2006 március 1.

Altınoluk, 2006 március, 241. szám, 32. oldal

http://www.osmannuritopbas.com/emanet-suuru.html

A Mindenható Allahban hívő szolgák általános neve a mu’min nemcsak a hit, „iman” arab szóból származó „hívő” szót jelenti, hanem Allah Legszebb Neveinek egyike is, s azt jelenti, hogy Ő a biztonság forrása, Aki szolgáinak biztonságot ad. Az „emánet”, megbízhatóság egyben a próféták tulajdonságainak egyike is, vagyis a Mindenható Allah az, aki kiválasztott prófétáit megbízhatóvá teszi. Ebből kiindulva a mu’min olyan embert jelent, aki hisz, a biztonságot mozdítja elő, és megbízható ember is. Az emánet tisztelete olyan érzés, amely a hitet megújítja a hívő szívében. Az erről az igazságról szóló hadísz egyben erős prófétai figyelmeztetés is:

„Kétségtelen, hogy ha Allah, a Hatalmas és Dicsőséges, el akarja pusztítani egy szolgáját, elveszi belőle a szemérmességet. Ha a szemérmessége elvész, azt a szolgát harag fogja sújtani, és ha harag sújtja, nem marad benne emánet (megbízhatóság). Ha elvész belőle az emánet, árulóvá válik, és ha árulóvá válik, nem részesül Allah kegyelmében. És ha Allah kegyelmét elveszíti, átkozottá válik. És ha átkozottá válik, elszakad a kötelék közte és az Iszlám között.”[1]

Ahogy a hadísz is kifejezi, az emánettel kapcsolatos tudatosság a hit épségének egyik feltétele. Ezért Urunk számos alkalommal int minket a Kegyes Koránban, hogy nagy gonddal őrizzük ezt a tudatosságot:

„És ha valamelyikőtök rábíz valamit a másikra, akkor az, akire rábízták, feleljen meg a bizalomnak, és félje Allahot, az Urát.” (2:283)

„És aki jogtalanul elvesz valamit a hadizsákmányból, az a Feltámadás Napján magával fogja hozni azt, amit jogtalanul elvett.” (3:161)

„Ti hívők! Ne áruljátok el Allahot és a Küldöttét, és ne áruljátok el a rátok bízott dolgokat, miközben tudjátok.” (8:27)

„Bizony, Allah azt parancsolja nektek, hogy adjátok vissza a rátok bízott dolgokat a tulajdonosnak. És amikor ítélkezel az emberek között, ítélj igazsággal! Milyen kiváló az, amit Allah tanácsol nektek! Bizony, Allah mindent hall, mindent lát.” (4:58)

Az emánet a próféták öt megkülönböztető tulajdonságainak egyike is. Mohammed próféta (s.a.w.) annyira kivívta a Tudatlanság Kora arabjainak tiszteletét, hogy Al-Amin (Megbízható) és Asz-Szádik (Igaz) néven emlegették. Még Allah Küldötte (s.a.w.) engesztelhetetlen ellensége, Abu Dzsahl is azt mondta: „Mohammed, nem azt mondom, hogy hazudsz, csak nem tetszik nekem ez a hívás, amivel eljöttél…”, ezzel bevallva, hogy lelkiismerete szerint tisztában van a Próféta (s.a.w.) igazságával, de a hívás követésében megakadályozza őt alsóbb énje.

Ezt az állapotot a Kegyes Korán ájája így írja le:

„Bizony, Mi tudjuk, hogy elszomorít, amit mondanak neked. És bizony, nem téged hazudtolnak meg az igazságtalanok, hanem Allah ájáit utasítják el.” (A jószágok, 6:33)

Az emánet és ígéret tisztelete szempontjából senki nem érhet el olyan magas szintet, mint a Prófétánk (s.a.w.). Ennek szép példája az a történet, amit Abdullah ibn Abu’l-Hamsza (r.a.) beszélt el:

„A prófétai küldetés előtt üzletet kötöttem Allah Küldöttével (s.a.w.), de adósa maradtam, és arra kértem, várjon egy kicsit, mindjárt hozom a pénzt. Azonban elfeledkeztem az ígéretemről, és három nap múlva, amikor eszembe jutott, és elmentem a helyre, ahol beszéltünk, láttam, hogy még mindig ott vár rám. Allah Küldötte (s.a.w.) egyáltalán nem szidott le, csak azt mondta: „Ej, te legény, bizony alaposan megvárattál, három napja itt várok rád!”[2]

Közismert volt a Prófétánk (s.a.w.) tökéletes jelleme, mindenki őszinte, egyenes, igazságos és megbízható embernek ismerte. A nemes és köztiszteletben álló mekkai asszonyt, Hz. Khadidzsát annyira lenyűgözte jelleme, hogy házassági ajánlatot is tett neki.

Még amikor az Iszlám ellenségeinek számító zsidók összekülönböztek egymás között, ők is Mohammed próféta (s.a.w.) elé vitték az ügyüket, mert biztosak voltak becsületességében és igazságosságában. Allah Küldötte (s.a.w.) pedig mindig megoldotta vitáikat.

Amikor a bizánci császárhoz, Hérakleioszhoz elért az Iszlámra hívó levél, az Iszlám harcos ellensége, Abu Szufian is éppen Damaszkuszban tartózkodott. Hérakleiosz számos kérdést tett fel neki a Prófétánkkal (s.a.w.) kapcsolatban. Lenyűgözte, hogy azt a választ kapta: Mohammed próféta (s.a.w.) soha nem hazudott senkinek, és mindig betartotta a szavát. Abu Szufian akkoriban még az Iszlám ellensége volt, ám még neki is muszáj volt beismernie: a Próféta (s.a.w.) soha nem hazudott, és mindig betartotta adott szavát.

Ez is azt mutatja, hogy még azok is megbízhatónak és becsületesnek tartották a Prófétánkat (s.a.w.), akik a prófétaságát nem fogadták el. Amikor a hidzsrát elvégezte, volt még nála néhány, a bálványimádók által rá bízott dolog, és meghagyta Hz. Alinak (r.a.), hogy ezeket adja vissza a tulajdonosaiknak. Vagyis mindenki bízott benne, a hívők és a hitetlenek is. A becsületesség annyira a szíve alaptulajdonsága volt, hogy egyszer, amikor hallotta, hogy egy asszony így hívja magához a gyermekét: „Gyere, nézd csak, mit adok!”, rögtön megkérdezte tőle, hogy mit akar adni a gyereknek. Amikor az asszony azt felelte, hogy néhány datolyát, azt mondta neki: „Ha úgy hívtad volna, hogy igazából nem is akarsz adni neki semmit, hazudtál volna!”

Ez az érzékenysége nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is kiterjedt. Amikor látta, hogy egyik Társa úgy próbálja megfogni a lovát, hogy úgy tesz, mintha a kezében valami ennivaló lenne, ez annyira zavarta őt, hogy magához hívta és megrótta Társát.[3]

Egyszer Allah Küldötte (s.a.w.) egy hadjáratról tért haza, s közben néhány társa egy madárfészket talált, és kiszedték belőle a fiókákat. Ekkor visszatért az anyamadár, s mikor nem találta fiókáit a fészekben, keservesen kiáltozva hívta őket. Amikor Allah Küldötte (s.a.w.) ezt meghallotta, rögtön megparancsolta, hogy a kismadarakat azonnal tegyék vissza a fészekbe.[4]

Ibn Abbasz (r.a.) azt beszélte el:

„Egy ember le akart vágni egy juhot, összekötötte a lábait, és a földre fektette, majd ott előtte elkezdte élezni a kését. Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta neki: „Többször akarod megölni ezt az állatot? Élezd meg a késedet, még mielőtt a földre fektetnéd!”[5]

Allah Küldötte (s.a.w.) a Teremtő iránt érzett szeretet szemén át nézte a teremtést, még azt is megtiltotta, hogy egy zöld ágat szükségtelenül levágjanak, s elmondta: az az asszony, aki hagyta a macskáját éhen halni, a Pokolba kerül, míg az, aki egy szomjazó kutyát megitatott, a Paradicsom kertjébe. Ő tudta, hogy az egész teremtés emánet, melyet a Mindenható Allah bízott ránk, s azt várja el az hívőktől, hogy a biztonság, béke és nyugalom képviselői legyenek ebben a világban.

Minden hívőnek tudatában kell lennie annak, hogy az „al-amin” (megbízható) és „asz-szádik” (igaz) tulajdonságairól ismert próféta ummájához tartozik, s ehhez méltóan kell viselkednie: be kell tartania adott szavát, s olyan embernek kell lennie, akinek a kezétől és a nyelvétől a többi ember, sőt, az összes többi teremtmény biztonságban van. Egészséges, ép muszlim jellemet kell mutatni a környezete felé, mert az embereket csodálattal tölti el, ha valakinek a jelleme jó, nyugodt, méltóságteljes és példaértékű személyiség, és követik az ilyen embert.

Allah Küldötte (s.a.w.) így fejezte ki azt a kívánságát, hogy az emánet tisztelete és tudata a hívő személyiségének részévé váljon:

„Ha rád bíznak egy emánetet, add vissza idejében! Ha valaki elárul, te akkor se válj árulóvá!”[6]

Emellett Allah Küldötte (s.a.w.) az emánet elvesztét olyan mértékű romlásnak tartotta, ami ezt a világot az Ítélet Napja felé sodorja. Ezért amikor valaki megkérdezte, hogy mikor várják az Utolsó Nap eljövetelét, Allah Küldötte (s.a.w.) azt felelte: „Amikor elvész az emánet.” „Hogyan vész el az emánet?” – kérdezte az ember, mire a Próféta (s.a.w.) azt mondta: „Akkor várjátok az Ítélet Napját, amikor az ügyeket olyanokra bízzák, akik nem érdemesek rá!”[7]

Az embernek adatott minden kegy egy-egy emánet. Búcsúbeszédében Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta:

„Olyan emánetet hagyok nektek, hogy ha szorosan ragaszkodtok hozzá, nem tévedhettek le az útról! Ez az emánet Allah Könyve és a Prófétája szunnája…”[8]

Ebből a szempontból a Kegyes Korán és a Szunna a legnagyobb, legfontosabb emánet, amelyeket a Mindenható Allah és Küldötte (s.a.w.) ránk bíztak.

Allah Küldötte (s.a.w.) azt is lelkünkre kötötte, hogy a hívők súlyos felelősséggel bírnak egymás iránt, és úgy kell támogatniuk egymást, mint a tégláknak a falban. Ahogy egyetlen test szerveinek, úgy kell érezniük egymás fájdalmát, és osztozniuk benne, s ha valakinek a szomszédja éhes, nem illik az Iszlám erkölcséhez, hogy ő teli hassal feküdjön le aludni – a Prófétánk (s.a.w.) így adta tudtunkra, hogy minden hívő emánet az összes többi hívő számára.

Mi mással magyarázhatnánk, mint az iszlám erkölcse szerinti emánet-felfogással, hogy áldott elődeink minden lehetőségüket mozgósítva az akkori világ másik végére is elmentek, hogy az ottani hívők segítségére siessenek? Az oszmán birodalomban a Teremtő megelégedését keresve a teremtmények iránti szeretetből csaknem 26.000 alapítványt hoztak létre, még az állatok, sőt, a növények megsegítésére is, minden helyre elvíve szolgálatukat, hiszen az egész teremtést isteni emánetnek tartották.

A koszovói mártír, Murad Han emánete, a balkáni testvéreink, a Fatih Sultan Mehmet által Isztambul után 10 évvel meghódított Bosznia, Palesztina, Közép-Ázsia, Kaukázus, s az egész Iszlám világ minden hívője emánet számunkra. Gallipolinál a mi nagyapáink és az ő nagyapáik vállvetve harcoltak és adták életüket egyazon célért.

Másrészt hazánk, minden áldásával együtt is ránk bízott emánet. Csak a haza védelmével biztosíthatjuk, hogy vallásunkat megélhessük, becsületünket, méltóságunkat és szabadságunkat megőrizhessük.

Mohammed próféta (s.a.w.) hidzsrájának számos bölcsessége között ott van az is, hogy olyan hazája lehessen a muszlimoknak, ahol megélhetik vallásukat. Dicső történelmünkben az 1071-ben Malazgirtben ránk bízatott Allah Szavának emánetét kontinensekre elvivő lelkesedéssel, földjeinket évszázadokon át a mártírok vérével öntözve tettük ilyen nemes hazává. Az emánet megőrzésével kapcsolatos tudatosság megnyilvánulásaként Alparslan Malazgirtnél fehérbe, a halotti lepel színébe öltözött, és azt mondta katonáinak: „Ma én is egy vagyok közületek!”, így tűzve ki magának a mártírhalál célját, és válva serege példaképévé.

Fatih katonái, a rómaiak tüze és a rájuk öntött forró olaj dacára azt mondták egymásnak: „Ma rajtunk a sor, hogy mártírhalált haljunk!”, ami szintén a vallás, hit és haza emánetének megtartása és a következő generációknak való átadása iránti elkötelezettségük bizonyítéka.

Kanuni Süleyman szultán a Földközi-tengert meghódító győzelmes flottáját szemlélve azt mondta: „Most nem a dicséret és büszkeség ideje van, hanem az Allahnak való hálaadásé, Aki ezt a kegyet megadta nekünk!” A győztes sereg által az útba eső fákról leszedett gyümölcsök árát az ágakra akasztották, ami szintén jól tükrözi, milyen mély erkölccsel érezték át, hogy a haza rájuk bízott emánet.

Miután a plevnei veterán, Osman Pasa fogságba esett, visszaadta a nem muszlimoktól begyűjtött adót, mondván, már nem képes őket megvédeni többé.

Elődeink a haza védelmében tanúsított lelkiállapotának, hitének is tanúbizonysága ez a tanulságos történet:

Folyt a gallipoli csata, s eközben eljött Ramadán ünnepének előestéje. A front egyik parancsnoka, Vehip Pasa magához hívatta a 9. hadtest fiatal imámját, s szomorúan, kelletlenül mondta neki:

„Háfiz! Holnap lesz a ramadáni ünnep. A katonák közösen akarják imádkozni az ünnepi imát. Bármit is mondtam, nem tudtam lebeszélni őket. De ez nagyon veszélyes, ha az ellenség megtudja, összevont támadást indítanak! Illő szavakkal magyarázd el ezt te is a közlegényeknek!”

Alighogy az imám távozott a pasától, szembe jött vele egy fényes arcú ember, s azt mondta:

„Fiam! Ne aggódj, és ne mondj semmit a katonáknak. Az új nap új reményt hoz, s az lesz, amit Allah akar!”

Másnap reggel mindenkit lenyűgöző isteni megnyilvánulást láthattak: az eget sűrű, nehéz felhők töltötték meg, és összezárultak a hívő katonák felett, akiknek szíve tele volt az Allah iránti szolgai szeretettel. A távcsővel figyelő ellenség nem látott mást, csak a hófehér felhőket. Azon a napon a legmélyebb lelkesedéssel végzett ünnepi ima tekbirjei szálltak az ég felé. A fényes arcú öregember recitálta Győzelem szúra ájái, a katonák szívéből fakadó tanúságtétel szavaival együtt a hit egy-egy kiáltásaként szálltak az ellenség felé.

Eközben pedig a brit erők között nagy zűrzavar támadt. Ugyanis a britek több gyarmatukról is hoztak magukkal muszlim katonákat, akik eddig nem tudták, hogy hozzájuk hasonló muszlimok ellen kell harcolniuk, de most az ünnepi ima hangjaiból megértették, és fellázadtak. A britek nem tudták, mint tegyenek, a katonák egy részét lelőtték, a többieket sietve kivonták a frontról.

A haza emánetének tiszteletben tartása napjainkig az isteni segítség ilyen megnyilvánulásait adta. A katonák, kiknek szíve Allah és a Küldötte (s.a.w.) szeretetével volt tele, s kész voltak életüket áldozni, még a háborúban sem szakadtak el a Kegyes Korántól, az imától és a megemlékezéstől. Jól tudták, hogy ők a Korán mellett szilárdan kitartó, a vallásban szilárd nép, míg ellenségeik a Koránnak hátat fordító, a tudatlanság sötétjében tévelygő vak nép. Egy történet így világít rá erre az igazságra:

Az egykor mindössze négyszáz sátrat lakó törzs által a Kegyes Korán iránti legendás tisztelet alapjain épített oszmán birodalom kontinensekre kiterjedő világhatalommá vált, melynek oka szintén ebben az isteni megnyilvánulásban keresendő.

Amikor Yavuz Selim szultán idején a Próféta (s.a.w.) korából áldott emánetként fennmaradt tárgyakat Isztambulba hozták, és a Topkapi palotában helyezték el, azonnal elkezdtek a teremben folyamatosan Koránt recitálni, s az első recitáló maga a szultán volt – ez is az emánet iránti tisztelet megnyilvánulása. Ezért az oszmán birodalom olyan isteni kegyben részesült, hogy 600 éven keresztül uralkodott nemesen és dicsőségben.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy nép anyagi és külső sikerének titka a spirituális világ bölcsességeinek tisztelete. Az oszmán birodalom 600 éves uralkodása, amely nem adatott meg egyetlen más muszlim birodalomnak sem, a spiritualitás iránti tiszteletük eredménye.

Ebből a szempontból a mi feladatunk is az, hogy a hithez, erkölcsi értékekhez ragaszkodó, hazaszerető generációt neveljünk fel. Hiszen a hit, becsület, méltóság, élet és vagyon védelme csak a haza védelmével lehetséges. Ahogyan a korábban ezen a földön élt őseink életük és vérük árán is örökül hagyták azt nekünk, úgy kell nekünk is ezt az áldott földet, a Korán hangjait, az imára hívást, a szabad zászlókat örökül hagynunk a következő generációknak. Hiszen a Mindenható Allah azt mondja: „Aztán azon a Napon meg lesztek kérdezve az örömökről” (102:8)

A legnagyobb kegy, ha hitünket, vallásunkat szabad földön élhetjük meg. Hogy mi lehet a következménye, ha nem vagyunk tudatában ennek az emánetnek, annak legfájóbb példája ma Palesztina és az Al-Aksza mecset ügye. Mehmet Akif így emlékezteti a századokat és generációkat erre a nagy igazságra:

Ha egy hazának nincs gazdája, bizony, el fog süllyedni.

De ha kiállsz a haza mellett, nem süllyedhet el!

Másrészt a népek a történelem során életüket a saját jellemző kultúrájuk szerint folytathatták. Ebből a szempontból a kultúra is egy fontos emánet. Ezt az emánetet a vallás, a nyelv és a történelem alakítja ki.

A vallás a teremtés célja, a bölcső és a sír között életünket meghatározó, s így a szolgát a túlvilági boldogságra felkészítő isteni parancsok összessége, a nyelv a vallási igazságok kifejezésének eszköze, s a történelem világítja meg e kettő keretében a történt események okait és következményeit. Ezért ez a három fogalom elválaszthatatlan egymástól.

A vallás, a nyelv és a kultúra elődeink által ránk hagyott áldott emánetek, így ehhez méltóan kell kiállnunk mellettük, s ez nem csak a régi romok felújítását jelenti, hanem ennek a szellemiségnek, lelkesedésnek az átadását a következő generációknak, s a civilizáció újjáélesztését.

Az oszmán civilizációt az Iszlám kultúrától akarva eltávolítani, egyes tudatlanok beavatkozása miatt a török nyelv is korlátok közé szorult, már-már olyan mértékben, ami megakadályozza a komoly elmélkedésben való használatát.

1890-ben a Redhouse török-angol szótár 92.000 török szót tartalmazott, ám a Török Nyelv Bizottsága által 1945-ben kiadott török szótárban ez a szám 15.000-re csökkent.[9] Azt pedig nehéz megbecsülni, hogy napjainkra mennyire esett vissza. Ez is jól tükrözi, hogy bizonyos erők hatására milyen megdöbbentő mértékben erodálódik nyelvünk. Pedig ha nem mentjük meg nyelvünket, ezer katasztrófa érhet minket. Hiszen az emberek szavakban gondolkodnak. Egy olyan „nyelv” segítségével, melyből hiányoznak a mély értelmű szavak és kifejezések, lehetetlen elmagyarázni az Iszlám mély gondolatainak jelentését. Ha pedig erre nem vagyunk képesek, nem lehet a cselekvés alapját képező elmélkedést sem folytatni. Az egészséges gondolatokat nem termelő, száraz és meddő elmélkedéssel pedig nem lehet ellenállni a spirituális és erkölcsi világunkat romboló áramlatoknak. Ezért soha nem engedhetünk a kultúrával és tudatossággal ellentétes, jelentést és kiejtést egyaránt leromboló, mesterséges, kitalált nyelvnek.

Ugyanakkor hitelesen és a maga teljességében meg kell tanulnunk az Iszlám történelmét is. Nem fogadhatjuk el az Iszlám-, muszlim- és török-ellenes történészek írta történelemfelfogást, mely a muszlimokat és az oszmán birodalmat világi és gyarmatosító hatalomnak állítja be! A muszlim elődök által ránk hagyott történelmet a maga teljességében, hiteles forrásokból kell tanulmányoznunk.

A történelem tanú rá, hogy a népek és egyének tapasztalataik fényében alakítják életüket. A történelem valójában egy nép emlékezete. Ezért a népeknek mindig szükségük van a történelmi események intéseire és tanulságaira. Egy nemzet akkor lehet fejlett és nagy, ha megismeri valódi történelmét, s ezt kellőképpen értékeli. Ha a felnövő újabb generációk jobban ismerik saját történelmüket a külföldieknél, s levonják a kellő tanulságot a múltból, nem kell aggódnunk a jövő miatt! Ha pedig nem gondolkodnak el a múlton, a jövő soha nem lehet biztonságban. Ezért a gyökereinknek a múltba, ágainknak a jövőbe kell nyúlniuk.

Nagy hiba a történelem tudományára csupán események száraz felsorolásaként tekinteni! A valódi történelemtudomány olyan bölcsesség, amely a népek változatos eseményekkel teli múltjában bemutatja az igazság és hamisság, a helyes és helytelen alapjait. Ahhoz, hogy egy nép képes legyen tökéletes rendet adni a jövőjének, hitelesen meg kell ismernie ezt az alapot, s le kell vonnia belőle a kellő tanulságot. Milyen jól mondja Mehmet Akif:

Azt mondják, a történelem ismétli önmagát –

De ha nem tanulsz belőle, mi értelme az ismétlésnek?

A történelem azt tanítja nekünk, hogy az oroszlánt nem lehet ketrecbe zárni. Ahogy az oroszlán nem menekül a ketrecbe, úgy ez a nép is megőrizte tulajdonságait, és nem tűri a rabságot. Elődeink a hit alapján magasra emelkedő közösség voltak. Anyagi és erkölcsi értékeiket életük árán is megőrizték, és soha nem alázkodtak meg.

Akkor tudjuk méltósággal továbbvinni az elődeink által ránk hagyott áldott emánetet, ha egyesítjük magunkban az általuk képviselt értékeket. Ellenkező esetben, ha tétlenül nézzük értékeink pusztulását, az félelmetes gaflet, ami azt eredményezheti, hogy ez az emánet elvetetik tőlünk. Méltó erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy a hívők élete árán megőrzött emánetért holnap ne kelljen újra ugyanazt a súlyos árat megfizetni. Történelmi igazság, hogy az emánet mindig elvétetett azoktól, akik nem becsülték meg, s nem is kapták vissza, amíg nem bizonyultak rá méltónak.

Urunk, add, hogy mi és az utódaink méltóképp tudjuk megőrizni a ránk bízatott áldott emánetet! Őrizz meg minket attól, hogy az örökségüket óvatlanul elpazarló gáfilokká váljunk! Add meg nekünk, hogy a ránk bízott emánet megőrzésének tudatában, nyugodt szívvel léphessünk a Te színed elé. Ámin.

[1] Ibn Majah, Fiten 27

[2] Abu Davud, Edeb, 82/4996

[3] Lásd: Bukhari, Iman 24

[4] Lásd: Abu Davud, Jihad, 112

[5] Halim, IV, 257

[6] Abu Davud, Buyu, 79/3534

[7] Buhâri, İlim, 2

[8] Hâkim, I, 171/318

[9] Dr. Mehmed Doğan török nyelvről szóló előadása alapján