ISLAMIC PUBLISHING

Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “A hívő olyan ember, aki kedves az emberekhez, és az emberek közel érzik magukat hozzá. Nincs jó azokban, akik nem kedvesek másokkal, és akikkel az emberek nem érzik jól magukat.”[1]

Ezért a testvériség és barátság első feltétele az Iszlámban az, hogy ne legyünk teher mások számára. Más szavakkal szólva, ahelyett, hogy szükségtelen terhet jelentenénk tesvéreinknek, épp ellenkezőleg, próbáljuk meg inkább az ő terheiket csökkenteni.

A muszlimok testvériségének vannak bizonyos feltételei, melyeket szem előtt kell tartanunk. Muszlim testvéreinknek vannak jogai felettünk, melyeket Allah Küldötte (s.a.w.) így foglalt össze:

“Hat joga van egy muszlimnak egy másik muszlim felett. Ha találkozik vele, köszöntse, ha meghívják, fogadja el a meghívást, ha tanácsot kér, tanácsot adjon neki, ha tüsszent, és azt mondja, hogy elhamdulillah, mondja azt neki, hogy jarhamukallah, ha megbetegszik, látogassa meg, és ha meghal, vegyen részt a temetésén.”[2]

“Terjesszétek a szelámmal való köszöntést egymás között, etessétek az éhezőket és rászorulókat, és így legyetek testvérek, ahogy Allah parancsolja!”[3] 

A testvériség kívánalmait tekintve széles látókörrel kell rendelkeznünk, mert testvériségünk szintje érettségünk szintjére is utal.

1. Az, hogy a vagyonos hívő segíti rászoruló testvéreit, az első lépés a testvériségben. A Kegyes Korán azt mondja: „És cselekedj jót, ahogy Allah is jó volt hozzád!” (28:77)

2. A második lépés, hogy elgondolkodjunk az ája jelentésén: „…felismerheted őket a jelükről…” (2:273), és úgy kell gondoskodnunk a rászorulók szükségleteiről, hogy nekik kérniük se kelljen. Ez az ája arra biztat mindet, hogy ismerjük fel rászoruló testvéreinket, akik szerénységük miatt nem beszélnek rászorultságukról. Ez egy nagyon magas szint a testvériségben.

Az oszmán muszlimok ingyen ételt adtak a karavánszállásokon, vendégházakban és közkonyhákon minden vendégnek. Az utazók három napot tölthettek a szállásokon, és mikor ismét útra keltek, egy pár cipővel is megajándékozták őket, ha a régi már elhasználódott.

A gazdagok bejártak a börtönökbe, és kiváltották azokat, akik adósságaik miatt kerültek börtönbe. Az oszmán társadalom gazdag tagjai bementek a boltokba, és kiválasztottak egy oldalt a boltos könyvéből, ahová az adósságokat írta, majd kifizették az oldalon szereplők adósságait úgy, hogy még a nevüket sem tudták.

Így segítettek az embereken, pusztán Allah megelégedéséért. A testvériség tudata, az alapítványok hálóként szőtték át a közösséget.

Az oszmán birodalomban több mint 26.000 alapítvány működött, amely tökéletesen tükrözi a társadalmi szolidaritást és testvériséget. Kiemelkedő például Bezmiálem Valide Szultán damaszkuszi alapítványa. Az alapítvány célja az volt, hogy a szolgák által okozott károkat fedezze, s ezzel segítse méltóságuk megőrzését. A mai énközpontú társadalomban nagyon nehéz megérteni elődeink érzékenységét.

3. A testvériség harmadik lépése a birr szintjének elérése, ami azt jelenti, hogy az ember ugyanazt akarja testvérének, amit saját magának is akar. Valójában a Próféta (s.a.w.) azt mondta: “Egyikőtök sem éri el a valódi hitet, amíg azt nem kívánja muszlim testvérének, amit saját magának is kíván.”[4]

Az egyik legjobb példát erre Hz. Oszmán (r.a.) mutatta. Amikor Medinában kevés volt a víz, hatalmas áron megvásárolta Rumah kútját, és a hívőknek adományozta. Ha vízre volt szüksége, ugyanúgy sorba állt ennél a kútnál, mint bárki más.

Az oszmán birodalom idején az volt a szokás, hogy piros virágot tettek a ház elé, ahol beteg volt, így az arra járók tudták, hogy csöndben kell maradniuk, hogy ne zavarják a beteget.

4. A legmagasabb szint a testvériségben az iszár, ami azt jelenti, hogy valaki előre valóbbnak tartja egy muszlim testvére szükségleteit, mint a sajátját. Azt jelenti, hogy elégedett a lemondással, hogy szükség esetén megoldja testvére problémáit. Ez az igaz, erényes, őszinte hívők szintje, és a testvéri szeretet legmagasabb foka.

Allah Küldötte (s.a.w.) a közösségére gondolt, mielőtt saját szükségleteit fedezte volna. Nem evett és nem etette a családját, amíg a Társai nem ettek. Amije csak volt, a szegényeknek adta. Néha napokig nem evett meleg ételt, sőt,e gy darab kenyeret sem.

Abu Huraira (r.a.) azt beszélte el:

“Allahra, Akin kívül senki nem méltó az imádatra, néha a hasamra feküdtem a földön az éhségtől, és néha követ kötöttem a gyomromra az éhség miatt. Egy nap az út mellett ültem, ahol Allah Küldötte (s.a.w.) és a Társai jártak. Amikor arra jött Abu Bakr, kérdeztem tőle valamit egy ájáról Allah könyvében, de csak azért kérdeztem, hátha ad ennem valamit, de válaszolt a kérdésemre, és nem adott enni. Aztán arra jött Omár, és én kérdeztem tőle valamit egy ájáról Allah könyvében, de ő sem adott enni, mert egyiküknek sem volt semmije, amit adhatott volna. Végül arra jött a Próféta (s.a.w.), és mosolygott, mikor meglátott, mert tudta, mi van a szívemben és az arcomon. Megszólított: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem.

Azt mondta, hogy kövessem, én pedig vele mentem. Aztán belépett a házába, én pedig engedélyt kértem, s beengedek. Allah Küldötte (s.a.w.) talált tejet egy edényben, és megkérdezte, honnan van. Mondták neki, hogy ez meg ez a férfi (vagy nő) küldte. Azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. Azt mondta: “Menj, és hívd a Szuffa népét!” A Szuffa népe az Iszlám vendégei voltak, és ha valami adományt vittek a Prófétának (s.a.w.), ő mindig értük küldött, és csak egy részét tartotta meg magának. A Próféta (s.a.w.) parancsa aggasztott, mert azt gondoltam magamban: hogy is lenne elég ez a kevés tej a Szuffa népépnek? És úgy éreztem, hogy nekem több jogom lenne inni a tejből, hogy megerősödjek, de lám, a Próféta (s.a.w.) azt parancsolja, hogy nekik adjam a tejet. Azon gondolkodtam, mi fog maradni nekem ebből a tejből, de nem mondhattam ellent a Próféta (s.a.w.) parancsának, elmentem a Szuffa népéhez, és hívtam őket, ők pedig jöttek, és engedélyt kértek a Prófétától (s.a.w.) a belépésre. Beengedték őket, ők pedig leültek a szobában.

Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. “Fogd, és adj nekik belőle!” – mondta, én pedig fogtam a tejet, odaadtam az első embernek, aki teleitta magát, visszaadta nekem az edényt, én pedig odaadtam a következőnek, aki teleitta magát, és visszaadta az edényt, míg végül mind ittak, én pedig elértem a Prófétát (s.a.w.), aki a elvette az edényt, a tenyerére tette, rám nézett, mosolygott és azt mondta: “Abu Hirr!” “Itt vagyok, Allah Küldötte!” – feleltem. “Csak te és én maradtunk!” – mondta, mire én azt feleltem: “Igazat mondtál, Allah Küldötte!” “Ülj le, és igyál!” – mondta, én pedig leültem és ittam. “Igyál!” – mondta, én pedig újra ittam. Újra és újra azt mondta, hogy igyak, míg azt mondtam: “Nem, Allahra, aki elküldött téged az igazsággal, nem fér már (a gyomromba)!” azt mondta: “Add ide nekem!”. Amikor odaadtam, Allahot dicsérte, Allah nevét mondta, és megitta a maradék tejet.”[5]

Az Árak Csatája idején megesett történet is nagyon tanulságos, melyet Dzsábir (r.a.) beszélt el:

“Az árkot ástuk az Árok Napján, amikor egy nagy, kemény sziklát találtunk. Elmentünk a Prófétához (s.a.w.), és elmondtuk, hogy egy nagy sziklát találtunk az árokban. Azt mondta, hogy odajön. Felállt, és láttuk, hogy egy követ kötött a gyomrára, mert akkor már három napja nem evett semmit. Allah Küldötte (s.a.w.) fogott egy ásót, és a sziklára sújtott vele, mire az porrá esett szét. Engedélyt kértem tőle, hogy hazamenjek, és mikor engedélyt kaptam, azt mondtam a feleségemnek: “Láttam a Próféta (s.a.w.) állapotát, és nem tudom elviselni. Van valamink, amiből ehetne?” “Van árpa és kecskegida” – mondta a feleségem. Így én levágtam a kecskegidát, míg ő megőrölte az árpát, aztán a húst egy agyagfazékba tettük. Aztán, mikor a tészta megkelt és a hús már majdnem megpuhult, elmentem a Prófétához (s.a.w.), és azt mondta: “Készítettünk egy kevés ételt, gyere hát, Allah Küldötte, te és még egy-két ember hozzánk (enni)!”

Allah Küldötte (s.a.w.) megkérdezte, hogy mennyi ételünk van, s mikor elmondtam, azt mondta: “Bőséges és jó! Mondd meg a feleségednek, hogy ne vegye le a fazekat a tűzről, és ne vegye ki a kenyeret a sütőből, amíg oda nem érek!” Aztán azt mondta (az összes jelenlévőnek”: “Keljetek fel, és gyertek!” A muhadzsirek és anszárok felkeltek. Hazasiettem a feleségemhez, és azt mondtam: “Allah áldjon meg, jön Allah Küldötte (s.a.w.), és a muhadzsirek és an anszárok, és mindenki, aki ott volt vele!” A feleségem megkérdezte: “Kérdezte Allah Küldötte (s.a.w.), hogy mennyi ételed van?” – én pedig igennel válaszoltam.

Megérkezve Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: “Lépjetek be, de ne zsúfolódjatok össze!” elkezdte felvágni a kenyeret, és rátett egy darab húst. Miután kivett belőle, lefedte a fazekat és a sütőt is, miután kivett belőle valamit. Addig osztotta a kenyeret és a húst a Társainak, míg mind jóllaktak, és még akkor is maradt az ételből. Akkor azt mondta a feleségemnek: “Egyetek ti is, és küldjetek másoknak is, mert az embereket kínozza az éhség!”[6]

Ibn Omár (r.a.) így írta le az emberek áldozatkészségét és spirituális érettségét a Próféta (s.a.w.) korában:

“Olyan időkben éltünk, amikor senki nem gondolta, hogy ő jobban megérdemelné az aranyat és ezüstöt, mint egy muszlim testvére, ma pedig az emberek jobban szeretik az evilági vagyont, mint muszlim testvéreiket.”[7]

Ez a helyzet még súlyosabbá válik az olyan társadalomban, ahol az anyagi és a spirituális közötti egyensúly felborul az anyagi javára. Apróságokért és evilági előnyökért a hívők megharagszanak egymásra, és összetörik egymás szívét. A tudatlanság, önzés és szívtelenség miatt a muszlimok testvérisége meggyengül.

Pedig a Próféta (s.a.w.) azt parancsolta ummájának, hogy szeressék muszlim testvéreiket, és részesítsék őket előnyben saját szükségleteikkel szemben. Ezzel arra tanítja a hívőket, hogy őszinte szeretetre alapuló társadalmat hozzanak létre.

Azonban a szeretet nem csupán egy szó. Áldozat, a terhek megosztása, a hibák megbocsátása és elfogadás nélkül nem ebszélhetünk valódi szeretetről. Vagyis a testvériséget az Iszlámban nem puszta szavakban, hanem cselekedetekben kell megélni.

A valódi hívők, akik elérték az igazi szeretetet, a Próféta (s.a.w.) testvérei lesznek a Túlvilágon.

Egy napon Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta:

- Szeretném látni a testvéreimet!

- Hát nem mi vagyunk a testvéreid, Allah Küldötte? – kérdezték a Társak.

- Ti a társaim vagytok, a testvéreink pedig azok, akik még nem születtek erre a világra – felelte a Próféta (s.a.w.).[8]

Ahhoz, hogy kiérdemeljük, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) testvérei legyünk, osztoznunk kell a többi hívő gondjaiban, és erőfeszítéseket kell tennünk problémáik megoldására. Mert Allah szolgáit szolgálni olyan, mint Őt szolgálni, és Allah Küldötte (s.a.w.) közösségét szolgálni olyan, mint Allah Küldöttét (s.a.w.) szolgálni.

Urunk tegyen minket az Ő boldog szolgáivá, akik betöltik a testvériség feltételeit, és megfelelnek próbatételein. Töltse meg szívünket az Iszlám testvériségének szeretetével és áldásaival!

Ámin.

[1] Aḥmad b. Ḥanbal, II, 400; V, 335; Ḥākim, I, 73/59

[2] Ibn Mājah, Aṭ’imah, 1

[3] Ibn Mājah, Aṭ’imah, 1

[4] Bukhārī, Kitāb al-Imān, 7

[5] Lásd: Bukhārī, Riqāq, 17

[6] Lásd: Bukhārī, Maghazī, 29; Waqidī, II, 452

[7] Haythamī, X, 285

[8] Muslim, Ṭahārah, 39: Faḍāil, 28

http://en.osmannuritopbas.com/be-a-friend-not-a-burden.html

http://www.osmannuritopbas.com/batini-haramlar-riya.html

Egy rejtett haram – a rijá

A titkok és bölcsesség gyöngyei Mevlana Rumi szívének tengeréből

YÜZAKI DERGISI 2017 október, 152. szám

A Kegyes Korán ájája azt mondja:

وَكَذٰلِكَ جَعَلْنَاكُمْ اُمَّةً وَسَطًا لِتَكُونُوا شُهَدَاءَ عَلَى النَّاسِ وَيَكُونَ الرَّسُولُ عَلَيْكُمْ شَه۪يدًا…

„És így tettünk benneteket középúton járó közösséggé, hogy tanúk legyetek az emberekkel kapcsolatban, és a Küldött tanú legyen veletek kapcsolatban.” (A tehén, 2:143)

Mevlana Rumi az ája egyfajta magyarázataként ezzel a példával világítja meg, hogy az evilági élet próbatétel a Mindenható Allah szolgálatában:

„Azért jöttünk a világra, hogy tanúsítsuk: betartjuk azt a szavunkat, amit a lelkek birodalmában Urunknak adtunk.

Azért vagyunk ebben a szűk, sötét folyosóban, hogy sorsunk és végzetünk Urának kérdésére: „Nem Én vagyok-e az Uratok?”, lefolytassák tárgyalásunkat, hogy betartottuk-e azt az ígéretet, amit válaszunkkal tettünk: „De igen, az Urunk vagy!”

Mivel az örökkévalóságban igent mondtunk, az ebben a világban minket érő próbatételek során ezen a tárgyaláson kell tanúsítanunk, hogy ez a szavunk valóság volt. Vagyis, amit ebben a világban teszünk, a cselekedeteink, ügyeink, tetteink, szavaink, nehézségeink, megpróbáltatásaink, türelmünk – mind tanúságtétel, mellyel ezen a tárgyaláson tanúskodunk!”

Ezért a hívőnek életét jótettekkel kell feldíszítenie, hogy megmutassa: hű az örökkévalóság birodalmában tett ígéretéhez. Mevlana Rumi így bíztat minket a jótettekre:

„Miért állunk némán az örökkévalóság tárgyalótermének folyosóján? Nem azért jöttünk ide, hogy tanúskodjunk? Miért nem engedelmeskedünk a prófétai parancsnak, miért nem élünk emberhez méltón, miért nem teljesítjük ígéretünket?

Te tanú, meddig vársz még a bíróság folyosóján? Eljött az idő, tanúskodnod kell. Teljesítsd kötelességed! Szeretnél bebörtönözve maradni ezen a piszkos, szűk folyosón? Ne kövess el hibát, szedd össze magad, s tanúskodj mielőbb! Menekülj meg, lépj túl a folyosón!

Azért idéztek ide, hogy tanúskodj, de légy makacs, ne légy tagadó!

De te csak leültél ezen a szűk helyen, ezen a piszkos, sötét folyosón, csak azért sem nyújtod ki a kezed, hogy adakozz, nem segíted a rászorulókat, nyelved visszatartod az Allahra való emlékezéstől, s befogod a füled!

Te tanú, hogyan szabadulhatnál ki e folyosóról, ha nem tanúskodsz, ahogy elvárják tőled? Tudnod kell, milyen értékes az idő, amíg életed tart! Ne késlekedj a cselekedeteben, tégy jót, menekülj meg!

Akár száz év múlva, akár a következő pillanatban, de vissza kell adnod, ami rád bízatott, készülj fel rá, hogy visszaadd, s menekülj meg!

Az ima, a böjt, minden látható istenszolgálat, a jótettek is a hit belső fényéről tanúskodnak.

Ha valaki a vagyona vagy más lehetőségei által jóra törekszik, erőfeszítése azt mondja: „A bensőmben, szívemben a bőkezűség és a jótettek szeretete rejlik!

Az én bensőmben az istenfélelem és bőkezűség készletei rejlenek, s ez a zakát, ez a böjt ezek bizonyítéka!

A böjt azt mondja: „Allah, Uram! Ez az ember még a helál falatból sem evett, hogy Neked engedelmeskedjen! Szomjas volt, de nem ivott, hogyan nyújthatná ki kezét a haram felé?

A megadott zakát azt mondja: „Megvált a vagyonától, pedig nagyon szerette, és a rászorulóknak adta. Hogy követhetne-e lopást az ilyen kéz, még ha alkalma lenne is rá?

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a legsúlyosabb lopás az, ha valaki a szegényektől veszi el a zakát jogát. Mevlana Rumi is súlyos szavakkal figyelmeztet erre:

AZ IKHLASZ ELENGEDHETETLEN!

„De ha mindezt a jót, a jótetteket csak magamutogatásból vagy az emberek megtévesztése végett végzed, tudnod kell, hogy ez a két tanú az Igaz isteni törvényszéke előtt nem fogadtatik el!”

A legsúlyosabb tiltott dolgok egyike, amitől az evilági életben mindenképpen távol kell maradnunk, az ikhlasz elvesztét jelentő rijá.

A rijá kétszínűséget, magamutogatást, álságos viselkedést jelent, s olyan káros tulajdonság, ami miatt a cselekedetek jutalma teljesen megsemmisülhet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tevhid hite a társítás legkisebb fokát sem engedi meg. A Mindenható Allah azt mondja egy hadísz kudsziban:

„… aki társakat állít Mellém a cselekedeteiben, Én elutasítom őt és azt is, amit társul állított!” (Muslim, Zuhd, 46)

REJTETT TÁRSÍTÁS!

Az istenszolgálatban rejlő rijá is sirk! A rijá, a magamutogatás az embert végül a társításba viheti. Az Abu Huraira (r.a.) által elbeszélt hadísz így figyelmeztet a rijá félelmetes következményeire:

„A Feltámadás Napján az első ember, akit Allah elé visznek, egy hősi halált halt mártír lesz. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, harcoltam a Te utadon, míg mártírhalált nem haltam! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért harcoltál, hogy azt mondják rólad, mekkora hős vagy! És azt is mondták (vagyis a kívánt jutalmat megkapta még az előző világban, és nem maradt semmije a Túlvilágra) – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe.

Aztán Elé hoznak egy embert, aki tudományt tanult, tanított, és a Koránt recitálta. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, tudományt tanultam, tanítottam, és a Te megelégedésedért a Koránt recitáltam! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért tanultál, hogy tudósnak nevezzenek! És azért recitáltad a Koránt, hogy azt mondják rólad, milyen szépen olvasol. És azt is mondták – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe.

Aztán előhoznak egy embert, akinek Allah mindenféle vagyont és lehetőséget adott. A Mindenható Allah emlékezteti őt a kegyekre, amiket neki adott, ő pedig emlékezik majd, és elismeri, hogy megkapta azokat. Allah megkérdezi tőle:

- És te mit tettél mindezért cserébe?

- Uram, nem tartottam vissza a vagyonomat egyetlen helyről sem, és adakoztam, költöttem a Te utadon, a Te megelégedésedet keresve! – feleli az ember.

- Hazudsz! Te azért tetted mindezt, hogy azt mondják rólad, milyen bőkezű ember vagy. És azt is mondták – mondja neki Allah, és parancsot ad, hogy arccal előre hajítsák a Tűzbe. (Muslim, Imáre, 152)

A hadísz a dzsihád, a tudás és az adakozás példáját hozza fel. Ami azt jelenti, hogy a szolgaság, a jótettek semmilyen területe nincs biztonságban a rijá elől. Istenszolgálatunk minden területén szükség van az ikhlaszra.

Ami pedig a tudást illeti… Mevlana Rumi azt mondja:

AZ IKHLASZ NÉLKÜLI TUDÁS IS BÁLVÁNY!

„Az Allah sugalmazását váró embernek jobb, ha hallgat, mint ha beszél. A tanulás és tanítás is lehet egyfajta sóvárgás. Allah útján pedig mindenféle sóvárgás egy képzelt bálvány.

Ahogy Mohammed próféta (s.a.w.) megmentett attól, hogy bálványok előtt borulj le, te is tégy erőfeszítést, hogy ezzel az áldott spirituális erővel részesedj az ő spirituális érintéséből, s szívedet mentsd meg attól, hogy belső bálványokat imádjon.”

Mert a hadísz kudsziban foglaltak szerint, ha az alsóbb én arra vágyik, hogy azt mondják: „Milyen szépen magyaráz a tanító!”, az is egyfajta vágyakozás. Pedig az Igazság útján az effajta evilági vágyaktól és sóvárgásoktól tartózkodni kell, mert ezen vágyak mindegyike egy-egy bálvány.

Mi az evilági vágy? Minden olyan önző kívánság, amely az embert Allahtól eltávolítja.

A tudás szerzése és a tanítás nagyon értékes istenszolgálat, ha Allah megelégedéséért végzik. De ha valaki azért teszi, hogy azt mondják róla: milyen nagy tudása van, milyen jól tanít, milyen szépen beszél, az az alsóbb énje evilági vágyait állítja társul Allah mellé, ami rejtett társítás. Ezért jobb neki, ha felhagy vele.

Az Iszlám történelmében a nagy vallástudósok is elszámolásra hívták önmagukat saját belső világukban. Imám Ghazali, akinek több száz tanítványa volt, híres és elismert előadó volt, mindig azon az erkölcsi dilemmán rágódott: „Vajon ikhlasszal cselekszem-e? Vagy Allah megelégedésén kívül más vágyak szolgája lettem?”

Ettől a helyzettől úgy menekült, hogy hátat fordított az iskolának, és magányos remeteéletet élt Damaszkuszban. Majd mikor belső világát megtisztította, újra visszatért az Allah útján végzett szolgálathoz, ekkor azonban már teljes, érintetlen ikhlasszal végezte azt.

Maga Mevlana Rumi is úgy fejezte ki a szeldzsuk medreszében tanítóként megélt állapotát: „nyers voltam”, ám a későbbi, spirituális próbatételekkel elért állapotáról azt mondta: „megfőztek és kiégettek”.

A jótettek terén a szolgáknak el kell szigetelniük magukat a múlandó, evilági dicséretektől és a rijától.

Például nem helyes az, ha egy újonnan felépített mecsetnek vagy egy jótékony szervezetnek egy még élő ember nevét adják.

Ha valaki már meghalt, a gyermekei, örökösei létrehozhatnak egy jótékony szervezetet vagy építtethetnek valamit a közjó érdekében, s ennek adhatják az elhunyt nevét. Ezzel nincs baj, mert ennek az a célja, hogy az elhunytról kegyelettel emlékezzenek meg, és már nem áll fenn annak a veszélye, hogy az elhunyt számára ez öndicsérethez vezessen.

A Mindenható Allah teljes, elkötelezett szolgaságot vár el tőlünk, nem pedig a rijával szennyezett, színlelt elkötelezettséget. Mevlana Rumi így fejezi ki:

MI A KÖVETKEZMÉNY?

„Ne mondd azt: ’Én jótetteket cselekedtem. Imádkoztam, böjtöltem, szolgáltam.’ Azt mutasd, mire tettél szert mindezzel!

Ha magamutogatásból emlékezel meg a Mindenhatóról, az olyan, mint a tűzhely hamujában vagy az út közepén kinövő gaz: haszontalan, s pusztulásra van ítélve.”

Ha a cselekedetek nem hoznak pozitív változást az erkölcsben és az életmódban, az annak a jele, hogy a cselekvő ikhlasz nélkül végzi őket.

A jótettekben a rijá érzését erősítő spirituális betegség a hírnév iránti vágy is, az evilági dicséret túlzott szeretete. Mevlana Rumi így int arra, hogy ne próbáljunk előtérbe kerülni, s tartózkodjunk a magamutogatástól:

„Maradj távol a magamutogatástól, titkold el magad! A magot megeszik a madarak, a bimbót leszakítják a gyermekek.

Titkold el a magot, rejtsd el a bimbót, tüntesd fel olyannak, mintha elszáradt kóró lenne!

Aki feltárja saját szépségét, s a dicsőséget hajszolja, ezer csapást von fejére, száz nehézség éri. Sértődés, harag, gonosz tekintet – úgy ömlik a híres ember fejére, mint kilyukadt tömlőből a víz.”

A rijá olyan rossz érzés és állapot, amely a Mindenható Allah haragját is magára vonja. Hiszen a szolga egyetlen célja az kell legyen, hogy az Örökkévaló Allah megelégedését megszerezze, ezért nem szabad múlandó, evilági dicséretekre vágynia. A múlandó teremtmények dicsérete és elismerése csak múlandó sikert jelent.

Allah barátai arra törekedtek, hogy megszabaduljanak mindenféle evilági dicséret vagy bírálat befolyásától, hogy ettől a súlyos veszélytől megmeneküljenek.

A múlandó teremtmények dicséretétől való távolmaradásra szép példa a szultán története:

RIJÁ NÉLKÜLI GYŐZELEM

Szelim szultán a Sínai-félsziget sivatagát átszelve meghódította Egyiptomot. A két évig tartó, győzelmekkel teli hadjárat után hazatérve, Üsküdarba, a Çamlıca dombra érve azt mondta hadvezéreinek:

„Ti vonuljatok be Isztambulba! Én megvárom, míg sötét lesz, s az utcák kiürülnek, aztán megyek a városba, nehogy kevéllyé tegyen és elpusztítson az ünneplők dicsérete, a teremtmények elismerése!”

S ezeket a sorokat mondta:

Evilági uralkodónak lenni csak száraz vita,

De Allah barátja szolgálójának lenni többet ér az egész világnál…

Amikor ez a világhódító szultán haldoklott, közeli barátja, Hasan Can azt mondta neki:

- Szultánom, eljött az ideje, hogy együtt legyél Allahhal!

Yavuz Selim azt válaszolta:

- Hasan, szerinted eddig kivel voltam? Olvasd nekem a Já Szín szúrát!

Majd a tanúságtételt mondva kilehelte lelkét.

Ez a rijá nélküli törekvés, az elfogadott győzelem gyümölcse.

A történészek szerint Yavuz Selim 8 éves szultánsága alatt az Iszlám történetének legnagyobb győzelmei közé tartozó győzelmeket aratta. Kivételes győzelmei úgy ragyogtak, mint a délutáni nap: rövid ideig tündököl, de az árnyéka hosszú…

Egy másik példa azokra, akiket nem tévesztett meg az evilági dicséret, Süleyman szultán.

Barbaros Hayreddin pasa hatalmas tengeri győzelmet aratott Prévezánál. Az ellenség hajóit szétszórva maga előtt dicső flottájával Isztambulig hajózott. Kanuni Süleyman szultán és miniszterei Sarayburnuból figyelték ezt a fenséges látványt. Az egyik minisztere megszólalt:

- Szultánom, vajon hányszor láthattak ilyen látványt, mióta a világ fennáll? Bármennyire is dicsérünk téged, az nem elegendő!

- Pasa! Mi a mi kötelességünk – hogy dicsértessük magunkat, vagy hogy Urunkat dicsérjük és Neki adjunk hálát a győzelmekért? – felelte erre a szultán.

Ulu Hakan is félt és menekült attól, hogy győzelmet tulajdonítsanak neki. Elismerte és mindig hangsúlyozta, hogy bármilyen sikert ért is el, az a Mindenható Allah kegye iránta.

Ilyen a valódi vezető!

Mevlana Rumi így fejezi ki az ember külső és belső világában elhangzó dicséret és taps veszélyeit:

NE RÉSZEGÍTSEN MEG A TAPS!

„A test olyan, mint egy kalitka. A kalitkába ki-be járók egyike azt mondja a léleknek:

- Én leszek a bizalmas barátod!

A másik azt mondja:

- Nem, a legközelebbi barátod én vagyok!

A test kalitkájába belépők egyike dicsérni kezdi a lelket:

- Ebben a világban nincs párod a szépségben, nemességben, erényben és bőkezűségben!

A másik azt mondja:

- Tiéd mindkét világ! Mindannyiunk élete legyen áldozat a te életedért!

A lélek, mely a test kalitkájának fogja, látja, hogy a többiek szinte megrészegülnek az iránta érzett csodálattól, önzővé válik, kevélység tölti el, nem tud többé parancsolni magának.

Nem tudja, hogy a Sátán hozzá hasonló ezreket lökött a pusztulás folyójába.

Az evilági emberek kedvét keresni megtévesztően édes falat! De vigyázz, keveset egyél ebből a falatból, mert tűzzel van tele. Az íze és édessége nyilvánvaló, de a benne lévő tűz rejtett. S füstje pedig csak a legvégén száll majd fel.”

Az ember belső világát nagyon jól ismerő Rumi ezzel azt fejezi ki, hogy nem az ember büszke szavai fontosak, hanem belső világának mély érzései:

„Ne mondd azt: ’Hallgassak-e ennek vagy annak a dicséretére? Azért dicsérnek, mert remélnek tőlem valamit.’ Ha a téged dicsérő, egekbe emelő mások előtt a hibáidat említi, s bírál téged, annak a bírálatnak a tüze napokig égeti a szívedet. Talán azért szólt ellened, hogy te se szerezhesd meg, amire vágysz. Az, hogy ezt tudod, befolyásol téged. Ugyanígy van a dicsérettel is. Tudnod kell, hogy a dicséret befolyása napokig megmarad, táplálja benned a büszkeséget és megtévedést.

De mivel a dicséret édes, nem látjuk azonnal a befolyását. Viszont a bírálat és elítélés keserű, így azonnal látjuk befolyását.

A bírálat olyan, mint a keserű pirulává formált gyógyszer. Ha lenyeled, az íze sokáig megmarad és kínoz.

Az alsóbb én a sok dicséret hatására Fáraóvá válik. Te légy alázatos szívű, szerény szolga, ne tulajdoníts magadnak nagyságot! Amennyire csak teheted, szolga légy, s ne szultán!”

Hz. Omár (r.a.) így fejezte ki, mennyire fontos megszabadulnunk ettől a káros befolyástól:

„Azt szeretem a legjobban (az a valódi barátom), aki hírt ad nekem hibáimról és hiányosságaimról (szemtől szembe megmondja nekem).” (Suyûtî, Târîhu’l-Hulefâ, s. 130)

Ahhoz, hogy az ember az ikhlaszt elérhesse, s az emberek dicséretével vagy bírálatával nem törődve, egyedül Allah megelégedését keresse, fontos óvintézkedés, hogy tartsa titokban saját cselekedeteit és állapotát.

„A végzett jótetteidet még saját szemed elől is rejtsd el, hogy békében legyél attól, hogy jónak vagy rossznak tűnnek-e cselekedeteid!

A közmondás azt mondja: ’Felejtsd el a jót, amit te tettél (hogy ne tegyen kevéllyé)! Felejtsd el a rosszat, amit veled tettek (hogy jót cselekedhess helyette viszonzásul, és erényesen cselekedhess)!’

Az Igaz egy barátja így írja le ezt az állapotot: ’A cselekedetekben olyan ikhlasznak kell lennie, oly titokban kell tartani, hogy még a feljegyző angyal se tudja, és a Sátán se értesüljön róla, nehogy megronthassa!’”

AZ ŐSZINTESÉG A KÜLÖNBSÉG

A Mindenható Allah, Akit nem foghatnak fel a tekintetek, csak a szívek, a cselekedeteinkben rejlő ikhlaszt és őszinteséget értékeli. Ha van bennük ikhlasz és őszinteség, akkor is elfogadhatja őket, ha hibásak és hiányosak. De ha az ikhlasz hiányzik, elutasítja azt a cselekedetet, bármennyire ékes és tökéletes is külsőre.

Mevlana Rumi ezt a különbséget könnyekkel és sóhajokkal beszéli el:

„Egy ember a mecsetbe ment, s látta, hogy az emberek már kifelé jönnek onnan.

- Vége a közös imának, hogy mindenki kifelé jön a mecsetből? – kérdezte.

- A próféta (s.a.w.) vezette a közös imát, de már befejezte – válaszolta valaki.

Az ember, aki lekéste a közös imát, fájdalomtól égő szívvel olyat sóhajtott, hogy az már szinte füst volt. A szívéből fakadó sóhaj a belsejét emésztő tűz, a vér szagát árasztotta.

Az imát elvégzettek közül valaki odament hozzá, s azt mondta:

- Add nekem ezt a sóhajt, s legyen tiéd a most végzett imám!

- Neked adom a sóhajt, s a te imád, melyet a próféta mögött végeztél, legyen az enyém! Elfogadom!

A másik pedig azt a sóhajt száz fohásszal elfogadta.

Az imáját adó embernek éjjel, álmában azt mondták:

- Az élet vizét, az orvosságot vetted meg. Spirituális kereskedésed, az Igaz iránt érzett szereteted kedvéért a mecsetben imádkozó egész gyülekezet imája elfogadtatott!”

Az őszinte könnyek a bűnbánat forrását jelentik azok számára, akik Allahot szeretik. Lemossák bűneiket, megtisztulnak. A könnyek a remény kapuját jelentik. Aki képes ennek a kapunak a küszöbén sírni, mikor minden remény elveszett, az az igazán szerencsés.

Akik őszinte könnyeken át nézik a világot, azok számára e könnycseppekben óceánok ezrei tükröződnek, olyanok, mint egy-egy tükör, melyben isteni valóságok nyilvánulnak meg. Olyan nagyítók, melyekben a bölcsesség korábban sosem olvasott lapjait olvashatják.

Mevlana Rumi azt mondja erről:

„A hideg, álságos, hazug nyögés a rosszak sajátja. József testvéreinek sírása csak megtévesztés volt. Mert szívük irigységgel és romlottsággal volt tele.”

S valóban, miután Józsefet a kútba dobták, a testvérei szemükben hamis könnyekkel mondták apjuknak: felfalta a farkas! Az ilyen könnyek hazugok és képmutatók.

 A HAMIS KÖNNYEK

Mevlana Rumi ezzel a történettel szemlélteti az ikhlasz nélküli istenszolgálat hiábavalóságát:

Egy sivatagi arab kutyája haldoklott. A gazda sírt, könnyei hulltak, mint a zápor, és siránkozott: Ó, jaj nekem!

Arra ment egy koldus, s megkérdezte:

- Miért sírsz? Kit siratsz ilyen kétségbeesetten?

- Volt egy jó kutyám, s nézd, elpusztul itt az út közepén! Pedig nappal vadászott nekem, éjjel pedig őrzött engem. Éles szemű, gyors lábú volt, a vadat elfogta, a tolvajt elűzte!

- Milyen betegsége van? Megsérült, vagy mitől haldoklik? – kérdezte a koldus.

- Legyengült az éhezéstől, s végül ilyen állapotra jutott – felelte a sivatagi arab.

- S mi van abban a teli zsákban a kezedben? – kérdezte a koldus.

- A tegnapról maradt kenyerem, s egyéb úti élelmem.

- Hát akkor miért nem adsz a kutyádnak enni, vagy legalább egy kis kenyeret? – kérdezte a koldus.

- Annyira azért nem vagyok jószívű! Hiszen az úton a kenyér pénzbe kerül! De a sírás és a könnyek ingyen van – felelte a sivatagi arab.

A koldus megdöbbent, s így szidta a sivatagi arabot:

- Ej, te levegővel teli tömlő! Hát ember vagy te egyáltalán? Tűnj el a szemem elől!

Vagyis az iklhasz cselekedet és törekvés, nem pedig az üres, hamis szavak és álságos könnyek.

A Mindenható Allah őrizzen meg minket attól, hogy szívünkben a képmutatás, öndicséret és mohóság lakozzon! Adja, hogy ne részegítsen meg minket az evilági dicséret, s tegyen minket képessé arra, hogy az Ő megelégedését keresve cselekedjünk!

A Mindenható Allah adjon őszinteséget a szívünkbe, s adja meg, hogy az iklhasz és ihszan érzésével élhessünk, és ép szívvel állhassunk az Ő színe elé!

Ámin.

https://www.altinoluk.com.tr/blog/makale-20233 

Az emánet, mint megbízhatóság, hitelesség, a Kegyes Korán egyik fogalma. A korán öt különböző helyen említi, azonban az ebben az öt ájában említett „emánet” fogalmakat két jelentéskör, az általános és az egyedi köré csoportosíthatjuk.

1. Az általános értelemben vett emánet: ez az az emánet, amiről a Kegyes Korán azt mondja: „Bizony, Mi felajánlottuk az emánetet (megbízatást, bizalmat) az egeknek és a földnek és a hegyeknek, de azok visszautasították, hogy magukra vegyék, megremegve tőle. De az ember magára vette. Bizony, igazságtalan és tudatlan volt.”[1]

Ez az ája arról az ígéretről, az ember Allahhal kötött szerződéséről beszél, ami még a lelkek birodalmában történt. Mert a Mindenható Allah az isteni lélegzetet, az isteni szeretetet felajánlotta az egeknek, a földnek és a hegyeknek is, de azok nem merték felvállalni ezt a súlyos felelősséget.

Az embernek nem volt kifogása az isteni emánet ellen, s amennyiben megfelel neki, megismeri az isteni szeretet tüzét, de ha elfeledkezik felelősségéről, az olyan súlyos bűn, amellyel a Pokol tüzét érdemli ki. Bátorsága miatt az isteni közelségre, ám nemtörődömsége és árulása esetén az isteni büntetésre tarthat számot.

A taszavvufban „bár-i emánet”-nek nevezett felelősségérzet természeténél fogva megvan az emberben. Egy hadísz azt mondja erről:

„Kétségtelen, hogy az emánet az ember szívébe helyeztetett, s mélyen gyökeret vert ott. Aztán leküldetett a Korán. Így az emberek a Koránból és a szunnából tanulták az emánetet.”[2] Ez az emánet az Allah és az emberek törvényei által a szolgáknak kötelezővé tett istenszolgálatokat jelenti, vagyis a szolgaság és a vallási élet egészét. Az a kifejezés a hadíszban, hogy „az ember szívébe helyeztetett”, azt mutatja, hogy ez az érzés természeténél fogva létezik az emberben. A hadísz hátralevő része szól „az emánet elvesztéről”, amely kifejezés a hit gyengülését, a hit gyümölcseinek csökkenését jelenti, s az emánet érzésének elvesztét a muszlimokban. Egy másik hadísz szerint „Aki nem tiszteli az emánetet, annak nincs hite”[3], ami szintén az emánet fontosságát tükrözi. Emellett a Kegyes Koránban két helyen is ismétlődő kifejezés: „És akik a rájuk bízott dolgokat és az ígéretüket megőrzik”[4] kiterjed általában az Allahnak tett ígéretre, vagyis az isteni szerződésre, s emellett az emberek között kötött szerződésekre is.

Az általános értelemben vett emánet fogalma az alábbi három jelentést foglalja magába:

- Az az emánet, amivel a szolga Urának tartozik.

- Az az emánet, amivel a szolga a többi teremtménynek tartozik.

- Az az emánet, amivel a szolga saját magának tartozik.

Az az emánet, amivel a szolga Urának tartozik az, hogy megtegye, amit Allah parancsol, és tartózkodjon attól, amit megtilt. Ez egész lényünket, minden szervünket érintő kötelességünk, mert minden testrészünk egy-egy ránk bízott emánet, amelyet megfelelően kell felhasználnunk. Például a nyelv emánetére úgy vigyázhatunk, hogy őrizzük a hazugságtól, a pletykától, rágalmazástól, a hitetlenség kijelentéseitől vagy a csúnya szavaktól. A szem emánetének őrzése azt jelenti, hogy nem nézünk vele tiltott dolgokra. A fül emánetének őrzése pedig azt, hogy nem hallgatunk hazugságot, pletykát vagy hiábavaló beszédet. Az összes többi szervünknek, testrészünknek is ehhez hasonlóan megvan a maga emánete.

Az az emánet, amivel a szolga a többi teremtménynek tartozik azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a jogaikat, nem ártunk nekik és nem tévesztjük meg őket. Ha ránk bíznak valamit, nem élünk vele vissza, és visszaadjuk a tulajdonosának. Nem csalunk a mérésnél, nem terjesztjük nyilvánosan az emberek hibáit és hiányosságait, a feleség őrzi a férje, a férj pedig a felesége intim szféráját és becsületét. Az emánet társadalmi kapcsolatokat szabályzó érzése az emberek közötti szeretet és bizalom alapja.

A minden prófétára jellemző öt tulajdonság egyike az emánet, vagyis a próféták szavaikban, cselekedeteikben és jellemükben is megbízható, egyenes és hiteles emberek voltak. Ezért a Prófétánkat (s.a.w.) már a prófétai küldetés kezdete előtt is a Mohammed al-Amin, vagyis a Megbízható Mohammed néven emlegették a mekkai közösségben, ami jól tükrözi, mekkora jelentőséget tulajdonított az emánet érzésének, s ez mekkora hatással volt a közösségre. Mert a közösség tagjai követik a jellemes, megbízható embereket.

Az az emánet, amivel a szolga saját magának tartozik azt jelenti, hogy a vallási és az evilági ügyekben is a leghelyesebbet és számára leghasznosabbat kell választania, s távol kell maradni attól, ami ártalmas lenne számára. Tartózkodnia kell a túlzott evilági vágyaktól, a haragtól, s mindentől, ami a túlvilági életére nézve ártalmas lehet.

Az emánet, amely az Allah, a teremtmények, és a saját magunk iránti felelősséget is jelenti, olyan nehéz és nehezen teljesíthető, hogy az egek, a föld és a hegyek sem merték felvállalni. Ha valaki hű marad az emánethez, az felemelkedést jelent számára, de ha elhagyja, az árulás, és megaláztatást eredményez. Az emánet és a gaflet között szoros kapcsolat van. Ha valakiben növekszik a gaflet, azzal gyengül a hite. És ha a hite meggyengül, elvész az emberből az emánet érzése. Az ilyen emberben megszűnik a vallási dolgokra való érzékenység, az igazság és jog tisztelete. A szívén egyre több lesz a bűnöktől származó fekete folt, s végül a szíve elsötétül. Ha pedig a szíve sötétté és keménnyé válik, az ember aljas és hálátlan teremtménnyé fajul. Nem marad benne a bizalom és az emánet érzése, és nem marad benne hit és vallás sem.

2. Az egyedi értelemben vett emánet: a társadalomban a vezetői szerepkörrel, az irányítással kapcsolatos fogalom. Erre utal a Kegyes Koránban a Nők szúra ájája is: „Bizony, Allah azt parancsolja nektek, hogy adjátok vissza a rátok bízott dolgokat a tulajdonosnak. És amikor ítélkezel az emberek között, ítélj igazsággal! Milyen kiváló az, amit Allah tanácsol nektek! Bizony, Allah mindent hall, mindent lát.”[5]

A muszlim tudósok általában azon a véleményen vannak, hogy ez az ája a vezető szerepet betöltőkkel kapcsolatban küldetett le, mert elsősorban az ő felelősségük az, hogy minden feladatot az arra megfelelő emberre osszanak, és igazságosan ítélkezzenek. Azonban a mai társadalomban, amikor az emberek megválaszthatják vezetőiket, ez a felelősség mindenkire vonatkozik, aki választhat, mert a választás azt jelenti, hogy megkeressük egy posztra az alkalmas személyt.

Az ája az igazságos ítélkezés előtt azt parancsolja, hogy az emánetet annak kell adni, akit megillet, amivel arra hívja fel a figyelmet: ahhoz, hogy valaki igazságos legyen, először megbízhatónak kell lennie. Aki megbízható, az méltó a bizalomra. Aki pedig tudja, mi az az emánet, az annak fogja adni, akit megillet. Haszan Baszri azt mondta: „A Mindenható Allah három kötelességet rótt a vezetőkre: ne engedjenek a hiábavalóságoknak és vágyaknak, ne az emberektől féljenek, hanem Allahtól, és ne adják el Allah ájáit evilági érdekekért cserébe.”

A különleges értelemben vett emánethez tartozik mindenféle közszolgálattal kapcsolatos munka és pozíció, a vezetés, az irányítás, mindenféle közösségi szolgálat. Az ája azt parancsolja a vezetőknek, bíróknak, hogy annak adják az emánetet, akik érdemesek rá. Ahogy a ránk bízott dolgokat vissza kell adni annak, aki ránk bízta, úgy az ilyen megbízatásokat is az arra érdemeseknek kell adni. Ez nagyon fontos szempont a közszolgálatban, mert a világ rendje csak úgy lehetséges, ha az emánet az arra érdemesekhez kerül. Ezért amikor egy sivatagi arab megkérdezte, hogy mikor várják az Utolsó Nap eljövetelét, Allah Küldötte (s.a.w.) azt felelte: „Amikor elvész az emánet.” A sivatagi arab megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy elvész az emánet, mire a Próféta (s.a.w.) azt mondta: „Akkor várjátok az Ítélet Napját, amikor az emánetet azoknak adják, akik nem érdemesek rá!”[6]

Az, hogy az emánetet azoknak adják, akik nem érdemesek rá, azt jelenti, hogy a tudást és érdemeket nem nézve adnak embereknek illetékességet és felelősséget. A tudatlan, érdemtelen emberek nem képesek megfelelően teljesíteni a rájuk ruházott feladatokat. Ez pedig annak a feladatnak vagy annak a közösségnek a végét jelenti. S ezek a kis végidők előkészítik az egész teremtés végét jelentő nagy végidőt.

Ebből a szempontból nézve fontos kapcsolat van az emánet és az Ítélet Napja között. Minden feladatot az arra érdemesekre bízni, vagy minden feladatra kompetens embereket nevelni, és a vezetést arra érdemes és képes emberekre bízni – ez a legfontosabb feladat.

De mi legyen az érdemesség mértéke? Eszembe jut az, amit a tanítónk, Mahir Iz hodzsa évekkel ezelőtt mondott, de akkor még nem értettük meg teljesen. A néhai tanító, akár politikai témában, akár mindennapi feladatra kerestünk valakit, azt mondta: „Három tulajdonságnak kell meglenni egy emberben ahhoz, hogy egy feladatra kiválasszuk:

- Jól ismerje és jól tudja végezni azt a feladatot,

- igaz és becsületes ember legyen,

- hívő és vallását tartó legyen.”

Azt mondtuk: „Tanítóm, a hitnek és vallásosságnak nem első helyen kellene állnia? Ön a harmadik helyre sorolta!”

A hodzsa azt felelte: „Fiam, ha egy mecsetbe keresel imámot, vagy egy Korán-iskolába vallástanárt, akkor igazad van! De ha már munkára keresel embert, annak az embernek jól kell ismernie azt a munkát. Ha egy munkáját rosszul végző orvos, egy ügyetlen ügyvéd vagy egy tehetségtelen politikus hívő és vallásos ember, de nem igaz és becsületes, mi haszna van? Tehát ez a helyes sorrend!”

Közel 30 év telt ez azóta. Sok víz lefolyt a hidak alatt. 30 évnyi tapasztalattal jobban megértettük, hogy a tanítónak igaza volt. Igen, például a választáson a szavazatunk leadásakor elsősorban a képesség és érdemesség, aztán a becsületesség és őszinteség alapján kellene döntenünk. Az előbbiből siker, az utóbbiból bizalom származik. Természetesen fontos a hit és a vallás gyakorlása is, de ha az első két feltétel hiányzik valakiből, az az ember csak saját magának hasznos, a közösségnek és a társadalomnak nem.

A hívő és vallásos ember olyan jó szolga, aki méltó az általános értelemben vett emánetre. Aki jól ismerti a munkáját, és becsületes ember, az pedig a különleges emánetre, a vezetésre is méltóvá válik.

A különleges értelemben vett emánettel kapcsolatos, a Nők szúrában található ája kinyilatkoztatásának körülményei is tanítónk igazát bizonyítják. Mint tudjuk, Mekka elfoglalásakor Allah Küldötte (s.a.w.) a Kábához ment, hogy bemenjen, de az Abduddár törzshöz tartozó Oszmán ibn Talha bezárta az ajtaját, és nem akarta átadni a kulcsokat. „Ha tudnám, hogy Allah Küldötte vagy, nem haboznék odaadni!” – mondta. Hz. Ali kicsavarta a karját, erőszakkal elvette tőle a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Allah Küldötte (s.a.w.) bement a Kábába, két rakát imádkozott, majd kijött. Mikor kijött, a nagybátyja, Abbasz kérte tőle a kulcsot, ám ekkor leküldetett ez az ája, és a Próféta (s.a.w.) Oszmánnak adta a kulcsot, elmondta, mi történt, és recitálta neki a leküldetett áját. Oszmán azonnal muszlim lett. Vagyis első, hogy az ember ismerje a feladatát, munkáját, aztán legyen becsületes ember, s ezt koronázza meg a hit.

Egy másik ája azt mondja az emánetről: „Ti hívők! Ne áruljátok el Allahot és a Küldöttét, és ne áruljátok el a rátok bízott dolgokat, miközben tudjátok.”[7] Ez az ája akkor küldetett le, amikor Abu Lubaba tudatlansága miatt nem megfelelő dolgot mondott a zsidóknak. Arra utal rajta keresztül, hogy egy vezetői pozícióban lévő embernek ügyelnie kell a szavaira, és hogy nem megengedett minden igazságot mindenhol kimondani.[8]

[1] Korán, 33:72

[2] Buhâri, Rikak, 35; Fiten,13; Müslim, İmân, 230

[3] Ibn Hanbal, Musnad, III,135

[4] 23:8, 70:32

[5] Korán, 4:58

[6] Buhâri, İlim, 2, Rikak, 35; İbn Hanbel, Müsned, II, 361

[7] Korán, 8:27

[8] Lásd: Hey’et, Kur’an-ı Kerim ve Türkçe Açıklamalı Meâli, Medine 1992, s.179.

http://www.osmannuritopbas.com/emanet-suuru.html

A Mindenható Allahban hívő szolgák általános neve a mu’min nemcsak a hit, „iman” arab szóból származó „hívő” szót jelenti, hanem Allah Legszebb Neveinek egyike is, s azt jelenti, hogy Ő a biztonság forrása, Aki szolgáinak biztonságot ad. Az „emánet”, megbízhatóság egyben a próféták tulajdonságainak egyike is, vagyis a Mindenható Allah az, aki kiválasztott prófétáit megbízhatóvá teszi. Ebből kiindulva a mu’min olyan embert jelent, aki hisz, a biztonságot mozdítja elő, és megbízható ember is. Az emánet tisztelete olyan érzés, amely a hitet megújítja a hívő szívében. Az erről az igazságról szóló hadísz egyben erős prófétai figyelmeztetés is:

„Kétségtelen, hogy ha Allah, a Hatalmas és Dicsőséges, el akarja pusztítani egy szolgáját, elveszi belőle a szemérmességet. Ha a szemérmessége elvész, azt a szolgát harag fogja sújtani, és ha harag sújtja, nem marad benne emánet (megbízhatóság). Ha elvész belőle az emánet, árulóvá válik, és ha árulóvá válik, nem részesül Allah kegyelmében. És ha Allah kegyelmét elveszíti, átkozottá válik. És ha átkozottá válik, elszakad a kötelék közte és az Iszlám között.”[1]

Ahogy a hadísz is kifejezi, az emánettel kapcsolatos tudatosság a hit épségének egyik feltétele. Ezért Urunk számos alkalommal int minket a Kegyes Koránban, hogy nagy gonddal őrizzük ezt a tudatosságot:

„És ha valamelyikőtök rábíz valamit a másikra, akkor az, akire rábízták, feleljen meg a bizalomnak, és félje Allahot, az Urát.” (2:283)

„És aki jogtalanul elvesz valamit a hadizsákmányból, az a Feltámadás Napján magával fogja hozni azt, amit jogtalanul elvett.” (3:161)

„Ti hívők! Ne áruljátok el Allahot és a Küldöttét, és ne áruljátok el a rátok bízott dolgokat, miközben tudjátok.” (8:27)

„Bizony, Allah azt parancsolja nektek, hogy adjátok vissza a rátok bízott dolgokat a tulajdonosnak. És amikor ítélkezel az emberek között, ítélj igazsággal! Milyen kiváló az, amit Allah tanácsol nektek! Bizony, Allah mindent hall, mindent lát.” (4:58)

Az emánet a próféták öt megkülönböztető tulajdonságainak egyike is. Mohammed próféta (s.a.w.) annyira kivívta a Tudatlanság Kora arabjainak tiszteletét, hogy Al-Amin (Megbízható) és Asz-Szádik (Igaz) néven emlegették. Még Allah Küldötte (s.a.w.) engesztelhetetlen ellensége, Abu Dzsahl is azt mondta: „Mohammed, nem azt mondom, hogy hazudsz, csak nem tetszik nekem ez a hívás, amivel eljöttél…”, ezzel bevallva, hogy lelkiismerete szerint tisztában van a Próféta (s.a.w.) igazságával, de a hívás követésében megakadályozza őt alsóbb énje.

Ezt az állapotot a Kegyes Korán ájája így írja le:

„Bizony, Mi tudjuk, hogy elszomorít, amit mondanak neked. És bizony, nem téged hazudtolnak meg az igazságtalanok, hanem Allah ájáit utasítják el.” (A jószágok, 6:33)

Az emánet és ígéret tisztelete szempontjából senki nem érhet el olyan magas szintet, mint a Prófétánk (s.a.w.). Ennek szép példája az a történet, amit Abdullah ibn Abu’l-Hamsza (r.a.) beszélt el:

„A prófétai küldetés előtt üzletet kötöttem Allah Küldöttével (s.a.w.), de adósa maradtam, és arra kértem, várjon egy kicsit, mindjárt hozom a pénzt. Azonban elfeledkeztem az ígéretemről, és három nap múlva, amikor eszembe jutott, és elmentem a helyre, ahol beszéltünk, láttam, hogy még mindig ott vár rám. Allah Küldötte (s.a.w.) egyáltalán nem szidott le, csak azt mondta: „Ej, te legény, bizony alaposan megvárattál, három napja itt várok rád!”[2]

Közismert volt a Prófétánk (s.a.w.) tökéletes jelleme, mindenki őszinte, egyenes, igazságos és megbízható embernek ismerte. A nemes és köztiszteletben álló mekkai asszonyt, Hz. Khadidzsát annyira lenyűgözte jelleme, hogy házassági ajánlatot is tett neki.

Még amikor az Iszlám ellenségeinek számító zsidók összekülönböztek egymás között, ők is Mohammed próféta (s.a.w.) elé vitték az ügyüket, mert biztosak voltak becsületességében és igazságosságában. Allah Küldötte (s.a.w.) pedig mindig megoldotta vitáikat.

Amikor a bizánci császárhoz, Hérakleioszhoz elért az Iszlámra hívó levél, az Iszlám harcos ellensége, Abu Szufian is éppen Damaszkuszban tartózkodott. Hérakleiosz számos kérdést tett fel neki a Prófétánkkal (s.a.w.) kapcsolatban. Lenyűgözte, hogy azt a választ kapta: Mohammed próféta (s.a.w.) soha nem hazudott senkinek, és mindig betartotta a szavát. Abu Szufian akkoriban még az Iszlám ellensége volt, ám még neki is muszáj volt beismernie: a Próféta (s.a.w.) soha nem hazudott, és mindig betartotta adott szavát.

Ez is azt mutatja, hogy még azok is megbízhatónak és becsületesnek tartották a Prófétánkat (s.a.w.), akik a prófétaságát nem fogadták el. Amikor a hidzsrát elvégezte, volt még nála néhány, a bálványimádók által rá bízott dolog, és meghagyta Hz. Alinak (r.a.), hogy ezeket adja vissza a tulajdonosaiknak. Vagyis mindenki bízott benne, a hívők és a hitetlenek is. A becsületesség annyira a szíve alaptulajdonsága volt, hogy egyszer, amikor hallotta, hogy egy asszony így hívja magához a gyermekét: „Gyere, nézd csak, mit adok!”, rögtön megkérdezte tőle, hogy mit akar adni a gyereknek. Amikor az asszony azt felelte, hogy néhány datolyát, azt mondta neki: „Ha úgy hívtad volna, hogy igazából nem is akarsz adni neki semmit, hazudtál volna!”

Ez az érzékenysége nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is kiterjedt. Amikor látta, hogy egyik Társa úgy próbálja megfogni a lovát, hogy úgy tesz, mintha a kezében valami ennivaló lenne, ez annyira zavarta őt, hogy magához hívta és megrótta Társát.[3]

Egyszer Allah Küldötte (s.a.w.) egy hadjáratról tért haza, s közben néhány társa egy madárfészket talált, és kiszedték belőle a fiókákat. Ekkor visszatért az anyamadár, s mikor nem találta fiókáit a fészekben, keservesen kiáltozva hívta őket. Amikor Allah Küldötte (s.a.w.) ezt meghallotta, rögtön megparancsolta, hogy a kismadarakat azonnal tegyék vissza a fészekbe.[4]

Ibn Abbasz (r.a.) azt beszélte el:

„Egy ember le akart vágni egy juhot, összekötötte a lábait, és a földre fektette, majd ott előtte elkezdte élezni a kését. Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta neki: „Többször akarod megölni ezt az állatot? Élezd meg a késedet, még mielőtt a földre fektetnéd!”[5]

Allah Küldötte (s.a.w.) a Teremtő iránt érzett szeretet szemén át nézte a teremtést, még azt is megtiltotta, hogy egy zöld ágat szükségtelenül levágjanak, s elmondta: az az asszony, aki hagyta a macskáját éhen halni, a Pokolba kerül, míg az, aki egy szomjazó kutyát megitatott, a Paradicsom kertjébe. Ő tudta, hogy az egész teremtés emánet, melyet a Mindenható Allah bízott ránk, s azt várja el az hívőktől, hogy a biztonság, béke és nyugalom képviselői legyenek ebben a világban.

Minden hívőnek tudatában kell lennie annak, hogy az „al-amin” (megbízható) és „asz-szádik” (igaz) tulajdonságairól ismert próféta ummájához tartozik, s ehhez méltóan kell viselkednie: be kell tartania adott szavát, s olyan embernek kell lennie, akinek a kezétől és a nyelvétől a többi ember, sőt, az összes többi teremtmény biztonságban van. Egészséges, ép muszlim jellemet kell mutatni a környezete felé, mert az embereket csodálattal tölti el, ha valakinek a jelleme jó, nyugodt, méltóságteljes és példaértékű személyiség, és követik az ilyen embert.

Allah Küldötte (s.a.w.) így fejezte ki azt a kívánságát, hogy az emánet tisztelete és tudata a hívő személyiségének részévé váljon:

„Ha rád bíznak egy emánetet, add vissza idejében! Ha valaki elárul, te akkor se válj árulóvá!”[6]

Emellett Allah Küldötte (s.a.w.) az emánet elvesztét olyan mértékű romlásnak tartotta, ami ezt a világot az Ítélet Napja felé sodorja. Ezért amikor valaki megkérdezte, hogy mikor várják az Utolsó Nap eljövetelét, Allah Küldötte (s.a.w.) azt felelte: „Amikor elvész az emánet.” „Hogyan vész el az emánet?” – kérdezte az ember, mire a Próféta (s.a.w.) azt mondta: „Akkor várjátok az Ítélet Napját, amikor az ügyeket olyanokra bízzák, akik nem érdemesek rá!”[7]

Az embernek adatott minden kegy egy-egy emánet. Búcsúbeszédében Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta:

„Olyan emánetet hagyok nektek, hogy ha szorosan ragaszkodtok hozzá, nem tévedhettek le az útról! Ez az emánet Allah Könyve és a Prófétája szunnája…”[8]

Ebből a szempontból a Kegyes Korán és a Szunna a legnagyobb, legfontosabb emánet, amelyeket a Mindenható Allah és Küldötte (s.a.w.) ránk bíztak.

Allah Küldötte (s.a.w.) azt is lelkünkre kötötte, hogy a hívők súlyos felelősséggel bírnak egymás iránt, és úgy kell támogatniuk egymást, mint a tégláknak a falban. Ahogy egyetlen test szerveinek, úgy kell érezniük egymás fájdalmát, és osztozniuk benne, s ha valakinek a szomszédja éhes, nem illik az Iszlám erkölcséhez, hogy ő teli hassal feküdjön le aludni – a Prófétánk (s.a.w.) így adta tudtunkra, hogy minden hívő emánet az összes többi hívő számára.

Mi mással magyarázhatnánk, mint az iszlám erkölcse szerinti emánet-felfogással, hogy áldott elődeink minden lehetőségüket mozgósítva az akkori világ másik végére is elmentek, hogy az ottani hívők segítségére siessenek? Az oszmán birodalomban a Teremtő megelégedését keresve a teremtmények iránti szeretetből csaknem 26.000 alapítványt hoztak létre, még az állatok, sőt, a növények megsegítésére is, minden helyre elvíve szolgálatukat, hiszen az egész teremtést isteni emánetnek tartották.

A koszovói mártír, Murad Han emánete, a balkáni testvéreink, a Fatih Sultan Mehmet által Isztambul után 10 évvel meghódított Bosznia, Palesztina, Közép-Ázsia, Kaukázus, s az egész Iszlám világ minden hívője emánet számunkra. Gallipolinál a mi nagyapáink és az ő nagyapáik vállvetve harcoltak és adták életüket egyazon célért.

Másrészt hazánk, minden áldásával együtt is ránk bízott emánet. Csak a haza védelmével biztosíthatjuk, hogy vallásunkat megélhessük, becsületünket, méltóságunkat és szabadságunkat megőrizhessük.

Mohammed próféta (s.a.w.) hidzsrájának számos bölcsessége között ott van az is, hogy olyan hazája lehessen a muszlimoknak, ahol megélhetik vallásukat. Dicső történelmünkben az 1071-ben Malazgirtben ránk bízatott Allah Szavának emánetét kontinensekre elvivő lelkesedéssel, földjeinket évszázadokon át a mártírok vérével öntözve tettük ilyen nemes hazává. Az emánet megőrzésével kapcsolatos tudatosság megnyilvánulásaként Alparslan Malazgirtnél fehérbe, a halotti lepel színébe öltözött, és azt mondta katonáinak: „Ma én is egy vagyok közületek!”, így tűzve ki magának a mártírhalál célját, és válva serege példaképévé.

Fatih katonái, a rómaiak tüze és a rájuk öntött forró olaj dacára azt mondták egymásnak: „Ma rajtunk a sor, hogy mártírhalált haljunk!”, ami szintén a vallás, hit és haza emánetének megtartása és a következő generációknak való átadása iránti elkötelezettségük bizonyítéka.

Kanuni Süleyman szultán a Földközi-tengert meghódító győzelmes flottáját szemlélve azt mondta: „Most nem a dicséret és büszkeség ideje van, hanem az Allahnak való hálaadásé, Aki ezt a kegyet megadta nekünk!” A győztes sereg által az útba eső fákról leszedett gyümölcsök árát az ágakra akasztották, ami szintén jól tükrözi, milyen mély erkölccsel érezték át, hogy a haza rájuk bízott emánet.

Miután a plevnei veterán, Osman Pasa fogságba esett, visszaadta a nem muszlimoktól begyűjtött adót, mondván, már nem képes őket megvédeni többé.

Elődeink a haza védelmében tanúsított lelkiállapotának, hitének is tanúbizonysága ez a tanulságos történet:

Folyt a gallipoli csata, s eközben eljött Ramadán ünnepének előestéje. A front egyik parancsnoka, Vehip Pasa magához hívatta a 9. hadtest fiatal imámját, s szomorúan, kelletlenül mondta neki:

„Háfiz! Holnap lesz a ramadáni ünnep. A katonák közösen akarják imádkozni az ünnepi imát. Bármit is mondtam, nem tudtam lebeszélni őket. De ez nagyon veszélyes, ha az ellenség megtudja, összevont támadást indítanak! Illő szavakkal magyarázd el ezt te is a közlegényeknek!”

Alighogy az imám távozott a pasától, szembe jött vele egy fényes arcú ember, s azt mondta:

„Fiam! Ne aggódj, és ne mondj semmit a katonáknak. Az új nap új reményt hoz, s az lesz, amit Allah akar!”

Másnap reggel mindenkit lenyűgöző isteni megnyilvánulást láthattak: az eget sűrű, nehéz felhők töltötték meg, és összezárultak a hívő katonák felett, akiknek szíve tele volt az Allah iránti szolgai szeretettel. A távcsővel figyelő ellenség nem látott mást, csak a hófehér felhőket. Azon a napon a legmélyebb lelkesedéssel végzett ünnepi ima tekbirjei szálltak az ég felé. A fényes arcú öregember recitálta Győzelem szúra ájái, a katonák szívéből fakadó tanúságtétel szavaival együtt a hit egy-egy kiáltásaként szálltak az ellenség felé.

Eközben pedig a brit erők között nagy zűrzavar támadt. Ugyanis a britek több gyarmatukról is hoztak magukkal muszlim katonákat, akik eddig nem tudták, hogy hozzájuk hasonló muszlimok ellen kell harcolniuk, de most az ünnepi ima hangjaiból megértették, és fellázadtak. A britek nem tudták, mint tegyenek, a katonák egy részét lelőtték, a többieket sietve kivonták a frontról.

A haza emánetének tiszteletben tartása napjainkig az isteni segítség ilyen megnyilvánulásait adta. A katonák, kiknek szíve Allah és a Küldötte (s.a.w.) szeretetével volt tele, s kész voltak életüket áldozni, még a háborúban sem szakadtak el a Kegyes Korántól, az imától és a megemlékezéstől. Jól tudták, hogy ők a Korán mellett szilárdan kitartó, a vallásban szilárd nép, míg ellenségeik a Koránnak hátat fordító, a tudatlanság sötétjében tévelygő vak nép. Egy történet így világít rá erre az igazságra:

Az egykor mindössze négyszáz sátrat lakó törzs által a Kegyes Korán iránti legendás tisztelet alapjain épített oszmán birodalom kontinensekre kiterjedő világhatalommá vált, melynek oka szintén ebben az isteni megnyilvánulásban keresendő.

Amikor Yavuz Selim szultán idején a Próféta (s.a.w.) korából áldott emánetként fennmaradt tárgyakat Isztambulba hozták, és a Topkapi palotában helyezték el, azonnal elkezdtek a teremben folyamatosan Koránt recitálni, s az első recitáló maga a szultán volt – ez is az emánet iránti tisztelet megnyilvánulása. Ezért az oszmán birodalom olyan isteni kegyben részesült, hogy 600 éven keresztül uralkodott nemesen és dicsőségben.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy nép anyagi és külső sikerének titka a spirituális világ bölcsességeinek tisztelete. Az oszmán birodalom 600 éves uralkodása, amely nem adatott meg egyetlen más muszlim birodalomnak sem, a spiritualitás iránti tiszteletük eredménye.

Ebből a szempontból a mi feladatunk is az, hogy a hithez, erkölcsi értékekhez ragaszkodó, hazaszerető generációt neveljünk fel. Hiszen a hit, becsület, méltóság, élet és vagyon védelme csak a haza védelmével lehetséges. Ahogyan a korábban ezen a földön élt őseink életük és vérük árán is örökül hagyták azt nekünk, úgy kell nekünk is ezt az áldott földet, a Korán hangjait, az imára hívást, a szabad zászlókat örökül hagynunk a következő generációknak. Hiszen a Mindenható Allah azt mondja: „Aztán azon a Napon meg lesztek kérdezve az örömökről” (102:8)

A legnagyobb kegy, ha hitünket, vallásunkat szabad földön élhetjük meg. Hogy mi lehet a következménye, ha nem vagyunk tudatában ennek az emánetnek, annak legfájóbb példája ma Palesztina és az Al-Aksza mecset ügye. Mehmet Akif így emlékezteti a századokat és generációkat erre a nagy igazságra:

Ha egy hazának nincs gazdája, bizony, el fog süllyedni.

De ha kiállsz a haza mellett, nem süllyedhet el!

Másrészt a népek a történelem során életüket a saját jellemző kultúrájuk szerint folytathatták. Ebből a szempontból a kultúra is egy fontos emánet. Ezt az emánetet a vallás, a nyelv és a történelem alakítja ki.

A vallás a teremtés célja, a bölcső és a sír között életünket meghatározó, s így a szolgát a túlvilági boldogságra felkészítő isteni parancsok összessége, a nyelv a vallási igazságok kifejezésének eszköze, s a történelem világítja meg e kettő keretében a történt események okait és következményeit. Ezért ez a három fogalom elválaszthatatlan egymástól.

A vallás, a nyelv és a kultúra elődeink által ránk hagyott áldott emánetek, így ehhez méltóan kell kiállnunk mellettük, s ez nem csak a régi romok felújítását jelenti, hanem ennek a szellemiségnek, lelkesedésnek az átadását a következő generációknak, s a civilizáció újjáélesztését.

Az oszmán civilizációt az Iszlám kultúrától akarva eltávolítani, egyes tudatlanok beavatkozása miatt a török nyelv is korlátok közé szorult, már-már olyan mértékben, ami megakadályozza a komoly elmélkedésben való használatát.

1890-ben a Redhouse török-angol szótár 92.000 török szót tartalmazott, ám a Török Nyelv Bizottsága által 1945-ben kiadott török szótárban ez a szám 15.000-re csökkent.[9] Azt pedig nehéz megbecsülni, hogy napjainkra mennyire esett vissza. Ez is jól tükrözi, hogy bizonyos erők hatására milyen megdöbbentő mértékben erodálódik nyelvünk. Pedig ha nem mentjük meg nyelvünket, ezer katasztrófa érhet minket. Hiszen az emberek szavakban gondolkodnak. Egy olyan „nyelv” segítségével, melyből hiányoznak a mély értelmű szavak és kifejezések, lehetetlen elmagyarázni az Iszlám mély gondolatainak jelentését. Ha pedig erre nem vagyunk képesek, nem lehet a cselekvés alapját képező elmélkedést sem folytatni. Az egészséges gondolatokat nem termelő, száraz és meddő elmélkedéssel pedig nem lehet ellenállni a spirituális és erkölcsi világunkat romboló áramlatoknak. Ezért soha nem engedhetünk a kultúrával és tudatossággal ellentétes, jelentést és kiejtést egyaránt leromboló, mesterséges, kitalált nyelvnek.

Ugyanakkor hitelesen és a maga teljességében meg kell tanulnunk az Iszlám történelmét is. Nem fogadhatjuk el az Iszlám-, muszlim- és török-ellenes történészek írta történelemfelfogást, mely a muszlimokat és az oszmán birodalmat világi és gyarmatosító hatalomnak állítja be! A muszlim elődök által ránk hagyott történelmet a maga teljességében, hiteles forrásokból kell tanulmányoznunk.

A történelem tanú rá, hogy a népek és egyének tapasztalataik fényében alakítják életüket. A történelem valójában egy nép emlékezete. Ezért a népeknek mindig szükségük van a történelmi események intéseire és tanulságaira. Egy nemzet akkor lehet fejlett és nagy, ha megismeri valódi történelmét, s ezt kellőképpen értékeli. Ha a felnövő újabb generációk jobban ismerik saját történelmüket a külföldieknél, s levonják a kellő tanulságot a múltból, nem kell aggódnunk a jövő miatt! Ha pedig nem gondolkodnak el a múlton, a jövő soha nem lehet biztonságban. Ezért a gyökereinknek a múltba, ágainknak a jövőbe kell nyúlniuk.

Nagy hiba a történelem tudományára csupán események száraz felsorolásaként tekinteni! A valódi történelemtudomány olyan bölcsesség, amely a népek változatos eseményekkel teli múltjában bemutatja az igazság és hamisság, a helyes és helytelen alapjait. Ahhoz, hogy egy nép képes legyen tökéletes rendet adni a jövőjének, hitelesen meg kell ismernie ezt az alapot, s le kell vonnia belőle a kellő tanulságot. Milyen jól mondja Mehmet Akif:

Azt mondják, a történelem ismétli önmagát –

De ha nem tanulsz belőle, mi értelme az ismétlésnek?

A történelem azt tanítja nekünk, hogy az oroszlánt nem lehet ketrecbe zárni. Ahogy az oroszlán nem menekül a ketrecbe, úgy ez a nép is megőrizte tulajdonságait, és nem tűri a rabságot. Elődeink a hit alapján magasra emelkedő közösség voltak. Anyagi és erkölcsi értékeiket életük árán is megőrizték, és soha nem alázkodtak meg.

Akkor tudjuk méltósággal továbbvinni az elődeink által ránk hagyott áldott emánetet, ha egyesítjük magunkban az általuk képviselt értékeket. Ellenkező esetben, ha tétlenül nézzük értékeink pusztulását, az félelmetes gaflet, ami azt eredményezheti, hogy ez az emánet elvetetik tőlünk. Méltó erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy a hívők élete árán megőrzött emánetért holnap ne kelljen újra ugyanazt a súlyos árat megfizetni. Történelmi igazság, hogy az emánet mindig elvétetett azoktól, akik nem becsülték meg, s nem is kapták vissza, amíg nem bizonyultak rá méltónak.

Urunk, add, hogy mi és az utódaink méltóképp tudjuk megőrizni a ránk bízatott áldott emánetet! Őrizz meg minket attól, hogy az örökségüket óvatlanul elpazarló gáfilokká váljunk! Add meg nekünk, hogy a ránk bízott emánet megőrzésének tudatában, nyugodt szívvel léphessünk a Te színed elé. Ámin.

[1] Ibn Majah, Fiten 27

[2] Abu Davud, Edeb, 82/4996

[3] Lásd: Bukhari, Iman 24

[4] Lásd: Abu Davud, Jihad, 112

[5] Halim, IV, 257

[6] Abu Davud, Buyu, 79/3534

[7] Buhâri, İlim, 2

[8] Hâkim, I, 171/318

[9] Dr. Mehmed Doğan török nyelvről szóló előadása alapján

Ahogy Allah Küldötte (s.a.w.) hadíszából tudjuk, a Ramadán eleje kegyelem, a közepe megbocsátás, a vége pedig menekvés a Tűztől[1]. Tehát a valódi ünnep azoké a hívőké, akiknek sikerül a Ramadánt méltó módon megélniük, s úgy fejezik be, hogy kiérdemlik az isteni megbocsátást.

Ahhoz, hogy a valódi ünnep boldogságát átélhessük, a nemes Ramadánhoz hasonlóan az ünnepet is a komoly és elkötelezett szolgaság szellemében, méltó módon kell megélnünk.

Az adakozás és bőkezűség ünnepe

A Boldogság Korában az ünnepre adakozással, vendéglátással, jó ügyre való költéssel készültek, s az Allah útján hozott áldozatokkal fogadták.

Nekünk, akik 14 évszázaddal később Allah Küldötte (s.a.w.) tanítványai vagyunk, el kell gondolkodnunk azon: a valódi ünnephez, ami felrázza a nemtörődöm gáfilokat, megnyeri az idegenek és nehézségtől sújtottak szívét, s az Iszlám szépségével mosolyra készteti az embereket, milyen törekvésre, erőfeszítésre, szolgálatra és áldozathozatalra van szükség tőlünk?

Hogyan tehetjük ünneppé ezt az ünnepet a világ különböző tájain élő, elnyomott, szenvedő testvéreink számára? Milyen köszöntéssel köszönthetjük őket az ünnepen? A törött szárnyú madarakhoz hasonlóan kétségbeesetten vergődő elnyomottakhoz, a könnyes szemű árvákhoz, a tehetetlenség igájában szenvedő rászorulókhoz mennyire jutnak el szívünk fohászai és személyes segítségünk?

Mert a valódi ünnep boldogságát legtisztábban mutató tükör a mosolyt már elfelejtett kiszolgáltatottak új reménytől felcsillanó szeme, s a megtört szívűek által újra megélt ünneplés.

Ezért ezen az ünnepen és utána is a segítségünkre szoruló testvéreink nehézségeiben osztozva kell fenntartanunk és megerősítenünk testvériségünket, hogy az Ítélet Napján, amikor nem lesz majd semmilyen más árnyék, a hétféle hívő közé tartozhassunk, akik menedéket kapnak Allah trónjának árnyékában…

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az evilági életben a gyenge rá van szorulva az erősre, a beteg az egészségesre, a szegény a gazdagra. Azonban a Túlvilágon az erős lesz rászorulva a gyengére, az egészséges a betegre, és a gazdag a szegényre…

Egy hadísz kudszi azt mondja:

A Mindenható Allah azt mondja majd az Ítélet Napján:

- Te, Ádám fia! Beteg voltam, és te nem látogattál meg.

- Hiszen Te vagy a Világok Ura, hogyan látogathattalak volna meg? – kérdezi Ádám fia.

A Mindenható Allah azt feleli:

- Egy szolgám beteg volt, s te nem látogattad meg. Pedig ha meglátogattad volna, Engem találtál volna ott mellette. És Ádám fia, enni kértem tőled, de te nem adtál!

- Hiszen Te vagy a Világok Ura, hogyan adhattam volna enni neked? – kérdezi Ádám fia.

A Mindenható Allah azt feleli:

- De egy szolgám enni kért tőled, s te nem adtál neki! Pedig ha adtál volna, megtalálnád Nálam azt, amit adtál. És Ádám fia, vizet kértem tőled, de te nem adtál!

- De Uram, hiszen Te vagy a Világok Ura, hogyan adhattam volna neked vizet? – kérdezi Ádám fia.

A Mindenható Allah azt feleli:

- De egy szolgám vizet kért tőled, és te nem adtál neki. Hát nem tudod, hogy ha adtál volna, megtalálnád nálam a jutalmát?[2]

Vagyis a legnagyobb ünnep az, ha valaki az idegeneket, magányosokat, kitaszítottakat, éhezőket, szomjazókat és betegeket képes felvidítani, s az ő szívükből felszálló fohászok által képes a „Legnagyobb Barát” színe elé állni, és Vele ünnepelni.

A valódi hívő nem olyan gyertya, amely csak saját házát világítja be, hanem a szeretetteljesség és irgalom napja, amely sugaraival megsimogatja a szenvedők fejét, s felmelegíti a kitaszítottak magányosan fázó lelkét. Önként követi Mevlana Rumi szeretetteljességének és irgalmas szívének szabályát: amíg a világon van fázó ember, nekem sincs jogom felmelegedni. Az erényesség jelképe számára Iszmail Ata, aki kötelességének tartotta, hogy a forró napon árnyék, a hidegben köntös, az éhségben kenyér legyen.

Az ünnep nem a szórakozás, hanem a közösség szolgálatának napjait jelenti

Az ünnep célja nem az, hogy a közösség egy része megélje minden vágyát, pazarlásban tobzódva szórakozzon és felhőtlen boldogságba feledkezzen. Épp ellenkezőleg, az ünnep napjai olyan napok, amikor a hívők:

- megerősítik a rokoni kötelékeket,

- megemlékeznek az eltávozottakról,

- felszámolják a haragot és sértődöttséget,

- találkoznak vallási testvéreikkel, közös istenszolgálatot végeznek, megosztják egymással az ünnep örömét.

Hiszen egyedül nem imádkozhatjuk az ünnepi imát, s egyedül nem ünnepelhetjük az ünnepet. Az ünnep az önzéstől való menekvést, az összetartást és összefogást, a közösséget jelenti.

Az ünnepet spirituális módon, az istenszolgálat egy módjaként kell megélnünk. Ezért az ünnep napjain és éjszakáin végzett istenszolgálatot, a hálaadást, megemlékezést, Allah magasztalását és dicsőítését, az egyéni és közösségi istenszolgálatokat a Mindenható Allah kiemelten jutalmazza. Ezért mondta Allah Küldötte (s.a.w.) egy hadíszban:

Aki a Ramadán és az Áldozat Ünnepének éjszakáján jutalmát Allahtól várva istenszolgálatot végez, annak szíve nem hal meg azon a napon, amikor minden szív meghal.[3]

Az isteni megbocsátás ünnepe

Az Igazság szerelmesei számára a valódi ünnep az, amit akkor élhetnek meg, ha ép szívvel, tiszta lelkiismerettel és fényes arccal állhatnak a Mindenható Allah színe elé. Behlül Dana Hazretleri azt mondja erről:

„Az ünnep nem azoké, akik szép új ruhát viselnek, hanem azoké, akik biztonságban vannak Allah haragjától, és megmenekülnek az örök megbánástól. És az ünnep nem azoké, akik pompás paripákon érkeznek, hanem azoké, akik hibáiktól és hiányosságaiktól megszabadulva képesek igaz szolgákká válni…”

Az Igaz barátai közül Abdulkadir Geilani ezt a történetet beszélte el:

Egy ember az ünnep napján Hz. Alihoz (r.a.) ment, s látta, hogy éppen száraz kenyeret evett. Azt mondta neki:

- Hiszen ma ünnep van, hogy ehetsz száraz kenyeret?

Hz. Ali (r.a.) azt felelte:

- Az ünnep azé, akinek a böjtje elfogadtatott, akinek az erőfeszítései dicséretet érdemeltek, s a bűnei megbocsáttattak. A ma ünnep számunkra, a holnap is ünnep számunkra, minden nap ünnep számunkra, amikor nem lázadunk Allah ellen!

Vagyis, a valódi ünnep az, ha a Mindenható Allah elégedett velünk.

A túlvilági ünnep

A Mindenható Allah ebben a világban a ramadáni ünnepet és az Áldozat Ünnepét ajándékozta nekünk. De azoknak az igaz szolgáknak, akik ezeket méltó módon élik meg, a valódi, túlvilági életben örökkévaló ünnepek járnak:

- A Ramadáni szellemiségében leélt élet következményeként a hit nyugalmában elszálló utolsó lélegzet ünnepe.

- Azoknak, akik hívők lettek, és állhatatosan kitartottak a hitben, az angyalok hozta jó hír ünnepe, akik a sírban és az Ítéletkor azt mondják nekik: „Ne féljetek, és ne szomorkodjatok, hanem fogadjátok a Kert hírét, amely nektek ígértetett!”[4]

- Ünnep lesz számukra, amikor tanúi lesznek, hogy sírjuk egy kert a Paradicsom kertjei közül.

- Ünnep lesz számukra, hogy részesülhetnek a Prófétánk (s.a.w.) közbenjárásában.

- Ünnep lesz számukra, amikor cselekedeteik feljegyzését a jobb kezükbe kapják meg.

- Ünnep lesz számukra, amikor átjutnak a Szirat hídján, és biztonságban lesznek a Pokol tüzétől.

- Ünnep lesz számukra, amikor végtelenül kegyelmes Uruk köszönti és a Kertbe hívja őket.

- És a legnagyobb ünnep az lesz, amikor kiérdemlik a Mindenható Allah örökkévaló megelégedését, és láthatják az Ő tökéletes szépségének megnyilvánulását.

Vagyis az evilági életünkben az ünnepeket úgy kell megélnünk, hogy a Mindenható Allah megelégedését nyerhessük el általa, s egy-egy hídnak lássuk őket, melyeken át az örökkévaló ünnepekhez juthatunk el.

Az ünnep után

Muallâ bin Fadl azt mondja:

A muszlimok első három generációja az év 6 hónapja során azért fohászkodott, hogy megélhessék a Ramadánt. Az év többi részében azért fohászkodtak, hogy a Ramadánjuk elfogadtassék.”[5]

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Ramadánban végzett cselekedeteink elfogadott voltának bizonyítéka a Ramadán utáni állapotunk és állhatatosságunk. Vagyis a Ramadánban végzett bőséges istenszolgálat és az elért kivételes szolgai viselkedés olyan, mint egy elültetett mag. Az, hogy a mag megeredt-e, abból derül ki, hogy az év további hónapjaiban kicsírázik, kivirágzik és termést hoz-e.

Mirzâ Mazhar Cân-ı Cânân azt mondja:

„Ha valaki megemlékezésben és tudatosan tölti a Ramadánt, annak az a szép állapota megmarad az év további részében is. Ha ebben a hónapban hiányosságai és hibái voltak, annak nyoma is megmarad az egész év során.”

Más szavakkal szólva az, hogy a Ramadánban megszerzett jó szokásokat és tulajdonságokat, a szív érettségét mennyire tudjuk fenntartani Ramadán után is, jelzi, hogy milyen mértékben fogadta el istenszolgálatunkat a Mindenható Allah.

Annak bizonyítéka, hogy valóban hasznunk származott a Ramadánból az, hogy a Ramadán utáni állapotunk az az előttihez viszonyítva jobban megfelel a Mindenható Allah megelégedésének.

Tehát Ramadán után sem szabad elveszítenünk azokat a spirituális ajándékokat, amelyekre Ramadánban szert tettünk:

- Ha egészségünk és körülményeink engedik, böjtöljünk a holdhónap 13., 14. és 15. napján, hétfőn és csütörtökön, erőnkhöz mérten használjuk ki továbbra is azt a spirituális energiát, amit ez az istenszolgálat nyújt.

- A böjt által kiváltott irgalmasságot, szeretetteljességet, bőkezűséget és áldozatkészséget kitörölhetetlenül építsük be személyiségünkbe.

- A szahur Ramadánban kialakult szokását változtassuk az egész életünk során tartó tahadzsud ima és a szeherben való felkelés szokásává.

- A Korán-olvasást, a közös Korán-olvasást és a hatim olvasását próbáljuk mindennapi életünk részévé tenni.

A nemes Társak olyan páratlan szeretetet éreztek a Kegyes Korán iránt, hogy egyetlen napjukat sem hagyták elmúlni anélkül, hogy ne olvastak volna belőle, és ne néztek volna lapjaira. Napjaikat a Kegyes Koránnal kezdték, s még szembetegségek gyógyítására is a Kegyes Korán oldalainak nézését javasolták.[6]

Hz. Oszmán (r.a.) szokása az volt, hogy minden reggel, felkelés után tisztelettel megcsókolta a Kegyes Koránt. Azt mondta: „Nem akarom, hogy egyetlen napom vagy egyetlen éjszakám is úgy múljon el, hogy nem nyitom ki s nem olvasom Allah Könyvét”[7], és élete során két példányt is teljesen elhasznált a Koránból a sok olvasás miatt. 

Tudnunk kell, hogy a Kegyes Korán szolgálata a legnagyobb kegy. Nem szabad megelégednünk annyival, hogy amikor a tanításnak vége, gyermekeinket a mecsetbe vagy Korán-tanfolyamra küldjük, hanem teljes szívünkből és minden erőnkből támogatnunk kell a Kegyes Koránnal kapcsolatos szolgálatokat, hiszen a Mindenható Allah azt mondja: 

„Ti, akik hisztek! Ha segítitek Allahot, akkor Ő meg fog segíteni benneteket, és szilárddá teszi a lábatokat.”[8] 

A Kegyes Koránnal kapcsolatos intézmények szolgálata annyira fontos, hogy napjainkban már-már egyéni kötelességgé vált a közösségi kötelesség helyett. Allah Küldötte (s.a.w.) a legnehezebb mekkai időkben alapította a Daru’l-Erkamot, amely a Kegyes Koránt tanító iskola volt, s a fényes Medinában is megalapította a Szuffa iskoláját. A legnehezebb időkben sem, még amikor az éhség miatt kétrét görnyedt, s követ kellett a gyomrára kötöznie, sem késlekedett azzal, hogy a Kegyes Koránt tanítsa a Szuffa népének.

A hadíszból kiindulva: „Az ember azokkal van, akiket szeret”[9], amennyire erőnkből telik, nekünk is arra kell törekednünk, hogy a Prófétánkhoz (s.a.w.) hasonlóan kiemelt fontosságot tulajdonítsunk a Korán tanításának. Vagyis az, hogy felvállaljuk ezt a szolgálatot, támogassuk és ennek szenteljük magunkat, az egyik legjobb lehetőség arra, hogy a Túlvilágon a Prófétánkkal (s.a.w.) lehessünk.

Azt sem szabad soha elfelejtenünk, hogy az isteni kegyelem mindenkor megnyilvánul. Életünk minden pillanata lehetőség az isteni megelégedés megszerzésére. A lényeg az, hogy minden helyzetben, minden állapotban keressük a módot az isteni kegyelem megszerzésére. Ezért meg kell értenünk azt az alapelvet, hogy „Minden érkező Khidr, minden éjszaka az Elrendelés éjszakája”, s arra kell törekednünk, hogy egész életünket a Ramadán szellemiségében éljük.

Fahreddin er-Râzî Korán-tudós így int arra, hogy minden helyzetben, minden állapotban a szolgaság örömét kell megélnünk: 

„A Mindenható Allah titokban tartotta, hogy melyik istenszolgálattal a legelégedettebb, hogy egyforma lelkesedéssel forduljunk minden istenszolgálat felé. Titokban tartotta, hogy melyik bűn vonja leginkább magára haragját, hogy tartózkodjunk minden bűntől. Eltitkolta, hogy kik az Ő barátai az emberek között, hogy tisztelettel forduljunk minden ember felé. Titokban tartotta, hogy melyik a legelfogadottabb fohász Előtte, hogy fohászkodjunk minden fohásszal. Titokban tartotta, hogy Nevei közül melyek a Legnagyobb Nevek, hogy minden Nevét tiszteletben tartsuk és megemlékezzünk Róla általuk.”

Tehát hatalmas veszteség, ha az áldott Ramadán nappaljait és éjszakáit istenszolgálattal töltjük, a többi napon pedig elmulasztjuk a lehetőséget, és nemtörődöm módon viselkedünk. Hiszen muszlimnak lenni nem korlátozódik egy adott időszakra, hanem az egész élet során tartó istenszolgálatot jelenti. Az istenszolgálatok bizonyos időpontokhoz vannak kötve, azonban a szolgaságnak nincs meghatározott ideje, hanem folyamatos állapot.

Ezt azt jelenti, hogy a nemes Ramadán végeztével sem szabad elhanyagolnunk istenszolgálatunkat és vallási életünket, nem szabad elfelejtenünk azokat az érzéseket, amelyek eltöltöttek, s azokat az új jellemvonásokat, amelyeket sikerült magunkban kifejlesztenünk, nem szabad felhagynunk a megfelelő szándékkal és jótettekkel, hanem meg kell őriznünk a Ramadán szellemiségét a következő Ramadánig. Ezáltal egész életünket a Ramadán szellemiségében tölthetjük.

Néhai apám, Musa Efendi azt mondta:

„Fiam, mindenképpen mérsékelt és takarékos életet élj, s amit Allahtól kaptál, azt költsd Allah útján! Ne csak az áldott három hónap és Ramadán során ügyelj a takarékosságra. Életed minden területén valósítsd meg, s amit így megtakarítasz, azt adakozd Allah útján!

Tudd meg, hogy még ha a legfényesebb palotában élnél is, akkor is muszáj lenne takarékosan élned, kerülni a pazarlást és a zsugoriságot! Ezért a vagyonodat és a tulajdonodat mindig tartsd a szíveden kívül.

Ha nem költöd el Allah útján azt, ami a szükségleteiden felül van, akkor hálátlan vagy a kegyek iránt, amelyeket Allahtól kaptál. Ne feledd, azt a kegyet, amit nem adományoztál el Allah megelégedéséért, valójában elpazaroltad. És a Túlvilágon nagyon súlyos lesz az elszámolás az elpazarolt kegyekért.”

El kell hát gondolkodnunk azon, hogy a véges számú napból álló evilági élet, bármilyen hosszúnak tűnik is, a szintén véges számú napból álló Ramadánhoz hasonlóan valójában igencsak rövid idő. Ezért ahogy a Ramadán hónapját a spirituális nyereség megszerzésére irányuló lehetőségnek tekintjük, és fokozzuk erőfeszítéseinket, úgy egész életünket ugyanezzel a spirituális energiával és lelkiállapotban, éber és tudatos szívvel kell élnünk.

A Mindenható Allah adja, hogy a Ramadán spirituális energiája és szellemisége soha ne múljon el tőlünk. Adja meg nekünk az Ő kegyelme által, hogy a Ramadán lelkesedésével utolsó lélegzetünkkor örökkévaló ünnepre ébredjünk. Ámin.

[1] Ali el-Müttakî, VIII, 477/23714.

[2] Muslim, Birr, 43

[3] Ibn Majah, Siyam, 68

[4] Kegyes Korán, 41:30

[5] Kıvâmu’s-Sünne, et-Terğîb ve’t-Terhîb, II, 354

[6] Lásd: Haythami, VII, 65

[7] Kenz, I, 225

[8] Kegyes Korán, 47:7

[9] Bukhari, Adab 96

A taszavvuf szerint a tanítvány utazó (szálik), aki úgy próbálja beteljesíteni spirituális utazását (szejr-i szulúk), hogy szíve egy tanító mester (mursid) nevelése alatt áll. Mindent megtesz, hogy megszabaduljon szíve keménységétől és súlyától azzal, hogy a tanítója által kijelölt úthoz ragaszkodik. Alárendeli magát ennek a képzési folyamatnak. A mester vagy mursid a vezetője, aki megmutatja neki, hogyan finomíthatja és tökéletesítheti szívét.
A rábita szó szerint kötést, kapcsolatot vagy találkozást jelent, és vannak spirituális és fizikai vonatkozásai is. Egyetlen teremtmény sincs a világmindenségben, amelynek ne lennének valamiféle spirituális vagy fizikai kapcsolatai másokkal. Ez a kapcsolat vagy rábita lehetővé teszik az isztiánét és isztigászét is, amelyek spirituális segítség és menedék kérése egy másik lénytől.
Bizonyos értelemben a rábita tisztán szeretetből áll, és lehetővé teszi, hogy a szeretetet élő és lángoló állapotban tartsuk meg a szívben.
A rábitának három Típusa van:
1. Természetes kötődés: ez az a szeretet, amit az ember azok iránt érez, akik közel állnak hozzá, mint például az anya szeretete a gyermeke iránt.
2. Alantas kötődés: ez az a kötődés, amelyet egyes emberek tiltott dolgok iránt éreznek, mint például a szerencsejáték-függő, akinek a szíve annyira telve van a szerencsejáték iránti szenvedéllyel, hogy még a felesége és gyermekei jólétéről is megfeledkezik miatta.
3. Spirituális kötődés: ez az a fajta kötődés, amit az ember az isteni, szent dolgok iránt érez, vagy bármi iránt, ami közelebb viszi őt Urához. Ide tartozik az a szeretet is, amit olyan emberek iránt érez, akik képesek voltak fényessé tenni a szívüket[1], és olyan szintet értek el, ahol tanúivá válnak a valódi igazságnak (musahade). Azt jelenti, hogy az ő társaságukat keresi fizikailag vagy spirituálisan, remélve, hogy kihasználhatja mindazt, amit nyújtani tudnak.
A Kegyes Korán azt mondja:
„Ti hívők! Féljétek Allahot, és legyetek az igazakkal!” (A bűnbánat, 9:119)
Figyelemre méltó, hogy a Mindenható Allah nem azt mondja, hogy legyünk igazak, hanem azt parancsolja, hogy legyünk azokkal, akik igazak. Ez nemcsak az istenfélelem, a takva megőrzéséhez szükséges, hanem annak a fontosságát is hangsúlyozza, hogy jóravaló, igaz emberek közösségében éljünk, ami segít a legjobban végrehajtani a szolgaság kötelességét.
Akinek sikerül szeretetteljes kötődést kialakítania egy másik emberrel, az képességeihez mérten megpróbálja utánozni annak értékeit és viselkedését. Az erős emberek viselkedése ragadós. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberek az energikus karakterek viselkedését és lelkiállapotát másolják. Akik spirituálisan erősek, azok motiválják a gyengéket. Az együttérző, nagylelkű és önzetlen egyének pozitív hatással vannak a közösségükre.
Ez azonban a negatív tulajdonságokra is érvényes. A fáraó emberei, például a főminisztere, Hámán, és a többi hivatalnoka is a fáraó kiköpött mása volt, mert őt választották példaképüknek. Az az út, amit a taszavvuf rábitának nevezz, megnyitja a szívet, hogy spirituális érzelmek befogadására legyen képes. Megszabadítja az önző és énközpontú vágyaktól, és a tanító viselkedésével helyettesíti ezeket. Eltávolítja a szívből az evilági vagyont, amit cél helyett eszköznek tesz meg.
A spirituális tanító szíve olyan, mint egy lencse. Olyan szív ez, amely befogadta az isteni nevek megnyilvánulásait, amelyek felperzseltek minden negatív érzést, kiöltek minden evilági vágyat. Idővel ezt a lelkiállapotot a tanítvány is átveszi, olyan mértékben, amilyen mértékben szeretete lehetővé teszi, egészen addig, amíg azonosul a mesterrel.
Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Az ember azokkal van, akiket szeret.”[2]
„Aki megpróbál utánozni egy közösséget, az közülük való.”[3]
Imám Ghazali azt mondja, hogy az imádkozáshoz a szív békéje szükséges, és hozzáteszi:
„Az első és az utolsó ülésben az ima során el kell képzelnünk a Prófétát (s.a.w.) lelki szemeink előtt.”
Ez arra utal, hogy kötődést vagy rábitát kell kialakítanunk a Prófétával (s.a.w.).[4]

A lelkiállapot tükrözése
Ahogy fentebb is említettük, a lelkiállapot ragadós. Átadása pedig a következő módokon történhet:
1. A tekintet (nazar): ez a próféták és Allah barátainak tekintetére vonatkozik.
Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Óvakodj a hívő tekintetétől, mert ő Allah fénye által néz!”[5]
Akinek a szíve ép és békés, az ezt a lelkiállapotot akár egy tekintetével is át tudja adni. A nézése adja az inspirációt a befogadó szívében.
Mohammed Próféta (s.a.w.) társai a legjobbak voltak a hívők között, mert Allah Küldötte (s.a.w.) társaságában voltak, és részesedtek az ő tekintetének fényéből. Valójában az tartozik a szahabe, vagyis a Társak közé, aki személyesen is látta Mohammed Prófétát (s.a.w.), és a Próféta (s.a.w.) is látta őt.
2. A szó
Azoknak a szava, akik megtisztították szívüket és lelküket, hordozza érzéseiket, és az érzésekkel teli szavak hatással vannak a hallgatóra.
3. Spirituális gyűlések (szohbet)
A spirituális gyűlések, beszélgetések hatására fizikai kötődés is kialakul. A jelen lévők szívében lévő érzések tükröződnek a résztvevőkön. Lehetőséget nyújt a gyengébbeknek, hogy megerősödjenek, és energiát nyerjenek a spirituálisan erősebbek által.
4. Étel
Mohammed Próféta (s.a.w.) társai sokszor szereztek spirituális energiát a Próféta (s.a.w.) által kínált vagy meghagyott ételből.
Több olyan beszámolót ismerünk, melyek szerint a Próféta (s.a.w.) ivott a tejből, majd a maradékkal kínálta a jelenlévőket. Ez részint a spirituális energia (fejz) átadását szolgálta, részben növelte a tejen lévő áldást és bőséget (baraka), így annak mennyisége nem csökkent, bármennyit ittak is belőle a jelenlévők.
Szahl ibn Szád (r.a.) így idézi fel:
„Egy bögre tejet hoztak Allah Küldöttének (s.a.w.). Ő ivott belőle egy kicsit. A jobbján egy gyerek ült, a balján pedig egy idősebb társa. Udvariasan, mint mindig, a Próféta (s.a.w.) megkérdezte a gyereket:
Megengeded, hogy először az idősebbet kínáljam a tejből?
A gyerek azonban bölcs volt, és úgy válaszolt, hogy meglepett mindnyájunkat:
Allah Küldötte! Nem tudnék lemondani arról a részről, amit te kínálsz nekem!
Allah Küldötte (s.a.w.) erre átnyújtotta neki a bögrét.”[6]
Abu Ajjub al-Anszari (r.a.) főzött a Prófétának (s.a.w.), amikor a hidzsra utáni hónapokban vendégül látta őt a házában. Ha a Próféta (s.a.w.) maradékot hagyott a tányérján, Abu Ajjub megette azt, ügyelve arra, hogy onnan egyen, ahol feltehetőleg a Próféta (s.a.w.) keze érintette az ételt.[7][8]
A tabuki hadjárat során, amikor a társak kifogytak az ivóvízből, a Próféta (s.a.w.) azt mondta nekik, hogy egy kis vizet öntsenek az ujjai hegyére. Akkor a víz úgy tört elő az ujjaiból, mint egy forrás, és a társai ittak belőle, és a vizesedényeiket is megtöltötték. Ez a víz még a Zamzam vizénél is jobb és gyógyítóbb volt, hiszen közvetlenül Mohammed Próféta (s.a.w.) ujjából tört elő.
5. Személyes tárgyak
Több beszámolóból tudjuk, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) egy datolyatuskóra támaszkodott, amikor a prédikációit tartotta. Miután készítettek egy szószéket a mecsetben, nem dőlt már többé ennek a tuskónak, azonban a tuskó erre jól hallhatóan zokogni kezdett, és csak akkor hagyta abba, amikor a Próféta (s.a.w.) odament hozzá, és megsimogatta.[9]
Mohammed Próféta (s.a.w.) a saját köntösét küldte el Uvaisz al-Karaninak, és azt mondta:
„Viselje ezt a köntöst, és fohászkodjon a hívőkért!”[10]
Jákob (a.s.) a távoli Kánaánban volt, amikor megérezte József (a.s.) ingének illatát, amivel éppen akkor indultak el Egyiptomból. Amikor az inget az arcára terítették, visszanyerte a látását.
A személyes tárgyak által keresett áldás (tabarruk) mellett más úton is szerezhetők spirituális előnyök, például Allah barátainak nevét mondani meditálás közben (murakabah), abból a célból, hogy spirituális kapcsolatot alakítsunk ki velük.
Szufian ibn Ujajna azt mondta: „Áldás száll alá, amikor a jóravalókra emlékeznek!”[11]
Ebből a szempontból szintén figyelemre méltó a barlangban alvó ifjakról szóló történet, amelyet a Kegyes Korán a 18. szúrában beszél el. Az ifjaknak volt egy kutyája. Kitmir csak egy kutya volt, mégis részesedett az áldásokból, mert a jóravalókat őrizte. Vannak, akik szerint ez a kutya is a Paradicsom kertjébe fog lépni az igazakkal.[12] Ha egy kutya ilyen magas rangot érhet el azáltal, hogy a jóravalók, az igazak társaságában van, gondolkodjunk el azon, hogy mire juthat egy hívő, ha tiszta szándékkal ugyanezt teszi!
Az iszlám elküldetése előtt a társak legtöbbje olyan életet élt, amely ellentétes volt teremtése céljával. Az iszlám eljövetelével azonban a legerényesebb közösséggé váltak, ami valaha is létrejött az emberek között, azáltal, hogy saját életükben is tükrözték Mohammed Próféta (s.a.w.) viselkedését. A Próféta (s.a.w.) ezeket az érzéseket a tanítók spirituális láncolatának (szilszile) is átadta, akik ugyanúgy átadják egymásnak a spirituális kapcsolatokon és találkozókon keresztül. Végül pedig a Próféta (s.a.w.) példás viselkedése tükröződik a tanítványon is, saját képességeinek megfelelő mértékben.
„Ti, akik hisztek! Féljétek Allahot, és keressetek módot a közeledésre hozzá!” (Az asztal, 5:35)
Egyes tudósok szerint ez a mód a közeledésre (veszíle) az, hogy próbáljuk a Próféta (s.a.w.) példáját követve megvalósítani az ő erkölcsét, egy spirituális tanító vezetésének segítségével.
Imám Malik azt mondta:
„Ha fohászkodtok, említsétek a Próféta (s.a.w.) nevét segítségként!”
Imám Sáfi azt mondta:
„Amikor nem sikerül megoldanom egy problémát, imádkozom két rakát, majd meglátogatom Abu Hanifa sírját. És végül a probléma megoldódik.”
Imám Dzsazari hasonló tanácsot adott:
„A prófétákat és Allah barátait használjátok eszközül a kívánságaitok teljesüléséhez!”
Azt, amikor valaki a jóravalókat választja segítségnek vagy eszköznek, hogy a Mindenható Allahhoz közeledjék, tavasszulnak nevezzük, és ez a gyakorlat Mohammed Prófétához (s.a.w.) vezethető vissza.
Ibn Abbasz (r.a.) azt beszélte el:
„A khajbari zsidók sokszor háborúztak a Ghatafan törzs arabjaival, de minden alkalommal veszítettek. Végül így fohászkodtak: „Urunk! Az Írástudatlan Próféta kedvéért kérünk Tőled győzelmet, akinek az elküldését az idők végéhez közelre ígérted!” A következő csatában elsöprő győzelmet arattak a Ghatafan felett. De amikor eljött az a Próféta (s.a.w.), aki által győzelmet kértek, mégis megtagadták. Ezért nyilatkoztatta ki a Mindenható Allah:
És amikor eljött hozzájuk egy Könyv Allahtól, megerősítve azt, ami náluk volt, bár korábban a hitetlenek feletti győzelemért fohászkodtak, és mikor eljött hozzájuk az, amit már ismertek, nem hittek benne. (A tehén, 2:89)”[13]
Nem sokkal Mohammed Próféta (s.a.w.) halála után Medinát súlyos aszály sújtotta. Az emberek összegyűltek, és Aisa (r.a.) tanácsát kérték, aki azt mondta nekik:
„Menjetek az áldott Küldött (s.a.w.) sírjához, és nyissatok ablakot az égre! Ne legyen elválasztó a Próféta (s.a.w.) és az ég között.”
Úgy is tettek, ahogy tanácsolta, és hatalmas eső zúdult Medinára, és az egész város kizöldült tőle, annyira, hogy azt az évet „a bőség évének” (amu’l fatq) nevezték.[14]
Több beszámolót ismerünk arról is, hogy erényes, jóravaló embereket választottak eszközül például egy fohász elfogadására.
Egy aszály idején Omár (r.a.) magával vitte Abbaszt (r.a.), amikor esőért fohászkodott.[15]
Egy ember gyakran elment Oszmánhoz (r.a.), hogy a személyes szükségleteit kérje tőle, de Oszmán nem törődött vele. Az ember Ibn Hunaifnak (r.a.) panaszkodott erről, aki azt mondta:
„Végezd el a rituális mosdást, menj a mecsetbe, imádkozz két rakát, majd fohászkodj így: ’Ó, Allah, Hozzád fordulok és Téged kérlek Mohammed (s.a.w.), a Kegyelem Prófétája kedvéért. Mohammed, veled fordulok Uradhoz. Uram, teljesítsd a szükségletemet!’”
És azt mondta az embernek, hogy nevezze meg pontosan, amire szüksége van.
Az ember úgy tett, ahogy tanácsolta, később még egyszer megjelent Oszmán (r.a.) ajtajánál. Az ajtónálló kézen fogta, és Oszmánhoz vezette. Ezúttal Oszmán maga mellé ültette egy párnára, és megkérdezte tőle, hogy mire van szüksége. Az ember elmondta, és azonnal meg is kapta. Aztán Oszmán azt kérdezte tőle:
Miért nem kérted ezt tőlem korábban soha? Legközelebb, ha valamire szükséged van, gyere egyenesen hozzám!
Később ez az ember azt mondta Ibn Hunaifnak:
Oszmán soha nem szánt rám időt, amíg nem beszéltem veled.
Ibn Hunaif azt felelte:
Bizony, nem magamtól találtam ezt ki! Hanem egyszer láttam, hogy egy vak ember odament a Prófétához (s.a.w.), és azt mondta neki: ’Allah Küldötte, kérd Allahot, hogy gyógyítsa meg a szememet, mert bizony nagyon nehéz így élnem!’ A Próféta (s.a.w.) azt felelte: ’Jobb lenne neked, ha türelmes maradnál, ha te is így akarod!’ A vak azonban azt mondta: ’Allah Küldötte, nincs senki, aki vezetgetne engem, és így nagyon nehéz minden napom, fohászkodj értem, hogy visszanyerjem a látásomat!” Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta neki: ’Menj, végezd el a rituális mosdást, imádkozz két rakát, és fohászkodj így: Ó, Allah, Hozzád fordulok és Téged kérlek Mohammed, a Kegyelem Prófétája kedvéért! Mohammed, a Te Uradhoz fordulok, hogy megadja, amire szükségem van. Ó, Allah, engedd, hogy közbenjárjon értem!’[16]
Hakim elbeszélése szerint a vak visszanyerte látását, mihelyt felállt a fohász után.[17]
Utba ibn Ghazwan (r.a.) elbeszélése szerint Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Ha egy távoli helyen vagytok egyedül, és elveszítetek valamit, amire szükségetek van, kiáltsatok így: ’Allah szolgái, segítsetek nekem!’ Mert Allahnak vannak olyan szolgái, akiket ti nem láthattok.”[18]
Imám Navavi, aki ezt a hadíszt elbeszéli, hozzáteszi:
„Az az ember, aki ezt a hadíszt tanította nekem, azt is elbeszélte, hogy hogyan sikerült egy hasonló nehéz helyzetből megszabadulni azáltal, hogy pontosan azt tette, amit a Próféta (s.a.w.) tanácsolt. Megdöbbentem. Aztán később láttam egy embert, aki nem tudta megfogni a tevéjét, ami mindig elszaladt előle. Elmondtam neki ezt a hadíszt. Ő így is tett, és a teve akkor egyszer csak minden látszólagos ok nélkül megállt, és meg tudta fogni.”
Manszur ibn Abdullah azt beszélte el Abu Abdullah ibn Dzsallától:
„Amikor Medinába érkeztem, szegény ember voltam, fáradt, megviselt. Elmentem Allah Küldötte (s.a.w.) sírjához, áldást és köszöntést küldtem rá, és azt mondtam magamban:
Allah Küldötte, szegény vagyok, segítségre van szükségem… és a te vendégedként jöttem!
Néhány perc múlva elnyomott a fáradtság, és elszundítottam. Álmomban a Próféta (s.a.w.) jött el hozzám, és megkínált egy süteménnyel. A felét megettem. Amikor felébredtem, a másik felét ott találtam magam mellett…”[19]
Ibn Abbasz (r.a.) azt beszélte el:
„Egyszer láttam Allah Küldöttét (s.a.w.) álmomban. Kedves és szeretetteljes volt hozzám. Amikor felébredtem, úgy gondoltam, meg kellene látogatnom az egyik feleségét. Ő mutatott nekem egy tükröt, amit a Próféta (s.a.w.) használt. Belenéztem, és nem a saját tükörképemet láttam, hanem a Próféta (s.a.w.) áldott arcát.”
Ez a spirituális kapcsolat eredménye. Azt mutatja, hogy hogyan veszítheti el saját magát (fana) az ember abban, akivel létrejött ez a kötelék.
Ubaidullah Ahrar azt mondta:
„Amikor a Mindenható Allah azt mondja: ’Féljétek Allahot, és legyetek az igazakkal!’, a ’legyetek’ szóval arra utal: a szükséglet, hogy az igazak társaságában legyünk, állandó. Ennek két jelentése van. Az egyik, hogy amikor az igazak társaságában vagyunk, a szívünknek is ott kell lennie, a másik, hogy ha távol vagyunk tőlük, fel kell idéznünk ezt a társaságot.”
Ha valaki akkor is elevenen tartja a spirituális vezetője iránti szeretetet és tiszteletet, amikor nincs a társaságában, és az ő erkölcsét, jellemét testesíti meg, azt fana fis-sejk, önmaga sejkben való elvesztésének, megsemmisülésének nevezzük.
Azt azonban nagyon fontos megérteni, hogy a spirituális vezető (mursid-i kamil), akivel a spirituális kapcsolat vagy rábita létrejön, nem egy harmadik személy, aki az ember és Allah között áll! Az iszlám szerint a szolga és Ura között nincs és nem szükséges közvetítő, és az iszlámban nincs papság sem. A vezető csak egy példa, akinek viselkedéséről a tanítvány példát vehet, hogy lelki utazása során kalauzolja. Ahogy az autó, amellyel utazunk, nem cél, hanem eszköz, úgy a spirituális tanító is csak egy olyan ember, aki a tanítványnál közelebb áll Allahhoz, és segít nevelni a szívét és megszépíteni belső világát Mohammed Próféta (s.a.w.) példája, jelleme, erkölcse szerint. A szentség olyan tulajdonság, ami egyedül csak a Mindenható Allahé.
Ezért a fana fis-sejk szintje felett ott van a fana fir-raszul, amikor az ember elveszti saját magát a Prófétában (s.a.w.). Ezen a szinten az ember viselkedésében minden pillanatban Mohammed Próféta (s.a.w.) viselkedését, erkölcsét testesíti meg, mintha csak a jelenlétében volna. Abu Bakr (r.a.) volt az, aki tökéletesen megélte ezt a lelkiállapotot. Egy elbeszélés szerint egyszer azt mondta a Prófétának (s.a.w.), hogy olyan, mintha állandóan maga mellett látná őt, még a mosdóban is.
Abu Bakr (r.a.) tökéletesen elvesztette, feloldotta saját énjét a Prófétában (s.a.w.), ezért mondta azt Allah Küldötte (s.a.w.) a halálos ágyán:
„Záródjon be minden ajtó, kivéve az, ami Abu Bakr szobájára nyílik!”[20]
Ezek a szavak gyönyörűen ábrázolják, hogy a spiritualitás hogyan áramlik egyik szívből a másikba. Végül pedig feltárul az áják misztériuma:
„Ő veletek van, bárhol is vagytok.” (A vas. 57:4)
„Mi közelebb vagyunk az emberhez, mint a nyaki ütőere.” (Qaf, 50:16)
Mindez pedig végül a fana f’illah, az Allahban való feloldódás szintjére vezet.
A rábita másik bizonyítéka a Kegyes Koránban ez:
„Az asszony, akinek a házában volt, el akarta csábítani őt. És bezárta az ajtókat, és azt mondta: „Gyere ide, te!” Azt mondta: „Allah óvjon meg! Az én Uram a legjobb menedék! Bizony, a bűnösök nem lesznek sikeresek!” És bizony, az asszony akarta őt, és ő is akarta volna, ha nem látta volna meg Ura bizonyítékát. Így volt, hogy elfordíthassuk tőle a gonoszságot és erkölcstelenséget. Bizony, ő őszinte hitű szolgáink közé tartozott.” (József, 12:23-24)
A Korán-magyarázók azt mondják:
„Itt ’a bizonyíték’ arra vonatkozik, hogy amikor József prófétában (a.s.) egy pillanatra felmerült az ötlet, hogy elfogadja Zuleyha ajánlatát, megjelent előtte az apja, Jákob (a.s.) képe, ahogy az ajkaira szorítja mutatóujját, és azt mondja: ’Térj észhez, és fordulj el tőle!’ És József az apja képmásának megjelenése miatt fogta vissza magát és fordult el.”
Ahogy az ája magyarázata is mondja, a rábita nagyon hasonló ahhoz, amikor József (a.s.) maga előtt látta az apja, Jákob (a.s.) képét: a tanítvány felidézi tanítójának képét lelki szemei előtt, és a szívében is.
Az is a rábita egy fajtája, amikor szóban és mentálisan is Allah Küldöttére (s.a.w.) emlékezik, és szívében szeretetteljes kapcsolatot alakít ki vele.
Az ember számára nagyon nehéz az, hogy megértsen vagy megérezzen egy absztrakt, elvont igazságot anélkül, hogy egy fizikai formához vagy entitáshoz hasonlítaná, és próbálná megjeleníteni benne. Például a tudás a tudósban ölt testet, a szeretet a szeretett dologban, a művészet pedig a művészben. Vagyis az absztraktot lehetetlen anélkül bemutatni, hogy valamiféle közeget biztosítanánk számára.
Minden kapcsolat, például a mester és a tanítvány, vagy a tanító és a diák közötti lényege a spirituális kapcsolat. Ezen a kapcsolaton keresztül vezeti és adja át saját tulajdonságait a tanító a tanítványnak.
A tanítványt eltölthetik a magasabb rendű érzelmek, ha tanítója társaságában van. Azonban nagyon fontos, hogy ezeket az érzelmeket tanítója távollétében is megőrizze. Csak ennek segítségével értheti meg a rábita lényegét. Különben lehetetlen, hogy fizikailag is folyamatosan Allah barátainak jelenlétében legyen.
A spirituális tanítók láncolatán keresztül a Mohammed Prófétától (s.a.w.) származó inspiráció átvehető bárki számára, aki akarja és tesz is érte. A láncban az utolsó személy is ugyanazt a spiritualitást kaphatja meg, ugyanúgy, ahogy az elektromos vezetékre kötött fogyasztók. Spirituális támogatást, segítséget kaphat e láncon keresztül. Ezt a spirituális támogatást nevezzük isztiánének vagy isztigászének.

Kapcsolat a halállal
A taszavvufban a rabita-i maut azt jelenti, hogy kapcsolatot alakítunk ki a halál gondolatával. Az ember lelkiállapotára és viselkedésére nagyon mély hatással van az, ha a halálra gondol.
Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Mindig emlékezzetek meg minden örömök elpusztítójáról… a halálról.”[21]
„A halál elegendő tanácsadó!”[22]
Ibn Omár (r.a.) azt beszélte el:
„Allah Küldötte (s.a.w.) társaságában voltam, amikor egy medinai társa üdvözölte őt, és azt kérdezte:
Allah Küldötte! Ki a legjobb az emberek közül?
Akinek a legjobb az erkölcse! – felelte a Próféta (s.a.w.).
És ki a legokosabb a hívők közül?
Aki megemlékezik a halálról, és felkészül arra, ami utána várja! Ő a legokosabb – felelte a Próféta (s.a.w.).”[23]
A halálra való emlékezés kétségkívül határt szab az evilági vágyaknak és az evilági dolgok szeretetének, ami az alsóbb éntől származik, és valójában csak nehézséget és nyugtalanságot okoz az embernek. A pénz, a vagyon, az elismerés vagy a testi örömök túlzott szeretete számos spirituális betegség tünetei. Szívünket úgy védhetjük meg attól, hogy túlzottan kötődjön ezekhez a múlandó dolgokhoz, hogy a sírra gondolunk, és a halálra, ami elkerülhetetlenül be fog következni. Ez őszinte bűnbánatra ösztönöz, és arra, hogy ne engedjük, hogy az evilági ambíciók és érdekek túl mélyen áthassák a szívünket. A folyamatosan fenntartott zikr (Allahról való megemlékezés) és a rábita remélhetőleg örök túlvilági boldogságunk eszközévé válik.[24]
A Mindenható Allah tegye a szívünket az Ő szeretete és a Róla való megemlékezés forrásává!
Ámin.