

"Oh Signore! Fa' che io e i miei discendenti eseguiamo la salat con continuità. Oh Signore! Esaudisci questa mia preghiera".[75]

I genitori devono preoccuparsi, quindi, che i figli si mantengano sulla Retta Via ed abbiano un pio timor di Dio. Lavoreranno sodo per questo.

Dice un altro hadith sharîf, riferito da Tirmidhî, che si trova nel Muwatta: "Le vostre azioni migliori sono le salat".[76]

 “Nel Giorno del Giudizio Universale, le prime azioni ad essere esaminate saranno le salat. Se il servo le avrà eseguite come vuole Allah, avrà la felicità. Conseguirà il suo scopo. Se non le fa o le esegue con negligenza sarà un perdente, e soffrirà un’amara sconfitta. Se gli mancheranno delle salat obbligatorie Allah, sia esaltata la Sua Magnificenza, dirà:

‘Il Mio servo ha forse delle salat supererogatorie? Controllate’. Le salat fard mancanti saranno compensate da quelle nâfila. Poi, verranno giudicate così anche le altre sue azioni’".[77]

Ha detto il Profeta, nostro Signore "Le azioni migliori sono le salat, eseguite a tempo debito".

Ecco una sua raccomandazione: "Thawban, cerca di fare molte, molte prosternazioni ...".[78]

C’era Abû Firâs. La notte egli portava l’acqua calda al nostro Signore, per le sue abluzioni e le pulizie. Un giorno, questi disse: “Abû Firâs, io ho dato qualcosa a tutti in cambio dei loro servizi, tranne che a te. Chiedimi pure quello che vuoi".

Lui rispose: “Nulla, oh Rasûlu’l-lâh; non desidero nulla dal mondo. Da te, sì: in Paradiso, voglio stare insieme a te ".

Il nostro Signore replicò: "Tu hai chiesto una cosa molto difficile". La sua stazione spirituale, infatti, è superiore a quella di tutti gli altri Profeti.

Abû Firâs disse: "No. Oh Inviato di Dio, io non voglio niente di mondano". Il Profeta concluse quindi: "Allora Abû Firâs aiutami e fai molte, molte prosternazioni".[79]

Questa è la notte in cui la salat è stata resa obbligatoria. Le nostre salat qadhâ, etc. vanno a sostituire quelle fatte con negligenza. Forse alcune non hanno rispettato l’âdâb dovuto. Quindi questa nostra notte diventa una notte di preghiera.

E, sempre a proposito della giornata di oggi, nella Sura Al-Muddaththir, coloro che entreranno nell’Inferno di fuoco saranno disperati. Da lontano, gli abitanti del Paradiso grideranno:

"Perché siete entrati nell’Inferno? Allah, Maestà del Vero, ha mandato i Profeti, ha mandato i Libri, l'universo stesso è un Libro divino. Perché siete all’Inferno?" diranno. E quelli risponderanno:

1 - "Noi eravamo gente che non pregava".

Certo, il Giorno del Giudizio sarà molto difficile. Il giorno in cui i genitori si allontaneranno dai figli. “وَامْتَازُوا الْيَوْمَ اَيُّهَا الْمُجْرِمُونَ” [80] "Voi siete colpevoli, da questa parte!", verrà detto loro. E ancora: "Voi siete i viaggiatori dell’Inferno". Quelli risponderanno: "Noi non eseguivamo la salat".

2 - "Noi non eravamo fra coloro che nutrono gli affamati". Oggi la mancanza di misericordia, di pietà, l’egoismo nel mondo...

3 - Le prove cui siamo sottoposti di nuovo oggi. Diranno: "Eravamo con chi era sprofondato nella negligenza". Il telefonino sempre in mano, le strade sbagliate di internet e della televisione, il deismo, il femminismo, certe istigazioni…

Purtroppo questa generazione si sta perdendo, come legni trascinati dalla corrente.

4 - "Eravamo diventati ribelli a Dio".[81] Come ai tempi prima dell’Islam. In altre parole, diranno di essere tra quelli che non accettarono la grande notizia, la notizia dell’Aldilà.

Diranno: "Venne la morte e ci colpì". Che Dio ce ne scampi… [82]

Qui si aprono degli scenari. C’è l’ascolto dello stridio della Penna che scrive il destino. Questo stato ci è ignoto.

 Egli racconta: “Qui vidi Abdurrahman ibn Awf. Camminava con le mani e coi piedi, camminava verso il Paradiso”. In altre parole procedeva verso il suo obiettivo, gattonando come un bambino.

Gli chiesi:

"Oh Abdurrahman bin Awf, perché stai avanzando con tanta difficoltà?".

Egli rispose:

“Oh Inviato di Allah! Ho passato grandi tribolazioni: tali, da far invecchiare anche un bambino, per il rendiconto dei miei averi. Pensavo di non vederti mai più. Ma quando ti ho visto, sono stato molto contento, oh Rasûlu’l-lâh”. Egli era uno degli Al-Asharaa al-Mubasharûn bi-l-Janna (I Dieci Benedetti in Paradiso). Lo riferisce Muhammad Pârsâ Hazretleri, nel suo Faslu'l-Hitab.[83]

E ancora: “Vidi un gruppo di persone. Avevano labbra come quelle di un cammello; alcuni addetti gliele tagliavano e mettevano pietre roventi nelle loro bocche. Queste pietre uscivano poi dai loro ani. Entravano dalle bocche e uscivano dagli ani. Chiesi:

‘Oh Jibrail! E questi  chi sono? ’.

‘Sono coloro i quali si sono appropriati ingiustamente dei beni degli orfani’”.[84]

A tale riguardo mi viene in mente, che i nostri antenati hanno sempre fondato delle waqf e partecipato alle loro attività. Fra loro, naturalmente, c'erano anche quelle degli orfani. Quelle delle vedove, delle donne nubili. Una cosa, anche questa, che fa riflettere.  “Si appropriarono senza alcun diritto dei beni degli orfani”. Nelle loro bocche vengono introdotte delle pietre, che escono poi dagli ani. …

E ancora: “Poi vidi un gruppo di persone cui venivano tagliate delle strisce di pelle, che poi venivano introdotte nelle loro bocche. E gridavano loro: ‘Mangiate ora come mangiaste allora!’. Chiesi chi fossero:

Risposero: ‘Costoro, seminatori di discordia, mangiavano la carne delle persone, erano maldicenti. Attaccavano l’onore e la decenza altrui’.[85]

“Vidi poi un altro gruppo. Davanti a loro c’erano dei begli arrosti ma essi se ne distoglievano, gettandosi invece su delle carcasse per divorarle.

‘E questi, chi sono? ’ ‘Sono gli adulteri, che lasciarono le loro donne halâl per cercare quelle haram’.[86]

Un giorno mentre andavo alla salat del mattino, vidi un gatto di fronte a un topo. Il topo era come impietrito dalla paura e il gatto mi fissava in malo modo. Forse si chiedeva se lo avrei scacciato, se sarebbe stato privato di quel topo. Se gli avessi messo davanti un arrosto lo avrebbe lasciato, per balzare sul topo. Fu molto istruttivo: "Sono gli adulteri, che hanno lasciato le loro donne halâl per andare con quelle harâm". Quelli che convivono senza matrimonio. Oggi, purtroppo, anche questo sta dilagando come una tentazione – che Dio ce ne scampi.

“Poi vidi uomini con pance gonfie come case. Costoro erano coloro i quali si nutrivano di interessi. Erano gli usurai e si nutrivano di interessi".[87] Sono "…come chi sia stato toccato da Satana".[88]. E continua:

“Vidi alcune donne, che erano appese per i seni. E ne vidi altre sottosopra, appese a testa in giù per i piedi.

Chiesi chi fossero:

‘Queste sono le donne che commisero adulterio, e uccisero i propri figli’”.

Oggi bisogna pensare ai macellai dell'aborto. Questo è un hadîth molto importante, riportato da Bukhârî e Muslim:

“(Durante il Miraj) mi fermai alla porta del Paradiso e guardai dentro. Coloro che vi entravano erano, per lo più, poveri. I ricchi erano prigionieri, aspettavano (di render conto delle loro azioni). Fu ordinato che chi era destinato all'Inferno fosse gettato nel fuoco. Mi fermai alle porte dell'Inferno; la maggior parte di quelli che entravano erano donne”.

Ora: Allah, Maestà del Vero, ha dotato le donne di grandi sentimenti, sia in senso positivo che negativo. Se andiamo a vedere, vediamo donne che hanno fatto deviare interi popoli. Ad esempio, nella gente di Thamûd ci furono due donne, che sviarono una grande nazione. Ce ne sono però state anche di quelle, che li hanno rigenerati. E se andiamo a vedere le vittorie, troviamo sempre quelle madri virtuose e pie, che segnarono i figli col rosso del sacrificio e poi li lasciarono andare.

Il nostro Signore ha detto anche: “Tre cose mi piacevano del vostro mondo. Una di queste erano le donne pie e virtuose”.

E ancora: “Il Paradiso è sotto i piedi delle donne virtuose e pie”.[89] Ciò significa che noi prepareremo per le nostri figlie, per le nostre bambine un futuro straordinario - inshâ’Allâh - nella misura in cui sapremo educarle ad essere pie e virtuose. Altrimenti, se le lasciamo in balìa delle mode, il risultato non potrà essere nulla di buono.

Al nostro Maestro Abû Bakr viene dato qui il titolo di Siddîq (il Veridico). Gli chiesero:

“Abû Bakr, come puoi accetterai questo? Guarda, è partito verso l’Infinito e dicono che sia già tornato”.

Abû Bakr rispose:

“Confermo che lui è andato molto lontano da qui.

“Tu mi dici questo” disse ad Abû Jahil: “Io confermo che lui è andato ben oltre. Confermo i versetti che ci porta giorno e notte”.

Disse: “Chi gli manda quelle comunicazioni, non è forse capace di portarcelo di persona?”. Abû Bakr voleva dire questo: “Come puoi essere così sciocco?”.[90] Cose del Mîraj ...

Nel suo libro Duâlar e Zikirler Sâmi Efendi afferma che in questa notte del Miraj è cosa encomiabile eseguire una salat di 12 rakaat. Che avrà, cioè, benefici effetti …

Ci sono inoltre altre cose, come le richieste di perdono a Dio. Ma io penso che chi vorrà saldare i suoi debiti, se ha delle salat qadhâ da fare, questa notte le esegua - inshâ'Allâh. Ci sono anche le salat che abbiamo eseguito con negligenza, e quelle per le pulizie intime fatte sbadatamente.

Questa notte, inshâ'Allâh, cerchiamo di dire importanza alla salat, all’elemosina, a chi non ha nessuno, ai derelitti, alle richieste di perdono a Dio. Inshâ'Allâh.

Ecco: capire il nostro Signore, capire il significato della notte del Miraj ...

Che Allah, Maestà del Vero, conceda a noi tutti la possibilità di comprendere il significato di questa notte del Miraj, così come anche quello della Laylat al-Qadr. Che Allah protegga con la Sua Misericordia e la Sua Pietà la Comunità di Muhammad - inshâ'Allâh - da questa calamità (l’epidemia del virus), che è un banco di prova. Può essere un'occasione per tutto il mondo affinché pervenga alla Retta Via, perché è un grande ammonimento divino. Chissà quante volte il mondo ha visto una catastrofe simile! Vediamo che, di tanto in tanto, popoli interi sono stati annientati a ragion veduta da malattie, invasioni nemiche, etc. …

Ma questo è un grande avvertimento divino che ha scosso il mondo e sconvolto il suo ordine economico. Che Allah, Maestà del Vero, faccia cessare al più presto questa calamità con le manifestazioni del Suo Attributo Al-Rahmân, in onore di questa notte benedetta - inshâ'Allâh.

SupplicandoLo che questa nostra preghiera sia accettata, recitiamo una Fâtiha. Per Allah…!

[1] Il Corano, Sura XV, Al-Hijr (La Roccia), 72

[2] Ibid., XXXIII, Al-Ahzâb (I Coalizzati), 56.

[3] Il Corano, Sura CII, At-Takâthur (Fare a gara nel contarvi), 8.

[4] Ibid., III, Al-'Imran (La famiglia di Imran),164.

[5] Ibid.

[6] Il Corano, Sura XVII, Al Isrâ' (Il Viaggio Notturno), 1.

[7] Ibid., LXXVIII, An-Nabâ' (L'Annuncio), 2.

[8] Ibn Hishâm, II, 29-30; Haysamî, VI, 35.

[9] Il Corano, Sura XCIV, Ash-Sharh (L'Apertura), 5-6.

[10] Ibid., LXXXIX, Al-Fajr (L'Alba), 28.

[11] Il Corano, Sura IX, At-Tawba ( Il Pentimento o la Disapprovazione), 100.

[12] Cfr. Bukhârî, ‘Ilm, 24.

[13] Ibid., Îman, 16.

[14] Ibn Mâja, Fitan, 22; Hâkim, IV, 583/8623; Al-Bayhaqî, Shuab, III, 197.

[15] Tirmidhî, Zakat, 28/664; Suyûtî, Al-Jâmiu’ as-Saghîr, I, 108.

[16] Il Corano, Sura III, Âl 'Imrân (La Famiglia di Imran), 110.

[17] Ibid., XXI, Al-Anbiyâ' (I Profeti), 87.

[18] Halabî, Insânu'l-Uyûn, III, 299.

[19] Ibid., XXI, Al-Anbiyâ' (I Profeti), 87.

[20] Ibid., XXXVII, As-Sâffât (I Ranghi), 143-144.

[21] Il Corano, Sura LXXV, Al-Qiyâma (La Resurrezione), 10.

[22] Ibid., 11-12.

[23] Ib., X, Yûnus (Giona), 62.

[24] Ib., XXVI, Ash-Shu'arâ' (I Poeti), 89.

[25] Ibid., LXXXIX, Al-Fajr (L'Alba), 29-30.

[26] Ib., XVIII, Al-Kahf (La Caverna), 109.

[27] Ib., XXXI, Luqmân, 27.

[28] Il Corano, Sura LV, Ar-Rahmân (Il Compassionevole), 4.

[29] Ibid., XCI, Ash-Shams (Il Sole), 8-9.

[30] Ib., XIII, Ar-Ra'd (Il Tuono), 28.

[31] Ib., IX, At-Tawba ( Il Pentimento), 40.

[32] Taberânî, Kebîr, VII, 52/6358.

[33] Il Corano, Sura III, Âl 'Imrân (La Famiglia di Imran), 17.

[34] Il Corano, Sura, XXV, Al-Furqân (Il Discrimine), 64.

[35] Ibid., I, Al-Fâtiha (L'Aprente), 7.

[36] Il Corano, Sura LIII, An-Najm (La Stella), 9.

[37] Ibid., II, Al-Baqara (La Giovenca), 285.

[38] Ib.

[39] Ib.

[40] Il Corano, Sura II, Al-Baqara (La Giovenca), 286.

[41] Ibidem.

[42] V. Muslim, Hajj, 147; Abu Dâwûd, Manâsiq, 56; Ibn Mâja, Manâsiq, 76, 84; Ahmad, V, 30; Ibn Hishâm, IV, 275-276.

[43] Il Corano, Sura II, Al-Baqara (La Giovenca), 286.

[44] Ibidem.

[45] Ibid., LIX, Al-Hashr (L'Esodo), 19.

[46] Ib., II, Al-Baqara (La Giovenca), 286.

[47] Il Corano, Sura II, Al-Baqara (La Giovenca), 286

[48] Bukhârî, Fada'il al-Quran 10; Muslim, Musâfirîn, 255.

[49] Il Corano, Sura LIII, An-Najm (La Stella), 13-14.

[50] Muslim, Îman, 280.

[51] V. Râdhî, XXVIII, 251.

[52] Il Corano, Sura LIII, An-Najm (La Stella), 15.

[53] V. Ahmad, V, 235; Haysamî, IX, 22.

[54] Il Corano, Sura LIII, An-Najm (La Stella), 16-17.

[55] Ibid., 18.

[56] Tirmidhî, Tafsir 53/3283.

[57] Bukhârî, Salaat, 1.

[58] (V. Muslim, Birr, 163).

[59] V. Muslim, Birr, 163.

[60] Hâkim, Mustadrak,  IV, 170.

[61] Bukhârî, Adab, 96.

[62] Il Corano, Sura LI, Adh-Dhâriyât (Quelle che spargono ), 56.

[63] Ibn Kathir, IV, 255.

[64] Âlûsî, XV, 4.

[65] Il Corano, Sura LI, Adh-Dhâriyât (Quelle che spargono ), 9.

[66] Ibidem, XCVI, Al-'Alaq (L'Aderenza), 19.

[67] Beyhakî, Shuabu'l-Îman, IV, 300/2550.

[68] Il Corano, Sura XCVI, Al-'Alaq (L'Aderenza), 19.

[69] Abu Dâwûd, Salat, 157; Al-Nasâ'î, Sahv, 18.

[70] V. Ali al-Qarni, Durûs, XXVI, 4, XLIII, 21.

[71] Il Corano, Sura II, Al-Baqara (La Giovenca), 45.

[72] V. Al-Nasâ'î, Ishratu'n-Nisâ, 1.

[73] Il Corano, Sura XXIII, Al-Mu'minûn (I Credenti), 1-2.

[74] Ibn-i Mâja, Zuhd, 15; Ahmad, V, 412.

[75] Il Corano, Sura XIV, Ibrâhîm (Abramo), 40.

[76] Tirmidhî, Muwatta', Tahârat, 6.

[77] Tirmidhî, Salât, 188/413; Nasâî, Salât, 9/462.

[78] Muslim, Salât, 225.

[79] V.Muslim, Salât, 226.

[80] Il Corano, Sura XXXVI, Yâ Sîn, 59.

[81] Il Corano, Sura LXXVIII, An-Nabâ' (L'Annuncio), 2.

[82] Ibidem, LXXIV, Al-Muddaththir (L'Avvolto nel Mantello), 40-47.

[83] V. Muhammad Pârsâ, Faslu'l-Hıtâb, p. 403.

[84] Tabarî, XV, 18-19.

[85] Abû Dâwûd, Adab, 35/4878; Ahmad, III, 224.

[86] Haysamî, I, 67-68).

[87] Ibn Mâja, Tijârât, 58/2273.

[88] Il Corano, Sura II, Al-Baqara (La giovenca), 275.

[89] Ahmad III, 429; Nasâî, Jihâd, 6.

[90] (Ibn Hisham, II, 5).

 1155 Read Now

La Voie Du Cœur Saint…

Osman Nuri TOPBAŞ

Notre Seigneur le Tout-Puissant nous a créés, par Sa grâce, dans la forme la plus parfaite « Ahsani Taqwim », sans nous en demander de contrepartie, avec la  prédisposition innée à recevoir l’Islam. Mais Il I nous enveloppa dans « une âme » (nafs) avec une caractéristique pouvant aussi bien nous faire incliner vers la « taqwa ou le fujûr  », vers le bien ou le mal, vers le châtiment ou la récompense.

Notre épreuve la plus difficile dans ce bas-monde consiste à briser l’ardeur de sa nafs et de sa maîtrise. Pour cela, il est nécessaire d’entreprendre une purification de l’âme et un cheminement dans la voie spirituelle.

L’Imâm al-Ghazâlî رَحْمَتَ الله عَلَيْهِ indique :

«L’homme est comparable à la cire, on peut lui donner la forme qu’on veut (bonne ou mauvaise) en la travaillant.»

Par exemple, selon son éducation, un enfant de trois ans peut aussi bien donner du lait à boire ou bien jeter des pierres à un chat. La différence entre les deux est le fruit de l’éducation qu’il aura reçue.

Ainsi, l’éducation spirituelle est nécessaire pour s’affranchir des attachements aux désirs égotiques et développer sa prédisposition spirituelle.

En outre, l’Imam al-Ghazali رَحْمَتَ الله عَلَيْهِ identifie les éléments qui façonnent les dispositions et les comportements de l’homme en trois pouvoirs :

1) Quwwah al-‘Aqliyya (le pouvoir intellectuel),

2) Quwwah al-Ghadabiyya (le pouvoir de la colère),

3) Quwwah al-Shahwiyya (le pouvoir des désirs).

Ces pouvoirs naturels se répercutent à la vie de trois manières :

‒Ifrad : L’excès de façon démesurée.

‒Tafrid : Le manquement, contraire de l’excès. Montrer de la négligence et du relâchement et rester en dessous de la moyenne.

‒Itidâl : le juste milieu de l’Ifrad et du Tafrid,  l’équilibre convenable dans les dispositions et les comportements.

Le résultat de l’excès dans la Quwwah al-‘Aqliyya est le débordement jusqu’à la folie. Son manquement (ou son absence)  est l’idiotie. L’acceptable demeure dans le juste milieu, par la recherche de la sagesse et de la clairvoyance en soumettant notre intellect à la révélation.

De même, l’excès de la Quwwah al-Ghadabiyya mène à la rage, à l’extrême colère. Et Son manquement conduit à la lâcheté. Le convenable réside dans le courage (al-shaja’at) et l’utilisation de la force et la vaillance selon l’utilité et le besoin.

Le récit d’une bataille, pendant laquelle Ali t renonça à tuer son ennemi alors qu’il l’avait mis à terre en est un illustre exemple. En effet, quand ce dernier lui cracha au visage, Ali t changea d’avis.

Ainsi, ce Compagnon béni combattait seulement au nom de Dieu et non pour satisfaire la colère et la fierté de son âme. Ali t montra une vertu exemplaire en refoulant sa colère pour ne pas compromettre cet acte accompli pour le seul agrément d’AllahI. Autrement dit il montra une force de conviction exemplaire à soumettre et canaliser sa colère (Quwwah al-Ghadabiyya) à la révélation.

L’excès de la Quwwah al-Shahwiyya mène à la débauche et l’immoralité et le manquement à la stagnation (jumûd). L’acceptable et l’équilibre demeurent  dans la décence, la chasteté et la pudeur.

En idéalisant tous les comportements humains sur des bases intellectuelles, émotionnelles et  sexuelles, l’Islam indiqua leurs formes légitimes et acceptables. Par exemple, le « meurtrier » et le « moudjahid  » accomplissent en apparence le même acte. Cependant, le meurtrier commet un meurtre pour son compte personnel alors que le moudjahid, lui, accomplit le djihad  au nom d’Allah.

Autre similarité: les « intérêts » et le « commerce » peuvent être confondus. Mais alors que le prêt à intérêt est prohibé car c’est une pratique usurière, le commerce de biens est tout à fait licite et légal.

Autre exemple:« L’adultère » et « le rapport sexuel » (dans le couple marié). L’adultère est un acte interdit et rejeté par l’Islam car il ruine les générations alors que les relations dans le cadre du mariage sont parfaitement licites et sources de bénédictions pour la descendance et la société.

Le Coran nous indique à ce sujet : « Ceux qui disent : «Seigneur, fais que nos épouses et nos enfants soient pour nous une source de bonheur ! Daigne faire de nous des modèles de piété pour ceux qui craignent le Seigneur ! » (al-Furqān, 74)

Ces actes qui semblent donc similaires peuvent apporter soit la béatitude dans l’au-delà, ou une catastrophe en fonction de l’éducation spirituelle reçue.

L’objectif de l’éducation soufie est d’orienter conformément aux indications coraniques et prophétiques vers le juste milieu  les tendances et  penchants qu’ils soient excessifs ou déficients. Les pulsions innées de l’homme le mèneront à la perdition et l’oppression si elles sont laissées à leur état brut et ne sont pas dressées.

À cet égard, l’éducation et l’enseignement sont vitaux pour l’homme.

Allah envoya les Prophètes عَلَيْهِمُ السلام comme étendard pour l’humanité à des époques où l’ignorance et l’injustice atteignaient les sommets. En particulier notre Prophète fut envoyé à une époque de non-droit où toute forme d’humanité avait disparu.

L’éducation des âmes par les Prophètes عَلَيْهِمُ السلام à travers la lumière de la révélation divine sauva ces gens des ténèbres de l’ignorance pour les élever tels des étoiles dans le ciel. 

Ceux-là ont bâti une civilisation de vertus.

Les Trois Missions du Prophète

Le Coran indique :

« (Ô les hommes!) C’est ainsi que Nous vous avons envoyé un Prophète choisi parmi vous, qui vous récite Nos versets, vous purifie, vous apprend le Livre et la Sagesse et vous enseigne ce que vous ignoriez. » (al-Baqara, 151)

Dans ce verset, Allah le Tout-Puissant attire notre attention sur les trois devoirs de notre Prophète :

1) يَتْلُوا عَلَيْكُمْ اٰيَاتِنَا : Réciter les versets révélés et transmettre ainsi les fondements de la religion.

2) وَيُزَكّ۪يكُمْ : Purifier l’âme de tout sentiment impur.

3) وَيُعَلِّمُكُمُ الْكِتَابَ وَالْحِكْمَةَ : Par cette éducation spirituelle, apprendre en profondeur le Saint Coran, la sagesse et les secrets de l’univers, des évènements et des manifestations.

La mission prophétique du Messager d’Allah commença par la transmission du message du Tawhid (l’unicité de Dieu) et des révélations. Toutefois, ce ne fut que le premier palier de l’objectif final.

Pour que la transmission du message du Tawhid atteigne son but, il est indispensable de purifier les égos des souillures que sont la mécréance, l’idolâtrie, l’hypocrisie, l’ostentation, l’orgueil et la jalousie pour atteindre la sincérité, la piété, l’humilité et le recueillement.

Abou al-Hassan al-Kharaqanî قدس سرّه dit sur le sujet :

« Quand une braise atteint ta robe, tu te dépêches de l’éteindre ! Comment peux-tu alors laisser le feu de l’orgueil, la jalousie et l’ostentation envelopper ton cœur ?! »

Ainsi, la purification de l’âme (tazkiya) consiste à filtrer tous les sentiments selon les fondements de la foi et les rendre raffinés et purs.

Ibni Abbas t explique que l’expression « tazkiya »employée dans le verset du Coran ci-dessus signifie dire « Lâ ilâha illâllah! ». En effet, la première étape dans la purification consiste à nettoyer le cœur de la mécréance (kufr) et l’idolâtrie (shirk).

D’ailleurs la parole du Tawhid commence par la négation (nafy). Ainsi, en disant « Lâ ilâha », on nettoie du cœur les passions de l’égo devenues des idoles et les mauvais comportements.

Ensuite par l’affirmation (isbat) « illâllah »,  le cœur, lieux des manifestations divines, se remplit de la lumière du tawhid.

Le poète exprime cette réalité par ces vers :

Enlèves de ton cœur tout ce qui est étranger à la divinité,

Car le Roi n’est invité à entreR au palais que quand le palais est nettoyé…

Explications : Purifie ton cœur (palais) de tous les désirs autres que celui de l’union avec le Divin. Seulement à ce moment, il sera prêt à accueillir les manifestations divines.

Après l’étape de purification du cœur vient celle de « l’apprentissage du Coran », des ordres et les interdictions divines auxquels il faut se conformer.

Atteindre les profondeurs du Coran par la méditation n’est possible qu’avec cette pureté du cœur. Car le Saint Coran ne peut être lu et compris qu’avec un cœur pur et raffiné.

Othman dit :

« Si vos cœurs étaient parfaitement purifiés, vous ne vous seriez jamais rassasiés par vos lectures du Coran tellement vous y prendriez goût. » (Ali al-Müttakî, II, 287/4022)

Il est donc indispensable de purifier son intérieur des influences et sentiments mauvais et d’adopter une foi authentique, c’est-à-dire s’orner d’une croyance juste et d’une bonne morale.  Ainsi, après toutes ces étapes, le serviteur embrassera la « sagesse » et son cœur deviendra le centre des manifestations divines par lesquelles tous les secrets  sur les évènements et les choses lui seront dévoilés. 

Le Savoir Inutile

On remarque dans les versets que les notions de « purification » et « d’apprentissage du Livre et de la Sagesse »  sont mentionnées conjointement. Cela nous apprend implicitement que l’apprentissage de la science nécessite au préalable une purification du cœur  qui, sans elle, ne fournira aucun bénéfice pour l’être dans la voie du salut éternel.

C’est pour cela que notre Prophète invoqua ainsi notre Seigneur :

« Seigneur Dieu! Je me mets sous Ta protection contre une science qui ne fait aucun bien, contre un cœur qui ne se soumet pas à Toi en toute humilité, contre une âme qui n’est jamais satisfaite et contre une invocation qui n’est pas exaucée.»(Muslim Dhikr 73)

Peu importe son niveau d’étude, l’homme qui n’acquiert pas  une amplitude spirituelle est voué à rester à l’état brut et immature. Par exemple, si cette personne étudie et devient médecin il risque de devenir marchand d’organes pour assouvir (les désirs de) son égo au lieu de guérir les malades. Un avocat ou un juge, au lieu d’exprimer la justice et la droiture, risquera de devenir le leader d’un réseau criminel.

S’il devient un chef d’État, il pourra incarner l’image de la persécution.

S’il étudie les sciences religieuses et devient un religieux, il présentera une compréhension de la religion loin de la piété et sans âme.

Parce qu’une âme esclave de ses passions, peut mettre tout son savoir au service des intérêts mondains et avec sa science accomplir aisément une oppression beaucoup plus horrible qu’un ignorant ne le ferait avec son ignorance. Rûmî قدس سرّه dit à ce sujet :

« Apprendre la science à une personne immorale c’est donner une épée à un bandit. »

C’est à dire que la science transmise à des âmes brutes et dépourvues d’éducation spirituelle se transforme en un voile d’insouciance qui, au lieu de rapprocher le serviteur de son Seigneur, l’en éloigne.

Par conséquent, la connaissance et le savoir ne se limitent pas seulement au stockage d’informations dans le cerveau. Pour tirer profit de la science dans les deux mondes, il est nécessaire que son possesseur purifie son âme dans le cadre d’une éducation spirituelle, fasse gravir des étapes à son cœur et gagne une maturité de sa conscience et sa morale.

Rûmî قدس سرّه dit :

« Nombreux sont les érudits à qui la connaissance n’a pas été destinée. Bien qu’ils aient englouti et mémorisé la science ils ne sont pas devenus les biens aimés amis d’Allah! » 

Il ne faut pas oublier que toutes les sciences consistent à déterminer les lois de l’univers mises en œuvre par le Créateur. Alors que la connaissance authentique consiste à franchir une étape supplémentaire pour aller à la connaissance du Majestueux et du Tout-Puissant qui émet ces lois, et enfin appréhender les secrets divins et la sagesse.

Rûmî قدس سرّه  appelait la période de sa vie où il avait atteint le sommet des sciences apparentes mais n’avait pas encore goûté au plaisir spirituel « Période crue ».

Puis il surnomma celle pendant laquelle il commença à dévoiler dans son cœur les secrets et les sagesses divines et feuilleter les pages du livre de l’univers « Période cuite » et enfin quand le feu des secrets divins l’embrasa et qu’il eut atteint la connaissance et l’amour véridique «Période brûlée ».

D’autre part, celui qui ne se conforme pas aux dimensions indiquées par le Coran et la Sounna durant sa quête de savoir ne tirera aucun bénéfice de ses actes et son apprentissage.

Comme le dit notre Seigneur Ali :

« L’ombre de ce qui est courbé est aussi courbée. »

Toutes les dispositions et comportements de l’homme sont à l’image de son intérieur. Tout comme il est impossible qu’une règle déformée donne une ligne droite, il est vain d’attendre d’un homme au cœur rugueux qu’il ait un caractère vertueux. La voie des gens aux pensées sombres, ne seront jamais illuminées. Ce qui déborde d’un récipient est son contenu même.  Ainsi, des dispositions et caractères purs et saints n’émaneront jamais d’un cœur trouble.

Au contraire, quand l’intérieur du serviteur est embelli de pureté et de sincérité, la volonté divine à son sujet se manifeste par la grâce et les bénédictions.  L’histoire qui suit exprime parfaitement cette réalité :

Le Jardin de Grenades…

Un jour l’Empereur Sassanide Khosro (Anushiravan) connu dans l’histoire pour sa rectitude sortit pour chasser puis se séparant de ses compagnons trouva en chemin un jardin.

Il demanda au jeune qui s’y trouvait: « –Peux-tu me donner une grenade ? »

Le jeune en cueillit une grande et la lui donna.

Anushiravan assouvit sa soif et apprécia particulièrement le goût exquis de la grenade.

Il se dit : « –Un jardin avec de tels fruits doit m’appartenir. Quoi qu’il en soit je dois le prendre.»

En pensant à cela, il demanda une autre grenade. Mais cette fois-ci, la grenade était sèche et amère. Quand il en demanda la raison, le jeune inspiré lui répondit :

« –Seigneur, je crois que votre cœur  penchait vers l’injustice. Avec force et autorité, vous vouliez me déposséder de mon jardin. »

Alors, Anushiravan renonça à son désir et se repentit d’avoir eu cette mauvaise pensée. Et quand il demande une autre grenade, il la trouva aussi juteuse et sucré que la première.

Ébahi, l’empereur demanda cette fois-ci la raison de ce goût exquis. Le jeune répondit :

« –Je pense que vous vous êtes repenti de votre mauvaise pensée. »

On raconte que suite à cet incident Anushiravan vécut un éveil spirituel et se détacha de toutes les mauvaises pensées le menant à l’injustice et à l’oppression.  Ainsi, il demeura un empereur droit et juste si bien qu’on le surnomma  « le juste ».

À l’approche de sa mort, Anushiravan fit ses adieux  à son peuple et paya tout son dû. Quand il mourut, son cercueil parcourut tout le pays et un crieur public clamait :

« Que celui qui a un dû viennent le réclamer !... »

On ne trouva pas une seule personne à qui il était dû même un dirham.

Par conséquent, ceux aux cœurs fins et purs laisseront toujours derrière eux  des souvenirs mémorables et magnifiques. Parce que toutes dispositions et comportements de l’homme reflètent en quelques sortes son monde intérieur. D’ailleurs dans un hadith, le Messager de Dieu r indique :

« Allah ne regarde pas vos corps ni vos apparences, mais Il regarde vos cœurs et vos œuvres.» (Muslim, Birr, 33; Ibni Majah, Zuhd, 9)

C’est à dire la considération et le traitement du Tout-Puissant vis-à-vis de son serviteur changent selon la nature des désirs et intentions de ce dernier. Le dénouement des actions de celui dont le cœur est pur et les intentions sont bonnes vont vers le bien.  La volonté divine se manifeste selon les intentions et les pensées.
 2202 Read Now

Les Conditions Attachées À La Prière : L’humilité

Les conditions externes de la prière rituelle sont réglementées en fonction de la jurisprudence islamique (fiqh). Une prière qui n’observe pas les prescriptions fixées par la loi islamique ne peut être acceptée. De plus, une prière accomplie sans humilité ne peut pas être non plus honorée. De ce fait, une prière correctement accomplie doit allier les prescriptions extérieures et intérieures qui embellissent le cœur ; la parure du cœur peut être effective en réalisant le secret de la purification. Le Saint Coran dit à ce sujet :

« Réussit, certes, celui qui se purifie. » (Coran, Al- A’la : 87 : 14)

Cette préparation spirituelle est d’une importance majeure pour accomplir la prière. Dans ce cas de figure, Allah ne fait pas référence au caractère obligatoire (fard), nécessaire (wajib), ou bien à un nombre précis d’unités de prière, mais précise de façon répétitive l’importance de l’humilité, de la sincérité et de la paix qui émane de l’intention initiale (niya). L’importance relative à ces conditions englobe notre existence entière. Ainsi, pour l’orant, le regard spirituel porté sur la prière devient le plus important composant qu’il est tenu d’observer. Le Saint Coran dit à ce propos:

« Bienheureux sont certes les croyants, ceux qui sont humbles dans leur Salât. » (Coran, Al-Muminun, 23 : 1-2)

Le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) a dit :

« Quiconque accomplit correctement ses ablutions, prie à l’heure prescrite, se courbe et se prosterne avec humilité, sa prière s’élèvera comme une lumière éclatante et s’adressera à l’orant en ces termes : « Puisse Allah te préserver de la même manière que tu as observé mes détails ! » Et quiconque n’accomplit pas correctement ses ablutions, ne prie pas à l’heure prescrite, ne se courbe pas et ne se prosterne pas avec humilité, sa prière s’élèvera comme une forme obscure et s’adressera à l’orant en ces termes : « Puisse Allah te négliger comme tu m’as négligé ! »

En conséquence, selon l’énoncé du décret d’Allah, sa prière deviendra un chiffon plié et jeté à la face de l’orant. » (Tabaranî)

On demanda un jour à Shah Bahauddin Naqshband :

« Comment peut-on parvenir à l’humilité dans la prière ? »

Il existe quatre conditions préalables à cela, répondit-il :

1.   Le gain licite.

2.   Rester vigilant en exécutant ses ablutions.

3.   Ressentir la présence d’Allah lors de la prononciation du « Takbir » (Allah est Grand).

4.   Ressentir la présence d’Allah en tout temps ; demeurer paisible et serein ; obéir à Allah après l’accomplissement de la prière. »

L’humilité est une caractéristique si importante dans la prière que le serviteur doit sans cesse la rechercher. Le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) disait à ce propos :

« Quand l’orant achève sa prière, on lui donne un dixième de sa récompense, ou un neuvième, ou un huitième, ou un septième, ou un sixième, ou un cinquième, ou un quart, ou un tiers, ou une moitié » (Abû Dawud, Salat, 124)

« Beaucoup de gens n’obtiennent même pas un sixième, ou bien même un dixième des récompenses provenant de leurs prières. Ils obtiennent seulement la part de leurs prières accomplies avec humilité. » (Abû Dawud, Nasaî)

Cela signifie en particulier que le serviteur d’Allah recevra sa récompense qu’en fonction de la nature de l’humilité qui aura été la sienne durant l’accomplissement de sa prière.

Les véritables orants sont ceux qui se lèvent pour prier et qui effectuent leurs prières dans l’intention de recevoir l’agrément de leur Créateur. Ils s’engagent eux-mêmes dans une vie de prière, ôtant de leur cœur toute occupation matérielle, l’effectuant de manière à en comprendre les réalités spirituelles. Ils fixent du regard le point précis où ils devront se prosterner, percevant l’attention d’Allah à leur égard. Ils s’extasient et goûtent à un intense plaisir spirituel, car c’est la condition des serviteurs sincères qui possèdent un cœur sain. En d’autres termes, l’humilité demeure le fruit de la sincérité.

Au demeurant, la sincérité fournit aussi aux serviteurs la révérence pieuse et la protection divine nécessaires pour atteindre les plus hauts degrés de la foi. Le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) disait à ce propos :

« La Bonne Nouvelle appartient à ceux qui sont guidés dans la voie droite. C’est grâce à eux que les conflits importants disparaîtront. » (Fadail- i Amal)

Afin que la sincérité et l’humilité s’enracinent dans le cœur en lui apportant les bénéfices spirituels appropriés, les quatre points suivants doivent être impérativement observés lors de l’accomplissement de la prière :

1. La présence du cœur (hudur al-qalb) : les sentiments doivent être dissimulés derrière l’esprit de la prière, de la louange et de la récitation des versets coraniques. L’orant doit également se détacher de ses préoccupations mondaines, car l’âme qui ne s’en détache pas ne pourra ni se concentrer dans la prière, ni être consciente de la Présence Divine. De plus, si le serviteur saisit réellement la signification de ses paroles prononcées durant la prière, il sera alors en mesure d’atteindre la paix du cœur et de l’esprit. Les bien-aimés d’Allah s’efforcent constamment de compenser non seulement leurs prières incorrectement effectuées mais également celles qu’ils jugent non effectuées avec sérénité de cœur. Toutefois, ce fait ne signifie pas que tout le monde doit impérativement agir de la même façon, mais cela démontre l’importance que la prière nécessite une attention particulière. La paix du cœur est causée par l’effort spirituel, suscitant le désir de se réveiller spirituellement. Cet effort est réalisé en comprenant que la connaissance profonde d’Allah passe nécessairement par la prière.

2. La compréhension du sens des mots (tafahum li-mânâ al-kalam) : comprendre ce que l’on récite, c’est être conscient de ce que l’on récite. La compréhension est un facteur très important car elle se trouve derrière tout cœur paisible. Elle est le pont intermédiaire pour transférer cette condition de paix à toutes les circonstances de la vie.

3. La révérence (Ta’zim) : c’est « demeurer en position d’observation permanente » : c’est-à-dire être en présence du Créateur et maintenir cet état de présence. La pratique de la prière doit se faire en toute sérénité, en restant conscient de la présence d’Allah. Au demeurant, le serviteur se trouvant en présence d’Allah doit prendre garde à tous ses gestes et à sa manière de prier en général. L’humilité et l’accueil de la prière vont augmenter la position de l’orant jusqu’à devenir son intercesseur. En effet, maintenir ces conditions accroît le mérite de la prière ; et une prière maintenant ces conditions intercédera elle-même en faveur du serviteur le Jour du Jugement.

Chacun a tout intérêt de tenir compte de l’avertissement suivant :

« Si tu veux que ta prière s’apparente à un voyage (ou ascension), réfléchis et médite au sujet des bienfaits qu’Allah t’a octroyé et sur l’insuffisance de ta pratique ! Crois-tu que le degré de ta pratique équivaut à ce qu’Allah te donne ? Ton adoration est-elle suffisante pour remercier Allah ? Pense donc au Prophète (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) qui avait coutume de dire : « Ô mon Seigneur ! Je n’ai pu Te servir comme il se doit ; de grâce, pardonne-moi ! »

4. La prestance (hayba) : C’est une crainte née de l’humilité du serviteur. Cette crainte lui apporte la conscience de la Grandeur et de la Puissance d’Allah et, de ce fait, la ferveur et la piété sont en mesure de se manifester. La piété résulte de la crainte d’Allah et protège le cœur de l’ignorance. C’est effectivement issu de cette dimension que se trouve le chemin le plus efficace qui accroît la position du serviteur vis-à-vis de son Seigneur. Le Saint Coran dit à ce propos :

« (...) Le plus noble d’entre vous, auprès d’Allah, est le plus pieux (...) » (Coran, Al-Hujurat, 49 : 13)

Abû Dharr relate :

Un jour, le Prophète (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) était sorti. C’était l’automne, la saison où les feuilles tombaient. Le Prophète (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) s’exclama :

« Ô Abû Dharr ! Certes, le musulman (ou la musulmane) qui prie de manière pieuse et sincère verra ses péchés effacés, à l’instar de ses feuilles qui tombent. » (Ahmad, Targib)

5. L’espérance (raja) : Pendant la prière, l’orant est tenu de croire en la Miséricorde d’Allah, puis, une fois celle-ci achevée, il doit adresser à Allah des invocations. Si son cœur ne ressent aucune crainte, il éprouvera alors une grande tristesse et cette dernière lui occasionnera un déséquilibre spirituel. C’est l’espérance présente dans son cœur qui sera à même d’éradiquer ce danger.

6. La pudeur (haya) : La pudeur est l’ornement qui complète les autres mérites de la prière. Le serviteur pudique s’abstiendra de perpétrer des gestes familiers lorsqu’il est en présence de son Créateur. En agissant de la sorte, il deviendra de plus en plus précautionneux, attentif à l’observance des rites et conscient de l’importance que revêt la prière. De surcroît, il ne se fiera pas à ses œuvres comme l’avait déjà souligné à ce propos le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) :

« Nul ne doit se fier à ses œuvres d’adoration (dont la prière) pour espérer recevoir le pardon de ses péchés. » (Fadail-i Amal, 251)

En d’autres termes, accomplir la prière seule ne garantit pas le pardon des péchés ; chacun doit prendre garde à ne pas tomber dans une ignorance imprudente. La pudeur est le meilleur moyen de conscientiser et de protéger les comportements à l’égard du Créateur ; le pardon étant une grâce divine, Allah pardonne car Il est Miséricordieux et Compatissant. Nul n’est capable de prier et de remercier le Seigneur de manière satisfaisante ; toutefois, par un effet de Sa grâce et de Sa bonté, Allah agréera les prières accomplies de manière humble et attentionnée.

En résumé, quiconque n’allie pas le rythme du corps avec la crainte du cœur sera incapable de saisir ce qui constitue la signification essentielle de la prière. Chacun doit donc s’efforcer au mieux de la saisir, tant sur le plan physique que spirituel. Toutes ces choses qui portent préjudice au corps et à l’esprit doivent être absolument écartées pour que l’esprit soit libéré de ce qui pourrait le distraire. A titre d’exemple, les propos du Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) tiennent compte des spécificités de l’être humain dans ce domaine précis :

« Lorsque l’heure de la prière et du repas surviennent en même temps, prenez d’abord le repas. » (Bukharî, Muslim)

Dans leurs propos, les savants de l’islam ont particulièrement été sensibles à la manière dont le corps et l’esprit se conjuguent pendant l’accomplissement de la prière. Ils ont métaphoriquement fait remarquer que les prières accomplies par les trois catégories de personnes suivantes ne peuvent en aucun cas être acceptées :

1.   Le chasseur

2.   Le porteur

3.   Le commerçant

Le chasseur représente celui qui promène son regard dans tous les sens alors qu’il est en prière. Le porteur représente celui qui doit renouveler ses ablutions, qui le sait et ne le fait pas. Le commerçant représente celui qui est incapable de se détacher des affaires de ce bas monde. Ces trois catégories de personnes, symboliquement parlant, sont incapables de s’imprégner totalement de leur prière, car aucune sérénité ne les habite. Ils l’accomplissent « seulement pour l’accomplir », et cela n’est pas acceptable pour Allah. Tout ce qui constitue les dimensions essentielles de l’être humain : corps, âme, esprit doit nécessairement être bien disposé avant, pendant et après l’accomplissement de la prière ; c’est la condition indispensable pour que la prière soit valable.

Un jour, le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix), en voyant un homme se gratter la barbe au cours de sa prière, dit à son entourage :

« Si la sérénité était présente dans son cœur, toutes les parties de son corps seraient immobiles. » (Tirmidhî)

Ces paroles du Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) indiquent de façon claire que l’harmonie du corps et de l’esprit doit être absolument indivisible durant l’accomplissement de la prière.

Il a dit également :

« Quand l’un de vous se lève pour la prière, accomplissez-la, gardant immobile toutes les parties de votre corps ! Ne vous balancez pas comme le font les juifs, car l’immobilité est une condition requise pour que la prière soit valide. » (Tirmidhî)

« Sept choses découlent de Satan pendant l’accomplissement de la prière (c’est-à-dire les choses qu’il affectionne particulièrement) : le nez qui saigne, la somnolence, le doute, le bâillement, se gratter, regarder autour de soi et jouer avec un objet. » (Tirmidhî)

Ces choses empiètent réellement sur l’esprit de la prière. Inversement, si l’orant semble en apparence rempli de crainte révérencielle, bien qu’intérieurement il ne le soit pas, ce n’est là qu’une crainte tâchée d’hypocrisie. Le cœur doit absolument être préservé d’une telle condition.

L’épilogue annoncé concernant cette notion de crainte révérencielle n’est autre que cette invocation du prophète Abraham (que la paix soit sur lui) citée dans le Coran :

« Ô mon Seigneur ! Fais que j’accomplisse assidûment la Salât ainsi qu’une partie de ma descendance ; exauce ma prière, ô notre Seigneur ! » (Coran, Ibrahim, 14 : 40)

Pour pouvoir accomplir convenablement la prière, Hatem ibn Hicham suggère les points suivants :

« Tout d’abord, préparez-vous de la meilleure façon. Puis, placez la Ka’ba entre vos sourcils ; le pont Sirat sous vos pieds ; le Paradis à votre droite ; l’Enfer à votre gauche ! Entrez en présence d’Allah, partagé entre la crainte et l’espoir, imaginant Azraîl (l’Ange de la mort) prêt à recueillir votre âme ; imaginez également que vous êtes en train d’accomplir votre dernière prière sur terre ! Commencez à prier consciencieusement, disant « Allah est Grand » ! Récitez lentement le Coran en réfléchissant à sa signification ! Faites en sorte que votre âme se courbe avec révérence et se prosterne humblement. Que votre corps suive toutes les conditions requises à la bonne exécution de la prière ; laissez votre âme demeurer constamment en prosternation ; ne permettez pas la séparation de cette union, ne serait-ce que le temps d’un soupir. »

L’imam Ghazalî mena une fois une discussion au sujet de la station assise durant la prière (tahiyat). Il disait que cette station particulière était une expression d’amour à l’égard du Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix). Il donna à ce propos un exemple d’une importance majeure : durant la prière, il est nécessaire que le cœur soit en paix, comme le démontre l’exemple suivant :

« Au cours de la première et de la dernière station assise, il est requis d’imaginer le Prophète (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) placé entre les yeux du cœur, au moment où l’on dit : Ô Prophète, que la paix et les bénédictions d’Allah soient sur toi ! »

Cette salutation particulière date de l’Ascension du Prophète vers les cieux (Mira’j). On lui avait dit : « Ô Messager ! Que la paix et la miséricorde d’Allah soient sur toi dans ce monde et dans l’Autre ». Ces paroles qu’on lui avait adressées personnellement ont été pour lui une exceptionnelle glorification.

La prière est l’ascension du croyant ; elle pourvoit aux besoins de ceux qui méditent profondément sur sa signification, héritant de ce fait de toutes les grâces divines qui y sont reliées.

Par conséquent, au cours de la prière, chaque être devrait tirer profit des bénédictions envoyées sur le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix). Chaque prière doit rappeler l’ascension du Prophète vers les cieux ; son ascension restant la mystérieuse transfiguration de l’amour d’Allah à son égard. L’attestation de foi, énoncée juste après les salutations sur le Prophète, montre à bien des égards l’importance de ces salutations qui lui sont destinées. Ainsi, la constitution de la prière est semblable à un volet de fenêtre ouvert à partir de l’islam essentiel. Les amoureux d’Allah s’approchent de Lui par le biais de ce volet, contemplant les transfigurations et les réalités sublimes inhérentes au Mystère Divin. De plus, personne n’a la possibilité d’acquérir une foi parfaite sans réaliser, à côté de la référence attachée au Nom d’Allah, le mystère lié aux bénédictions adressées au Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix), ainsi que l’énonciation de la profession de foi.

En conséquence, Allah le Très-Haut enjoint aux croyants de formuler toutes sortes de bénédictions sur le Prophète (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix), pareil à un éclat de tendresse qui lui serait destiné. Cette expression particulière est mentionnée dans un verset coranique dans lequel Allah et Ses anges adressent des salutations au Prophète (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) :

« Certes, Allah et Ses anges prient sur le Prophète ; Ô vous qui croyez, priez sur lui et adressez (lui) vos salutations. » (Coran, Al-Ahzab, 33 : 56)

En conséquence, tous ceux qui prient et qui adorent le font avec enthousiasme et ne se préoccupent pas des soucis de ce bas monde ; d’ailleurs, ils n’en tiennent même pas compte.

Jalâl-ud-Dîn Rumî (qu’Allah bénisse son secret) disait à ce sujet :

« Ces gens sortent de ce bas monde dès le moment où ils entrent en prière ; ils sont comparables à la condition des animaux de sacrifice avant qu’ils ne soient mis à mort. »

Puis, en interpellant l’orant :

« Tu pries, dressé comme une bougie dans l’alcôve de la mosquée, indiquant la direction de La Mecque. Sois attentif et tâche de saisir la signification de la toute première formulation, celle qui se trouve au début de la prière : Allah est Grand (Allahu Akbar), ce qui signifie substantiellement : Ô Seigneur ! En Ta présence nous nous sacrifions ! Et en plaçant nos mains près de nos oreilles, nous abandonnons toute chose pour nous diriger vers Toi !

Le fait de dire : ‘Allah est Grand’ au début de la prière est équivalent à dire ‘Allah est Grand’ en perpétrant un sacrifice. Dire ‘Allah est Grand’ au début de la prière, c’est avoir abattu toute empreinte de sensualité. »

« A ce moment-là, ton corps ressemble à celui d’Ismaël et ton âme à celle d’Abraham (Que la paix d’Allah soit sur eux). Quand ton âme s’exclame : ‘Allah est Grand’, ton corps s’éloigne des choses sensuelles et passionnelles ; et quand tu dis : ‘Au Nom d’Allah, le Tout Miséricordieux, le Très Miséricordieux’ (Bismillahi Rahmani Rahim), ces choses-là sont sacrifiées. »

« Le Jour du Jugement, les croyants seront placés en rang devant Allah ; ils commenceront à rendre compte de leurs actions et feront appel à Lui. »

« Se tenir dans la prière et pleurer à cette occasion équivaut à se tenir devant Allah au Jour du Jugement Dernier, au moment de sortir du tombeau. Allah te questionnera et te demandera : ‘Comment as-tu employé ton temps ici-bas ?’, ‘ Qu’y as-tu gagné et que M’as-tu rapporté ?’. Sache qu’il y aura beaucoup d’autres questions de ce genre. »

« En station debout (qiyam), le serviteur récite le Coran. Il est couvert de confusion puis s’incline, ne pouvant plus demeurer dans cet état à cause de la honte qu’il ressent, En s’inclinant, il glorifie Allah : ‘ Gloire à mon Seigneur, l’Immense’ (Subhana Rabbi al’Azim). Ensuite, Allah ordonne au serviteur : ‘Lève la tête et réponds aux questions !’ Honteux, le serviteur lève la tête ; ne supportant pas non plus cette condition, il se prosterne face contre sol. Puis il lève de nouveau la tête et se prosterne une nouvelle fois, incapable de soutenir un tel état. Ensuite Allah lui dit : ‘Lève la tête et réponds ; je te questionnerai sur tout ce que tu as accompli durant ta vie terrestre’. La parole qui lui est adressée est si puissante qu’il ne peut la supporter, puis il s’assoit sur ses genoux fléchis. Allah lui dit : ‘Je t’ai accordé de nombreux bienfaits, qu’est-ce que tu en as fait ? Ai-je reçu des remerciements de ta part pour cela ? En outre, Je t’ai offert des biens matériels et spirituels, quels en ont été les bénéfices ?’ Puis le serviteur tourne son visage à droite, salue l’âme du Prophète, ainsi que les anges et formule l’invocation suivante : « De grâce, intercédez auprès d’Allah pour moi, je ne suis qu’un pauvre serviteur (littéralement : qui est dans la boue de la tête aux pieds). »

« Le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) lui répond alors : ‘Le temps propice au secours et au réconfort est terminé. Les bonnes résolutions devaient être prises dans ce bas monde. Tu n’as accompli aucune bonne action ; tu n’as pas mis en pratique ta foi ; tu as perdu ton temps !’ Ensuite le serviteur tourne son visage à gauche et sollicite l’aide de ses proches. Ces derniers lui répondront : ‘Ne nous demande pas de t’aider. Qui sommes-nous donc ? C’est à toi de répondre à ton Seigneur’ ! »

« Le serviteur n’est secouru ni d’un côté ni de l’autre et il est désemparé. Ayant abandonné tout espoir de recevoir de l’aide, il fait appel à Allah et cherche refuge auprès de Lui. Ouvrant les mains, il implore son Créateur : ‘Ô mon Seigneur ! dit-il, j’ai abandonné tout espoir venant de qui que ce soit. Seigneur ! Tu es le Premier et le Dernier, l’Unique vers lequel tes serviteurs font appel ; le Dernier vers lequel ils se tournent. Je me réfugie en Toi. Je me réfugie au sein de Ta compassion et de Ton infinie miséricorde’. »

Rumî poursuit :

« Considère de façon positive les différents signes de la prière. Sois conscient de ce à quoi tu feras face. Rassemble-les ensemble et tâche de bénéficier physiquement et spirituellement de ta prière. (Lorsque tu te prosternes), ne pose pas la tête comme un oiseau qui picore graine après graine ! Prend garde à cette parole du Prophète : ‘Le plus mauvais des voleurs est celui qui dérobe quelque chose de la prière’. » (Hakim, Mustadrak, I, 353)

« Tout homme qui prie avec humilité et qui sollicite Allah en ayant conscience de Son amour se verra offrir de Sa part ce merveilleux compliment : ‘Je suis à ton service’. »

Le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) a dit aussi à propos de l’humilité dans la prière :

« Deux personnes sont en train de prier séparément au même endroit et en même temps ; pourtant, il existe une grande différence entre eux, comme la différence qu’il y a entre le ciel et la terre. » (Ihya)

De plus, le Coran fait remarquer que les vrais croyants sont ceux qui accomplissent correctement et avec humilité leur prière : « Et qui sont réguliers dans leur Salât. » (Coran, Al-Ma’arij, 70 : 34)

Il est également stipulé dans la même sourate : « (Ceux) qui sont assidus à leur Salât » (Coran, Al-Ma’arij, 70 : 23)

Les sages ont interprété ce verset comme suit :

« L’intention explicite de ces versets consiste à exprimer ce que signifie l’esprit de la prière. A première vue, cet esprit n’est pas seulement une manifestation extérieure voire mécanique qui demeure figée ; mais c’est cet esprit qui permet au serviteur de s’incliner et de se prosterner. Prier dans un tel esprit : c’est se souvenir d’Allah à chaque instant. »

Jalâl-ud-Dîn Rumî (qu’Allah bénisse son secret) donne également une interprétation métaphorique de ce verset :

« Cet état de prière est maintenu en tout temps par le serviteur. Il demeure humble et bienséant au cours de sa vie, préservant de ce fait son âme et ses paroles. C’est là le chemin emprunté par ceux qui aiment vraiment Allah. »

Rumî poursuit :

« La prière effectuée cinq fois par jour nous éloigne des œuvres mauvaises. Les bien-aimés d’Allah, eux, sont constamment en prière ; le feu qui brûle à l’intérieur de leur cœur ne peut pas les apaiser et ils ne peuvent pas se contenter des cinq prières quotidiennes. »

« La prière de l’amoureux d’Allah est semblable à la condition d’un poisson dans l’eau. A l’instar du poisson qui ne peut vivre en dehors de l’eau, l’âme de l’amoureux ne peut rester en paix sans demeurer en état de prière continue. La vie du poisson est dépendante de l’eau, tandis que la vie de l’amoureux est dépendante de son état de prière continue. Par conséquent, l’expression ‘visite moi peu’ ne concerne pas les amoureux d’Allah puisque leur âme demeure toujours assoiffée. »

« Si l’amoureux est séparé de l’objet de son amour, ne serait-ce qu’un instant, cela lui semblera des milliers d’années. S’il passe des milliers d’années en sa compagnie, cela lui semblera un instant. C’est pourquoi l’amoureux d’Allah demeure constamment en prière et c’est par ce biais qu’il peut rencontrer Allah. S’il manque, ne serait-ce qu’une unité de prière, c’est comme s’il en avait manqué des milliers. »

« Ô homme sage et avisé ! L’union qui s’établit entre toi et Allah au cours de la prière ne peut pas être comprise que par la seule intelligence. Elle ne peut être comprise que par le sacrifice de l’intelligence au profit de la revivification du cœur. C’est ainsi que l’on parvient à la proximité du Très Rapproché. La revivification du cœur est proportionnelle à l’orientation (qibla) qu’emprunte le croyant. »

Rumî développe le sens de cette orientation comme suit :

« La couronne et la ceinture sont l’orientation des rois ; l’or et l’argent sont l’orientation des mondains ; les idoles sont l’orientation des païens ; le cœur et l’âme sont l’orientation des gens d’esprit ; l’alcôve de la mosquée est l’orientation des ascètes ; les tâches inutiles sont l’orientation de l’insouciant ; manger et dormir sont l’orientation du paresseux ; la connaissance et la sagesse sont l’orientation des êtres humains.

L’union éternelle est l’orientation de l’amoureux ; la Face d’Allah est l’orientation du sage ; la richesse et la prospérité sont l’orientation des mondains ; les conditions fournies par les ordres religieux sont l’orientation des derviches ; les désirs mondains sont l’orientation de la passion ; tandis que placer sa confiance en Allah est l’orientation des gens du confinement.

Nous devons prendre conscience que la direction vers laquelle nous nous tournons lorsque nous prions n’est pas la Ka’ba matérielle, mais l’endroit exact où elle est située. Si la Ka’ba était déplacé à un autre endroit, elle ne serait plus l’orientation requise pour l’accomplissement de la prière. »

En conséquence, nous devons orienter notre cœur vers Allah tout en orientant notre corps vers la Ka’ba, car Allah est l’orientation de notre cœur.

D’autre part, disposer d’une intention parfaite est indispensable pour pouvoir accomplir la prière d’une manière humble, étant en accord avec ce que disait le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) : « Les actes ne valent que par leurs intentions ». Ces paroles nous invitent à réaliser la nature de la présence qui nous accompagne durant notre prière. Cela requiert l’examen des désirs de notre cœur, ainsi que la séparation de toute aspiration contraire à l’approbation d’Allah.

Dès le début de la prière, en proclamant ‘Allah est Grand’ (Allahu Akbar), le serviteur doit donc être en mesure de ressentir la présence d’Allah. Dès qu’il lève les mains au niveau des oreilles pour commencer la prière, toute chose est mise en arrière ; le serviteur ressent alors le plaisir incommensurable que procure la présence d’Allah dans son cœur. En effet, il réalise qu’il a quitté ce monde éphémère au profit du monde futur dès le moment où sa prière a été engagée. Il fixe du regard le point précis où il posera le visage lors de la prosternation ; il sait qu’il est en présence d’Allah, qu’il est un être dénué de puissance, qu’il a besoin de Lui. Ce serviteur prend place parmi les autres serviteurs et Allah lui adresse ce compliment particulier : ‘Quel bon serviteur !’. Il récite également le Noble Coran avec application, tachant d’en comprendre le sens et d’appliquer ses enseignements dans sa propre vie. Le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) a dit :

« Réciter le Coran, c’est parler avec Allah. » (Abû Nuaim, Hilya, 7,99)

C’est pourquoi l’âme doit demeurer vigilante lors de la récitation du Coran.

Ensuite, en s’inclinant (rukû), le serviteur médite sur la Grandeur d’Allah tout en prononçant ces paroles : ‘Gloire à mon Seigneur, l’Immense’ (Subhana Rabbi Al ’Azim). Puis, en prononçant : ‘Gloire à mon Seigneur, le Très-Haut’ (Subhana Rabbi Al A’la) au cours de la prosternation (sujûd), le serviteur ressent de nouveau la grandeur d’Allah (car c’est pendant la prosternation que le serviteur est le plus proche d’Allah).

S’il prend vraiment conscience de cette réalité, son âme se prosternera en même temps que son corps. En accomplissant cela, il obtiendra le bénéfice associé au verset coranique : « (...) Prosterne-toi et rapproche-toi. » (Coran, Al-‘Alaq, 96 : 19), il se réjouira d’être uni à Allah et tâchera de prendre sa place parmi les amoureux qui désirent ardemment recevoir Son amour.

Ensuite, quand vient la fin de chaque cycle de prière (composé de deux unités), le serviteur, assis bien droit, conserve cette attitude révérencieuse, percevant la mesure de son impuissance et appelant la miséricorde d’Allah sur lui.

Au moment de compléter sa prière, le serviteur tourne la tête à droite puis à gauche, en adressant simultanément ces paroles aux deux anges (chargés d’inscrire ses actions) : « Que la paix et la miséricorde d’Allah soient sur vous » (Assalamu alaykum wa rahmatullah). En conséquence, sa joie est parfaite parce qu’il est uni avec Allah par la prière, partageant également ce sentiment avec les deux anges présents de chaque côté de ses épaules. Lorsque la prière est acceptée par Allah, ces deux anges renvoient les salutations qui leur ont été adressées.

Une telle prière, accomplie avec cet esprit, est largement récompensée dans la vie future comme cela est stipulé dans le Coran :

« Paix sur vous, pour ce que vous avez enduré ! Comme est bonne votre demeure finale ! » (Coran, Ar-Ra’d, 13 : 24)

Des qualités exigeantes telles que l’humilité, la bienséance et l’union avec Allah dans l’accomplissement de la prière ne sont pas hors de portée des hommes. En effet, le plaisir spirituel éprouvé pendant l’accomplissement de la prière ne doit pas être simplement considéré comme un « élément décoratif ». Les prières du Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix), tel qu’il nous les a enseignées, présentent des caractéristiques qui transcendent une pareille appréciation. De surcroît, les prières représentatives de ses compagnons et des bien-aimés d’Allah qui les ont suivis sont pour nous, en quelque sorte, semblables à des conseillers spirituels.

La Prıère Du Prophète Muhammad
(qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix)

On raconte que lorsque le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) était en prière, les gens qui l’entouraient avaient l’habitude d’entendre comme un son qui sortait de sa poitrine et qui ressemblait à des pleurs. Ali (qu’Allah soit satisfait de lui) avait observé ce phénomène et s’en est souvenu :

« Pendant la bataille de Badr, j’ai vu le Prophète alors qu’il priait sous un arbre. Il priait et il pleurait en même temps. Le plus surprenant, c’est qu’il est resté toute la nuit ainsi » (Fadail al-Amal, 299)

Il était parfois dans un tel état que de sa poitrine sortaient des sonorités semblables à une marmite en ébullition.

Aïcha (qu’Allah soit satisfait d’elle), son épouse, disait à ce propos :

« Nous avions coutume d’entendre des sons qui sortaient de la poitrine du Prophète ; elle laissait entendre le bruit d’une marmite en ébullition. » (Abû Dawud, Salat, 157 ; Nasaî, Sahv, 18)

Aïcha a dit aussi :

« Le Prophète avait coutume de converser avec nous. Mais quand venait l’heure de la prière il était tout autre, comme s’il ne nous avait jamais connus, et il se tournait vers Allah. » (Fadail al-Amal, 299)

C’est pourquoi il est nécessaire de profiter de la bénédiction attachée à ce type de prière afin qu’elle puisse devenir l’objectif principal de nos âmes. Pourtant, force est de constater que cet objectif est loin d’être atteint ; dans tous les cas, il faut toujours s’efforcer d’aller dans ce sens. En d’autres termes, nous devons admettre que la prière du Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) est un exemple idéal pour nous. Plus nous nous approcherons de cet idéal, plus les bénéfices que nous recevrons seront conséquents.

Il faut souligner ici qu’aucune œuvre humaine ne peut être accomplie de manière parfaite sans qu’elle n’ait été préalablement expérimentale. Ainsi en est-il de la prière. D’abord, elle s’apparente à une forme d’imitation ; ensuite, l’orant prend le temps nécessaire pour améliorer sa condition et atteindre la perfection ; à l’instar de l’artiste qui a besoin de temps et d’expérience pour produire une œuvre parfaite. Toutefois, celui qui ne peut pas effectuer parfaitement sa prière ne doit pas perdre espoir : il doit néanmoins continuer et persévérer dans cette voie jusqu’à ce qu’il atteigne enfin la perfection. A l’image d’un homme qui doit tamiser des tonnes de terre pour obtenir un gramme d’or, l’orant doit persévérer dans son effort pour atteindre la perfection et la paix dans la prière.

Eprouver un sentiment particulier au cours de la prière est une réelle nécessité. Le Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix) a décrit ce sentiment comme suit :

« Priez comme si c’était votre dernière prière ! Ne dites rien qui pourrait vous désoler par la suite ; ne penchez pas vers les choses que les insouciants désirent ! » (Ibn Maja, Zuhd, 15)

Les compagnons du Prophète Muhammad (qu’Allah le bénisse et lui accorde la paix), ainsi que tous ces saints d’Allah qui les suivirent, ont constamment tendu vers cet objectif reconnu par cette parole susmentionnée.
 3360 Read Now