Los Prerrequisitos De La Oración: La Debida Revere

Los prerrequisitos externos de la oración están regulados por la jurisprudencia islámica (fiqh) y la oración en la que no se acatan las normas prescritas no es aceptable. Sin embargo, tampoco se acepta a la que le falta la debida reverencia. Por lo tanto, en una oración se deben combinar las normas exteriores con las interiores que son el adorno del corazón, alcanzadas con la actualización del secreto de la purificación. Se dice en el Corán:

“Habrá triunfado quien se purifique.” (A’la, 74:14)

El cultivo espiritual es muy importante para la oración. Allah no menciona tanto lo obligatorio (fardh), lo necesario (wajib) ni el número de las partes de la oración, sino que más bien recalca repetidamente la importancia de la debida reverencia, de la sinceridad y de la paz de la mente.

“Habrán triunfado los creyentes. Aquellos que en su salat están presentes y se humillan.” (Muminun, 2 3:1-2)

El Profeta (s.a.w) dice:

“El que realiza la ablución correctamente y ofrece la oración a tiempo, y se inclina y postra con debida reverencia consigue que su oración se eleve como una luz luminosa que proclama: ‘¡Qué Allah te salve! ¡Has cumplido con todos los detalles!’ Y la oración del que no lo hace se eleva como algo oscuro que proclama: ‘¡Qué Allah te pierda como me has perdido a mí!’ Una oración de este tipo va, siguiendo el decreto de Allah a un lugar y luego vuelve para abofetear a la persona.” (Tabarani)

Le preguntaron una vez a Bahaaddin al-Naqshiband:

- ¿Cómo se alcanza la debida reverencia en la oración?

Contestó:

- Hay cuatro prerrequisitos para ello:

1. La ganancia lícita.

2. La mente consciente durante la ablución antes de la oración.

3. Sentir la presencia de Allah cuando se empieza diciendo “Allah es Grande.”

4. Sentir la presencia de Allah todo el tiempo de la oración; tener paz y tranquilidad; y obedecer a Allah después de la oración.

La debida reverencia es tan importante que Allah le trata al siervo de acuerdo con ella. El Profeta (s.a.w) dice:

“Cuando una persona completa su oración, una décima parte de su recompensa va para él; o bien obtiene una novena, u octava, o séptima, o sexta, o cuarta, o tercera, o mitad…” (Abu Dawud, Salat, 124)

“Muchos no consiguen ni la sexta parte, ni siquiera la décima, de la recompensa por la oración. Solamente reciben la parte que realizaron con la debida reverencia.” (Abu Dawud, Nesai) Es decir, el siervo recibe la recompensa solamente por la parte hecha con la debida reverencia.

Los que realizan las oraciones con sinceridad se comprometen con Allah. Están ocupados solamente con las oraciones y lo hacen con el propósito de alcanzar ventajas espirituales. Fijan los ojos en el punto en el que se van a postrar y sintiendo que están bajo la vigilancia Divina experimentan un gran placer espiritual.

Ésta es, por supuesto, la condición de los siervos sinceros con el corazón sano. Es decir, la debida reverencia es el fruto de la sinceridad, que le proporciona al siervo la debida reverencia, le eleva hacía la estación más alta ante Allah a la vez que le asegura la protección Divina. El Profeta (s.a.w) dice al respecto:

“Buenas nuevas para aquellos que son guiados al camino recto. Solamente por ellos desaparece la peor enormidad.” (Fadail-i Amal)

Para que la sinceridad y debida reverencia arraiguen en el corazón y den fruto se tienen que dar las siguientes condiciones:

1. La paz del corazón: El alma ha de cubrirse con la súplica espiritual, alabanza de Allah y los versos. Uno debe romper con las obligaciones mundanas, ya que de otro modo no será capaz de concentrarse en la oración y nunca tendrá la consciencia de estar ante Allah. Si el siervo logra superar este olvido, lograr la unión con Allah y beneficiarse de los significados de la recitación, entonces alcanza la paz del corazón y de la mente. Por eso, los hombres de Allah solían esforzarse por compensar no solamente las oraciones ofrecidas correctamente, sino también las que no habían podido ofrecer con la paz del corazón y de la mente. No significa que todos deban hacer lo mismo pero muestra la importancia que tiene para la oración un corazón sano. El corazón sano es el resultado del esfuerzo espiritual y del deseo de elevarse espiritualmente, actualizados por la comprensión del hecho de que la proximidad con Allah sólo se puede alcanzar con la oración.

2. La percepción: Uno debe percibir lo que recita. Es lo segundo en importancia después de la paz del corazón. La percepción actúa como un puente para que la paz mental en la oración se manifieste en cada momento de la oración.

3. Reverencia: Uno debe siempre ser consciente de estar en la presencia de Allah y mantener el respeto tanto físicamente como espiritualmente. Dicho de otro modo, la reverencia implica mantener la paz de la mente, la percepción, y los requisitos de la oración. Mantener estas condiciones aumenta el mérito de la oración y cada una de ellas intercederá por el siervo el Día del Juicio. Uno debe de tener en cuenta la siguiente advertencia: “Si quieres que tu oración se eleve no pienses que tu adoración es algo excelente comparándolo con la Grandeza del Señor y las bendiciones que Allah te había otorgado. No pienses siquiera que tu adoración es suficiente para darle las gracias a Allah. Piensa que el Profeta (s.a.w) solía decir: ‘¡Oh Señor! No he podido agradecerte debidamente. ¡Perdóname!’”

4. Temor y miedo: El siervo debería sentir el temor que es el resultado de la reverencia. Temor y miedo le proporcionan al siervo la consciencia de la Grandeza y Poder de Allah, de la cual viene la rectitud y el ardor. Ésta es la manera más efectiva para el siervo de aumentar su rango ante Allah. Se dice en el Corán:

“Y en verdad que el más noble de vosotros ante Allah es el que más Le teme.” (Hujurat, 49:13)

Abu Zarr relata:

“Un día de otoño el Profeta (s.a.w) salió de casa. Se estaban cayendo las hojas de los árboles. El Profeta (s.a.w) entonces dijo: ‘¡Oh Abu Zarr! No hay duda alguna de que si un musulmán hace la oración solamente por Allah sus errores le abandonan igual que estas hojas abandonan a los árboles.’” (Ahmad, Targib)

5. La esperanza: Uno debe tener la esperanza de la Misericordia de Allah durante la oración y suplicar después de ella. Si uno solamente teme, esto le puede llenar de tristeza y un día puede dar la vuelta a nuestro equilibrio espiritual. La esperanza alentadora elimina este peligro.

6. Modestia: Es una virtud complementaria a las ya mencionadas. El siervo que se ve a sí mismo en la presencia de Allah se siente avergonzado de sus acciones incorrectas y por lo tanto intenta evitarlas. Se da cuenta de sus fallos y defectos en cuanto a la oración. No se obsesiona con los actos de adoración. Una vez el Profeta (s.a.w) dijo al respecto: “Nadie debe pensar que sus errores serán perdonados solamente a causa de sus actos de adoración.” (Fadail-i Amal, 251) Así pues, no se puede tener garantía que debido a nuestras oraciones nos serán perdonados los errores. Uno debe también estar siempre avergonzado de su comportamiento indecente ya que el perdón es la Misericordia y la Bendición de Allah, la consecuencia de su Compasión. No somos capaces de ofrecer la oración y agradecer al Señor adecuadamente, pero las oraciones ofrecidas con vigilancia y humildad complacen a Allah por ser Suya la Beneficencia y la Bendición.

Resumiendo, el que no combina el ritmo del cuerpo con el temor del corazón no puede alcanzar la esencia de la oración. Uno deber esforzarse para capturar la esencia de la oración tanto físicamente como espiritualmente. Los asuntos que dañan la unión del cuerpo y del espíritu deben ser apartados y la mente debe mantenerse libre de toda clase de distracciones. El Profeta (s.a.w), por ejemplo, dice: “Cuando coincide la oración y la comida, primero comed.” (Bukhari, Muslim)

Los especialistas recalcan la unión del cuerpo y del espíritu en la oración y metafóricamente muestran que las oraciones de las personas que se mencionan a continuación nunca son aceptadas:

1. El cazador

2. El aguador

3. El comerciante

El cazador representa aquí a todos aquellos que durante la oración fisgan con los ojos a su alrededor. El portero representa a aquellos que aunque lo necesiten evitan ir al baño para no tener que hacer la ablución. El comerciante representa a aquellos que no apartan los asuntos mundanos de la mente y del corazón. Estos tres metafóricos grupos de personas no pueden beneficiarse de la oración ni alcanzar el estado de temor y tranquilidad. Ofrecen las oraciones solamente por cumplir y esto no tiene aceptación ante Allah ya que las partes del cuerpo deberían estar preparadas para ello. Por esta razón, cuando el Profeta (s.a.w) vio que alguien se pasaba la mano por la barba dijo: “Si hubiera temor en el corazón de este hombre, todas partes de su cuerpo estarían quietas.” (Tirmizi) Este dicho del Profeta (s.a.w) una vez más subraya la necesidad de la unión entre el cuerpo y el espíritu. Hay otros dichos al respecto:

Ofreced vuestra oración manteniendo todas las partes del cuerpo inmóviles. No os balanceéis como lo hacen lo judíos. Mantener el cuerpo inmóvil es un requerimiento para la oración.” (Trimizi)

Siete cosas puede haber en la oración de Satanás (es decir a Satanás le gustan): la nariz que sangra, echarse una cabezada, dudar, bostezar, picor, mirar alrededor, jugar con algo…” (Tirmizi)

Estas cosas malogran el espíritu de la oración.

A la inversa, si al ofrecer la oración la persona exteriormente parece temerosa pero interiormente no lo es tenemos el caso del temor hipócrita, un estado del que el corazón se debe alejar. El punto sobre la ‘i’ está en las palabras de la oración del Profeta Abraham (a.s) que menciona el Corán:

“¡Señor mío! Hazme establecer la Oración a mí y a alguien de mi descendencia. ¡Señor nuestro! Acepta mi súplica.” (Ibrahim, 14:40)

Harem-i Asam sugiere lo siguiente para ofrecer la oración adecuadamente:

“Prapárate para la oración de la mejor manera. Luego coloca a la Ka’bah entre las cejas; el puente al paraíso (sirat) bajo tus pies; el paraíso a tu derecha; y el infierno a tu izquierda. Entra en presencia de Allah con esperanza y temor, pensando que Azrail (el Ángel de la Muerte) está a punto de tomar tu vida, y que es tu última oración en este mundo. Empieza diciendo ‘Allah es Grande’ con plena consciencia! Empieza a recitar el Corán despacio y piensa en el significado. Haz que tu alma se postre con reverencia y póstrate no humildad. Intenta que tu cuerpo siga los requerimientos externos de la oración, pero que tu alma siempre permanezca en el estado de postración y no permitas que esta unión se rompa ni por un momento…”

Al-Gazzali comenta tener presente el amor al Profeta (s.a.w) durante la sentada (tahhiyat) y da un importante ejemplo. Dice:

“Es necesario imaginar al Profeta (s.a.w) entre los ojos de tu corazón, mientras se dice ‘¡Oh Profeta! ¡Paz y bendiciones de Allah sobre ti!’ en la primera y última sentada.”

Una excepcional exaltación para el Profeta (s.a.w) es este saludo particular de Allah para Su Profeta durante su ascensión (mi’ray) hacía los cielos: “¡Oh Mensajero! Qué la Paz y la Misericordia de Allah sean para ti en este mundo y en el Más Allá.” La oración es como una ascensión del siervo, suponiendo que es el caso de aquellos que piensan en profundidad en los beneficios de la Gracia Divina.

Por esto uno debe intentar beneficiarse espiritualmente del hecho de saludar al Profeta (s.a.w) durante la oración. Significa un recuerdo para nosotros de la ascensión del Profeta (s.a.w) hacía los siete cielos, una misteriosa transfiguración del amor de Allah hacía Su Profeta (s.a.w). La declaración de Fe que viene después de pedir por el Profeta (s.a.w) es una prueba de lo elevado de la creencia en Allah Único y en ser Su siervo e implica el requisito de saludar al Profeta (s.a.w) en cuanto se menciona su nombre.

Así pues, la oración con todo su contenido es para nosotros como una ventana que se abre a la verdadera esencia del Islam. Los que aman a Allah se acercan a Él a través de esta ventana y observan las Elevadas transfiguraciones y las realidades mientras se aproximan al misterio Divino. Por eso, uno no puede alcanzar la fe perfecta sin darse cuenta del misterio de salutación al Profeta (s.a.w) junto con la repetición del nombre de Allah. Allah encomienda a los creyentes a enviar saludos al Profeta (s.a.w) como reflexión de su afecto por el Profeta (s.a.w) expresado en un verso en el que se dice también que Allah y sus ángeles le envían saludos también:

“Es verdad que Allah bendice al Profeta y Sus ángeles pide por él.” (Ahzab, 33:56)

Con ello, los que adoran y ofrecen la oración se dejan llevar, pierden las preocupaciones mundanas y no hacen caso de los placeres de este mundo. Jalal al-Din Rumi dice de los que logran conseguirlo:

“Salen de este mundo en el momento de empezar la oración como lo hacen los animales durante el sacrificio.”

Luego Rumi hace esta llamada al siervo:

Ofreces la oración de pie como una vela en el nicho de la mezquita que indica la dirección de Meca. Se sabio y consciente del significado de la primera recitación cuando empieza la oración, Allah es el Más Grande  اللَه اَكبَر Significa: “¡Oh Señor nuestro! Nos sacrificamos en Tu presencia. Dirigiendo nuestras manos hacía nuestras orejas ponemos todo detrás y nos dirigimos hacía Ti.

La recitación de اللَه اَكبَر “Allah es el Más Grande” cuando empieza la oración es como la recitación de ‘Allah es el Más Grande’ cuando sacrificamos a un animal ya que al decirlo sacrificamos a nuestra sensualidad. En este momento tu cuerpo es como él de Ismael y tu alma como la de Abraham (a.s). Cuando tu alma dice ‘Allah es el Más Grande’ اللَه اَكبَر, tu cuerpo se despoja de toda sensualidad y pasión. Y cuando dices  بِسمِ الله الرَ همن الرهيم ‘En el nombre de Allah, el Más Misericordioso, el Más Compasivo’ - la sensualidad y la pasión quedan sacrificadas.

Los que ofrecen la oración forman líneas igual que en el Día del Juicio; empiezan a dar cuentas de sus acciones y suplican a Allah.

Ofrecer la oración y llorar se parece a estar delante de Allah en el Día del Juicio después de haberse levantado de los sepulcros. Allah te interrogará. Preguntará: ¿Qué has hecho en tu vida en el mundo? ¿Qué has ganado y que Me has traído?” Tales preguntas vienen a la mente en la presencia de Allah durante la oración. Mientras hace la oración el siervo se siente avergonzado, luego se inclina ya que no puede lograr mantenerse derecho por la vergüenza que siente. Mientras se inclina glorifica a Allah diciendo: “Gloria a Allah, el Grande.” Entonces Allah le ordena al siervo: “Levanta la cabeza y responde a las preguntas.” El siervo levanta la cabeza avergonzado y por no poder aguantar tal estado suyo se postra otra vez. Entonces Allah dice: “Levanta la cabeza y responde. Te preguntaré sobre lo que has hecho en la vida del mundo.” Las palabras de Allah tienen tanta fuerza que no soporta estar de pie. Se sienta con las piernas dobladas. Allah dice: “Te he proporcionado favor y bendición. ¿Cómo las has utilizado? ¿Me lo has agradecido? Te he proporcionado riqueza material y espiritual. ¿Qué has ganado con ellas?” Entonces el siervo vuelve la cara a la derecha y saluda al alma del Profeta (s.a.w) y a los ángeles. Les dice: ¡Oh maestros del mundo espiritual! Interced por favor ante Allah por este pobre siervo. El Profeta (s.a.w) contesta al que le saluda: “Se ha acabado el tiempo de ayuda y consuelo. Todo esto se tenía que haber hecho en la vida del mundo. No has realizado buenas acciones ahí, no has adorado, has perdido el tiempo.”

Entonces el siervo vuelve su cara a la izquierda. Pide ayuda a sus parientes. Éstos contestan: “No pidas nuestra ayuda. ¿Quién somos nosotros? Debes de responder a tu Señor tu mismo.” El siervo que no puede conseguir ayuda de ningún sitio se desanima y después de haber perdido toda la esperanza de encontrar ayuda se vuelve hacía Allah, busca en Él el refugio y abriendo las manos para suplicar dice: “¡Oh Señor! He abandonado la esperanza de que alguien me ayude. Tú eres el Primero, el Último, y el Único al que suplican los siervos. Busco Tu Misericordia y Compasión Eterna.”

Rumi continúa:

Mirad a los signos agradables de la oración y sed conscientes de lo que os espera. Reponeos e intentad beneficiaros de vuestra oración tanto físicamente como espiritualmente. No andéis como en pájaro que recoge el grano del suelo. Poned atención en el dicho del Profeta: “El ladrón más malvado es el que roba de la oración.” (Hakim, Mustadrak, I, 353)

“Si alguien ofrece la oración con la reverencia debida e implora a Allah siendo consciente de Su Amor, Allah le cumplimenta diciendo “A tu servicio.”

El Profeta (s.a.w) dice lo siguiente sobre los grados de la oración y la reverencia debida: “Dos personas ofrecen la oración en el mismo lugar y al mismo tiempo. Sin embargo, hay entre ellos una diferencia tan grande como entre el cielo y la tierra.” (Ihya)

Por eso, el Corán apunta a que los verdaderos creyentes son aquellos que ofrecen su oración correctamente y con la debida reverencia: “y cuidan su Oración.” (Ma’ariy, 70:34) Y de nuevo en la misma surah: Aquéllos que son constantes en su Oración.” (Ma’ariy, 70:23)

Es la opinión de los de la elevada espiritualidad que:

“El verso expresa el espíritu de la oración dado que su manifestación externa no se puede mantener permanentemente. La oración permanente significa recordar a Allah en todo momento.”

Jalal al-Din Rumi interpreta este verso metafóricamente: “El siervo mantiene su estado durante la oración y también después. De este modo pasa toda su vida en decencia y debida reverencia, cuidando también su boca y alma. Este es el camino de los que aman a Allah.”

Luego continúa:

“La oración que nos aleja de los actos malvados tiene lugar cinco veces al día, pero los que aman a Allah permanecen siempre en oración debido al amor que hay en sus almas y al afecto Divino que llena sus corazones no le basta con ofrecer la oración cinco veces al día. La oración del amante de Allah es como la situación de un pez en el agua. Dado que un pez no puede vivir sin agua, el alma del amante de Allah no encuentra paz sin la oración constante. Por esta razón, la expresión “no me visites mucho” no es para los amantes de Allah. El alma de los verdaderos amantes siempre permanece sedienta. Si se aparta de su deseo incluso por un momento, le parece que son miles de años. Y si pasa miles de años con el amado, a él le parecen un momento. Por eso el amante de Allah siempre permanece en oración y es de este modo como encuentra a Allah. Si pierde una pequeña parte de la oración, para él es como perder miles.”

¡Oh los sabios y los inteligentes! Está fuera del alcance del intelecto comprender la unión con Allah en la oración. Solamente se puede entender sacrificando el intelecto por el Amado y el despertar del corazón.”

El despertar del corazón depende de la dirección hacía la cual se dirige el siervo. Rumi dice de ello lo siguiente:

“Para los reyes la dirección es la corona; para los que aman el mundo es el oro y la plata; los ídolos son la dirección para aquellos que aman lo material; para lo amantes del espíritu es el corazón y el alma; para los ascetas es el nicho de una mezquita; y la dirección para los descuidados son actos inútiles; y para los vagos es comer y dormir; y para los seres humanos es el conocimiento y la sabiduría.

La dirección para el amante es la unión eterna; y la dirección para un sabio es la Faz de Allah; y la dirección para los mundanos es el rango y las propiedades; y la dirección para los derviches son los principios de la religión; y la dirección para la pasión es el deseo del mundo; y la dirección para la gente del compromiso es la confianza en Allah.

Debemos ser conscientes de que la dirección que tomamos en la oración no es el edificio llamado Ka’bah, sino el lugar donde está ubicado. Si la Ka’bah fuese cambiada de sitio, no podría ser dirección de la oración.”

Así que uno debe dirigir su corazón hacía Allah a la vez que dirige el cuerpo hacía la Ka’bah, porque la dirección del corazón es Allah. Por otro lado, para alcanzar la debida reverencia en la oración hace falta tener la perfecta intención de realizarla siguiendo el dicho del Profeta (s.a.w) “los actos se juzgan por las intenciones. Significa ser consciente de la presencia ante la que estamos mientras hacemos la oración, lo cual a su vez requiere examinar los deseos del corazón y apartarse de todo objetivo salvo el de la aprobación de Allah.

Uno debería reconocer la Grandeza de Allah en cuanto empieza con las palabras “¡Allah es Grande!” Cuando se levantan las manos hacía las orejas uno debería dejarlo todo atrás. Se debería sentir en el corazón el deleite de estar en presencia de Allah. Debería sentir como si hubiese dejado el mundo transitorio para dirigirse hacía el Más Allá. Los ojos deberían fijarse en el punto en el que se pondrá la cabeza en la postración. Se debería sentir en todo momento estar ante Allah y ser una criatura impotente, siempre necesitada de Allah. Uno debería estar entre aquellos siervos a los que Allah elogia con las palabras: “¡Qué buen siervo!”

Al recitar el Corán uno debe hacerlo correctamente e intentar comprender y contemplar el significado de los versos a la vez que ponerlos en práctica en su vida. El Profeta (s.a.w) dice: “La recitación del Corán significa hablar con Allah.” (Abu Nuaim, Hilya, 7, 99) Por esta razón, el alma debería estar siempre vigilante a la hora de recitar el Corán.

Uno debe decir las palabras Gloria a mi Señor, el Más Grande” contemplando su significado y sintiendo en todo momento la Grandeza de Allah. Y cuando dice las palabras “Gloria a mi Señor, el Altísimo durante la postración, una vez más, debemos sentir la Grandeza de Allah. Al ser conscientes de que el siervo se acerca a Allah en la posición de postración, debemos postrar también nuestra alma a la vez que lo hacemos con el cuerpo. Solamente al hacerlo podemos alcanzar la bendición del secreto del verso “… póstrate y busca proximidad.” (Alaq, 96:19) Así pues, el siervo debe disfrutar de la unión con Allah e intentar estar entre aquellos amantes de Allah que anhelan recibir el amor de Allah.

Cuando está sentado después de cada dos unidades de la oración el siervo debe sentarse con reverencia y sentir lo impotente que es y, por lo tanto, lo mucho que necesita la misericordia de Allah.

Cuando es el turno de volver la cara a la derecha y a la izquierda para completar la oración con las palabras que se dicen a los dos ángeles “la paz y misericordia de Allah sobre vosotros”, se debería hacerlo con la alegría de la unión con Allah a través de la oración y el compartir esta alegría saludando a los dos ángeles a la derecha y los dos a la izquierda. Si la oración se ofrece de la manera que complace a Allah los ángeles devuelven el saludo, y Allah recompensa este tipo de oración en el Más Allá como lo dice el Corán:

“¡Paz con vosotros! porque tuvisteis paciencia. ¡Y qué excelente la Morada del Buen Final!” (Rad, 13:24)

Estos requisitos de la oración y su debida reverencia, decencia y unión con Allah no están fuera del alcance de los seres humanos. El disfrute espiritual en la oración no debería considerarse como algo decorativo ya que las oraciones del Profeta (s.a.w), quien nos enseñó cómo ofrecerla, tienen una naturaleza que trasciende tal evaluación, igual que las oraciones de sus compañeros y de aquellos amigos (elegidos) de Allah quienes les siguen y son para nosotros también guías espirituales.

LAS ORACIONES DEL PROFETA (s.a.w)

Se ha transmitido que mientras el Profeta (s.a.w) ofrecía la oración la gente alrededor solía oír una voz llorosa que salía de su pecho. Ali (que Allah esté satisfecho con él) recuerda su observación al respecto: “vi al Profeta (s.a.w) cuando lloraba en la oración debajo de un árbol durante la Batalla de Badr. Pasó en esta posición toda la noche…” (Fadail al-Amal, 299)

El Profeta fue visto en un estado en el que su corazón emitía sonidos como si fuera una olla hirviendo. Aisha (que Allah esté satisfecho con ella), la mujer del Profeta (s.a.w), dice: “Solíamos oír un sonido que salía del pecho del Profeta (s.a.w), era como una olla hirviendo.” (Abu Dawud, Salat, 157; Nasai, Sahv, 18)

Aisha dice también:

“El Profeta (s.a.w) solía hablar con nosotros mucho, pero cuando venía la hora de la oración cambiaba como si no nos conociera, y se dirigía a Allah…” (Fadail al-Amal, 299)

Así pues, alcanzar esta bendición de la oración debería ser el primer objetivo de nuestras almas. Aunque no siempre se puede alcanzar, debemos esforzarnos en esta dirección. Resumiendo, el comportamiento del Profeta (s.a.w) en la oración debería ser para nosotros el modelo. Contra más nos acercamos a este modelo, más beneficio recibimos.

Hay que recalcar aquí que ningún acto humano puede realizarse de manera perfecta sin haberlo intentado muchas veces. Esto se refiere también a la oración, que primero se hace como una imitación. El siervo necesita tiempo para alcanzar la perfección igual que un artista necesita tiempo y experiencia para producir un trabajo perfecto. Los que no pueden realizar su oración de manera perfecta no deben perder esperanza y seguir intentándolo. Igual que se tiene que remover toneladas de tierra para conseguir un gramo de oro, se debe intentar alcanzar la perfección y paz en la oración con perseverancia. Y se hace necesario tener durante la oración un sentimiento como el que describe el Profeta (s.a.w) de esta manera:

“Cuando ofrecéis la oración deberíais hacerlo como si fuera vuestra última oración. No digáis nada de lo que luego os podáis arrepentir, ni os inclinéis hacía lo que desean los descuidados.” (Ibn Maya, Zuhd, 15)

Los compañeros del Profeta (s.a.w) y aquellos santos de Allah quienes les siguieron siempre han luchado por este objetivo tal como lo identifica en su dicho el Profeta (s.a.w).


L’enseignement Qui Fait Qu’un Homme Soit Humain: La Responsabilité

Le Tout-Puissant a offert la terre et les cieux au service de l’homme. Il n’a pas laissé l’homme irresponsable et désœuvré face à ces affaires et à lui-même. C’est-à-dire qu’Allah a dirigé avec les lois divines à la fois l’univers et l’homme. Ainsi, il a ordonné d’évoluer dans cette épreuve de sa vie avec un équilibre tranquille de liberté et de responsabilité. Cette réalité est exprimée dans le verset coranique suivant:

Et quant au ciel, Il (Allah) l’a élevé bien haut. Et Il a établit la balance, afin que vous ne transgressiez pas dans la pesée. (Coran, Ar-Rahman, 55/ 7-8)

Cela veut dire que l’homme doit s’unifier avec l’équilibre divin de l’univers. Autant qu’il n’existe pas la moindre irrégularité dans cet univers très vaste, l’homme ne devrait pas dériver de la voie divine qui le rattache à Allah. Les Sages sont des individus capables de vivre toute une existence dans cet équilibre. Ces derniers sont des serviteurs prospérant dans ces deux univers. Par conséquent, ceux qui mènent une vie en compagnie des saveurs temporelles et des amours indécis sont des individus qui ignorent le secret de leur arrivée et de leur départ dans cet univers. Ceux-ci n’ont pu s’unifier avec l’art et la loi divine du Tout-Puissant dans l’univers et n’ont pu comprendre cet équilibre céleste. Malheureusement, leur existence se réalise dans l’ignorance et l’illusion, leur éternité ne sera que souffrance extrême.

L’interprétation de cette question est cachée dans le noumène de l’homme (dans sa réalité intelligible). Il est vrai que l’homme a été créé de manière propice aux œuvres pieuses et au mal dans l’épreuve de son existence sur cette terre. Car l’épreuve nécessite aussi bien la capacité d’être dans le droit chemin que d’être dans l’erreur.

C’est pourquoi l’existence de l’homme se passe dans un combat permanent entre la bienfaisance et le mal dans l’univers interne et externe, car tous deux souhaitent diriger le corps humain. En conséquence, le mal (ou bien une personnalité mal éduquée) a autant de puissance que la bonté détenue en nous. Nos facultés de compréhension, de perception, d’intelligence et de détermination ne sont pas suffisantes pour que la bienfaisance soit vainqueur. Si tout cela suffisait, Allah n’aurait pas désigné Hazrat Adam en qualité de prophète. Il ne lui aurait pas transmis la Révélation divine pour que l’homme puisse atteindre le bonheur dans l’éternité et sur terre. Cependant Allah Ta’ala a toujours orienté le fils de l’homme sur le droit chemin par l’intermédiaire de ses prophètes et de la Révélation divine. Il a envoyé des livres pour renforcer notre intelligence et notre cœur, il a soumis ses serviteurs à l’éducation spirituelle.

Étant donné que l’intelligence est semblable à un couteau à deux lames; il peut faire accomplir des actes de terreur, mais aussi des actions conformes aux obligations religieuses. L’homme peut accéder au “ahsanu taqwim” avec l’aide de son intelligence, c’est-à-dire le niveau le plus haut pouvant être atteint par des serviteurs. Cependant, il lui arrive souvent de descendre au niveau de “bal hum adall” à cause de son intelligence, c’est- à- dire à un niveau plus bas que celui de l’animal du point de vue de la compréhension. Dans ce cas, il est nécessaire de prendre l’intelligence sous la gouverne de la discipline. Cette discipline, c’est l’éducation de la révélation, la voie des prophètes. Si l’intelligence était sous le contrôle du Prophète, alors elle serait en mesure d’amener l’homme vers le salut. Mais si elle est privée de l’ouvrage du Prophète, elle connaîtra une fin douloureuse.

Il existe dans l’Histoire de nombreux oppresseurs qui sont au sommet de l’intelligence. Cependant, malgré les injustices et massacres qu’ils ont infligés, ces derniers n’ont même pas éprouvé le moindre remord de conscience. Car selon eux, les persécutions réalisées sont des actes très intelligents. Par exemple, Hülâgu est entré à Bagdad pour noyer quatre cent mille innocents dans les eaux du Tigreen éprouvant aucun remord.

À la Mecque, avant l’avènement de l’Islam, les pères amenaient leurs petites filles pour les enterrer vivantes, sous les cris silencieux et la souffrance du cœur des mères. Découper un esclave ou une bûche était deux choses identiques pour leur intelligence. Même qu’ils considéraient cela comme une situation normale et un droit licite.

Eux aussi étaient pourvus d’intelligence et de discernement tout comme nous. Par contre, ils étaient comme les dents d’un pignon qui tournent en sens inverse. Ils agissaient en contradiction par rapport aux attentes.

Tout cela démontre que l’être humain est une créature qui a besoin d’être orienté, formé et civilisé d’un point de vue des tendances et des besoins positifs et négatifs qui lui sont transmis. Cependant, cette orientation doit être conforme à la création. Et cela s’appelle l’éducation par la parole divine, cette réalité n’étant possible qu’avec les paroles et le chemin des prophètes. Dans le cas contraire, si l’orientation n’est pas conforme à notre création, cela aura pour conséquence de former le mal et le vice.

La particularité qui dirige le corps humain aura pour conséquence de se retrouver face à son contraire qui voudra l’anéantir. S’il est supérieur, il rendra inefficace le mal. Si au contraire le mal est supérieur, il tentera d’étouffer la bonté. Ainsi le combat interne de l’homme subsistera durant toute son existence.

C’est pour cette raison que les prophètes et les envoyés du Tout-Puissant ont été spécialement délégués pour servir de guides et de chemins pour les humains. Ces humains qui sont formés dans ces mains habiles, prospères et fécondes ont réussi à développer la beauté de leurs corps. Leurs particularités froides comme l’hiver se sont transformées en un jardin de roses. Si bien que les ignorants à moitié sauvages qui enterraient leurs petites filles devinrent les individus les plus importants de l’humanité, grâce au chemin dévoilé par notre cher Prophète.

D’ailleurs, lorsque les humains se conforment aux prescriptions des prophètes, ils deviennent des serviteurs convenables pour Allah et sont ainsi glorifiés. Autrement, ceux qui, à l’épreuve divine, ont perdu face à la tentation et au combat spirituel descendront au niveau le plus bas. Justement la vie sur Terre a été créée pour que l’homme parvienne à déterminer l’objectif de choisir entre ces deux possibilités. L’homme sera donc orienté par sa propre initiative interne, soit vers une tendance positive ou vers une tendance négative. Ce choix sera effectué en fonction du résultat concernant le combat du vice et de l’esprit. Par contre, à l’issue de ce choix, les hommes resteront sous de nombreuses influences. Dans le jardin de roses, les hommes s’envelopperont de sublimes parfums alors que dans les lieux opposés, ils subsisteront au sein des mauvaises odeurs. Le reflet de leur environnement apparaîtra certainement sur eux. C’est pour cette raison que les créatures qui ont le plus besoin d’apprendre le chemin du droit, de l’éducation et de la moralité sont les êtres humains.

L’homme peut sombrer dans la détresse dans cette vie temporelle qu’il a gâchée à cause de cette contradiction acharnée, vécue de manière apparente ou cachée. En réalité, cette contradiction prend source à partir des infamies animales qui éloignent l’homme de sa raison d’être et de la vertu la plus haute qui rapproche d’Allah.

Dans cette considération, les hommes qui n’ont pas pu atteindre l’harmonie dans l’univers du cœur et de l’éducation seront comme des animaux s’abritant dans une forêt. En fonction de leur nature, chacun d’eux détient le caractère caché d’un animal. Certains sont rusés comme les renards, d’autres impitoyables comme les hyènes, d’autres sont ambitieux comme les fourmis, ou encore empoisonnés comme le serpent. Certains vous mordent en vous caressant, certains vous sucent le sang comme les sangsues, d’autres se moquent de vous ouvertement et préparent votre fosse par derrière. Ces comportements sont des caractères appartenant à différents animaux.

Ceux qui n’ont pas pu s’affranchir de l’autorité du vice par une éducation morale ainsi que ceux qui n’ont pas pu développer un caractère fort se retrouvent dans le cercle vicieux du dérèglement. Certains sont dominés par la caractéristique d’un animal, alors que d’autres le sont par plusieurs caractéristiques. De plus, leurs comportements se répercutent sur leurs exemples; percevoir ces caractéristiques n’est pas difficile pour les expérimentés. Par ailleurs, leurs comportements sont comme les miroirs qui n’affichent jamais de calomnies.

Le communisme est un système fondé sur la tête de millions d’individus, n’est-il pas le reflet échevelé d’une construction interne? Les pyramides qui ont servi de tombes à des milliers de personnes enterrées vivantes pour un Pharaon, ne sont-elles pas en réalité des monuments de souffrance? Sur le plan de l’émerveillement mental, celles-ci sont perçues comme des ouvrages historiques par beaucoup d’imprudents. Cependant, lorsqu’elles sont étudiées sur le plan du droit et de la vérité, ne représentent-elles pas un tableau d’atrocité qui pourrait surprendre et même effrayer les hyènes les plus sanguinaires?

Tout ceci montre que les individus dominés par le caractère d’une grenouille transforment leurs espaces en lieux marécageux. Si les hommes sont dominés par l’esprit d’un serpent ou d’un mille-pattes, alors toute une nation sera intoxiquée et ce sera le début de la terreur et de l’anarchie. Par contre, si les personnes sont dominées par un tempérament de rose, alors le pays sera un jardin de roses; les hommes pourront atteindre l’harmonie et le bonheur.

C’est la raison pour laquelle l’éducation liée à la transmission de la Parole divine est nécessaire. Si bien que les personnes qui sont loin de cette éducation, même si elles n’exposent pas un tableau d’atrocité et qu’elles réalisent de bonnes œuvres et comportements, détiennent les caractéristiques pour afficher cette atrocité à tout instant. Car toutes les beautés acquises en dehors de l’éducation divine ne sont que temporaires. En particulier, pendant les moments difficiles et dans le cadre des débordements de vices, les individus dépourvus d’éducation divine laisseront apparaître toutes sortes de tendances malfaisantes et apathiques. Le vice qui n’a pas été formé ressemble à un chat en manque de souris. De même qu’un chat qui mange son repas serait capable de quitter ce délice à la vue d’une souris pour se lancer à sa poursuite, de même l’homme, lorsqu’il n’a pas reçu d’éducation selon les normes divines, même si le cœur obéit aux beautés innombrables, le chat du vice continuera à courir sans cesse derrière une souris qu’il rencontrera et qui finira par le détruire. Lorsqu’on considère la vie du Pharaon et de Nemrod, on s’aperçoit du nombre de massacres qu’ils ont infligés sans raison juste au nom d’un désir équivalent au jugement d’une souris.

Alors que l’éducation divine laisse tomber le massacre des humains sans raison, elle ordonne d’être semblable à une bougie tremblante pour l’un de ses plus petits serviteurs. Même le Prophète s’est abstenu de découper une branche encore verte. Lorsqu’il partit pour conquérir la Mecque, il changea l’itinéraire de son armée afin de ne pas effrayer une chienne qui allaitait ses chiots. Par ailleurs, notre cher Prophète avait été terrifié face à l’incendie d’une fourmilière:il exprima son émotion en disant: “Qui a pu mettre le feu à cette fourmilière?” C’est avec cet esprit que les Ottomans ont été modelés en concevant de nombreuses fondations dues à la clémence qu’ils ont apprise de notre cher Prophète, aux services rendus au niveau le plus haut à l’homme et à la tendresse accordée aux créatures. Ils ont même constitué des fondations qui étudiaient la santé des animaux. C’était la manifestation de cette charité. En effet, les étrangers qui venaient visiter notre pays à cette époque racontaient dans leurs souvenirs de voyage que les chats et chiens se promenaient tranquillement parmi les hommes dans les quartiers musulmans, alors que dans les autres quartiers ils s’enfuyaient à toute vitesse à la vue des hommes. Tout cela témoigne de l’éducation spirituelle enseignée ou non enseignée aux hommes. C’est l’homme qui fait couler le sang, boit le sang et arrose la terre de sang; c’est également lui qui donne du sang à celui qui en éprouve le besoin, tout en lui présentant une rose.

C’est un mystère que les caractéristiques positives et négatives des hommes cohabitent dans cet univers planétaire. Si nous devions l’expliquer par un exemple, cette situation ressemblerait à la souffrance subie par une gazelle enfermée dans une écurie d’animaux grognons et grossiers. Parfois, certaines personnes peuvent cohabiter côte à côte: les avares avec des personnes généreuses, les savants avec les idiots, les oppresseurs avec les personnes charitables. L’avare est sans charité, c’est un peureux, il est loin du service. Par opposition, le généreux est clément, humble et rend service. L’idiot ne peut pas comprendre le savant; les oppresseurs considèrent qu’ils respectent la justice et utilisent toujours la force face à leur entourage. C’est-à-dire que l’esprit des anges et les hyènes cohabitent ensemble durant leur existence sur terre. L’un recherche à connaître la paix, l’autre considère que le bonheur est de vivre parmi les particularités des créatures inférieures; leur existence consistent à manger et est composée de luxure, d’autorité et d’ambition similaire.

En fait, vivre dans un monde qui abrite des caractéristiques contraires est une épreuve très difficile. Mais l’être humain est obligé de la traverser. Car passer cette épreuve sur Terre consiste à atteindre l’union de la divinité, c’est l’objectif principal de l’homme. Ainsi, l’homme doit échapper aux qualités mauvaises pour détenir celles qui sont valorisantes, c’est-à-dire vivre avec son honneur et sa dignité.

L’être humain, qui est céleste par son esprit, a été créé physiquement de terre. En conséquence, quand son esprit retourne vers Allah, son corps se tourne vers le sol. L’homme porte le caractère des autres créatures de par son corps. C’est pourquoi il est obligé de renforcer son esprit et de contrôler ses vices en les soumettant à l’éducation divine et en les purifiant. Dans le cas contraire, il sera vaincu par Iblîs de l’extérieur et par le vice à l’intérieur. Ainsi la force de l’esprit sera affaiblie. Le Coran déclare:

Et par l’âme et Celui qui l’a harmonieusement façonnée; et lui a alors inspiré son immoralité, de même que sa piété! A réussi, certes celui qui la purifie. Et est perdu, certes, celui qui la corrompt. (Coran, Shams, 91/7-10)

Le bien-être et le mal-être intérieur expliqué dans l’ouvrage sacré ont été exprimés de la manière suivante par Mawlânâ Rûmî:

O passager sur le chemin de la vérité! Si tu souhaites connaitre la vérité; Mûsâ et Pharaon ne sont pas morts; aujourd’hui, ils sont vivants en toi, ils se sont cachés sous ton enveloppe, ils continuent leur combat dans ton cœur! C’est pourquoi tu dois rechercher ces deux êtres rivaux en toi!

Mawlânâ rajoute:

Ne pense pas à nourrir ta peau à l’extrême! Car elle est une offrande qui sera donnée à la terre. Toi, examine comment nourrir ton cœur! Celui qui sera élevé aux cieux et honoré.

Ne lui donne pas de choses trop sucrées ou trop grasses. Car celui qui le nourrit plus que ses besoins tombe en fin de compte dans le désir de ses vices et de ses infimités. 

Nourrit l’esprit d’aliments vertueux. Propose-lui des pensées matures, des compréhensions très fines et de la nourriture spirituelle, ainsi il pourra se rendre à sa destination de manière renforcée et puissante. 

Un vice qui n’a pas été enseigné sera par exemple comme les racines altérées d’un arbre. L’altération de ce dernier sera visible sur ses branches, feuilles et fruits. Si le cœur est malade, alors son effet se fera voir sur le corps et les dommages seront apparents. Nous pouvons citer la haine et la jalousie qui sont absolument à traiter. La solution pour guérir de ces éléments négatifs est de suivre le chemin annoncée et ordonnée par Allah.

La construction de la personnalité conforme aux prescriptions d’Allah Ta’âlâ consiste à respecter les deux tendances suivantes: “prendre exemple” et “imiter”.

Les tendances qui consistent à prendreexemple et à imiter

Depuis le moment de sa naissance, l’homme a toujours eu besoin d’un exemple pour tout sujet. Il forme toute son activité et sa croyance à partir de sa langue, de sa religion et de ses mœurs par le biais des exemples qui lui sont exposés et des acquis cumulés par l’intermédiaire de ces dernières. Bien sûr, il y a des petites exceptions, c’est ainsi en général. Par exemple, un enfant ne pourra apprendre que la langue de ses parents. Ensuite, il pourra apprendre une deuxième, puis une troisième et une quatrième langue avec les autres exemples. C’est-à-dire qu’au point de vue de l’éducation et de l’enseignement, et en rajoutant de nombreux éléments innés du chemin de la tendance imitative, cela ne pourra aboutir qu’à l’imitation de choses positives ou négatives. C’est ainsi que l’homme sera influencé par son environnement d’évolution: soit sa mère, son père, son entourage familial et il participera à cette communauté avec une personnalité positive ou négative en fonction de sa capacité d’adaptation.

Par conséquent, l’homme rencontre des difficultés très importantes et très sérieuses dans le modelage de son univers religieux, moral et éthique; l’apprentissage de la langue et des éléments similaires étant par conséquent plus aisés. Car les hommes ont été soumis à cette épreuve divine ainsi qu’aux obstacles tels que le diable et le péché qui ne quittent jamais l’homme; ils éloigneront l’homme de l’imitation de ce type de vertu.

Les hommes qui disposent d’un caractère capable de prendre exemple et d’imiter seront charmés par les personnes qui ont accepté en qualité de guide les tendances – positives et négatives- en tentant de suivre leurs traces. Naturellement, tant que l’univers religieux, éthique et moral des hommes n’a pas été modelé par les prophètes et leurs amis loyaux, ils ne pourront pas s’affranchir de l’ignorance, de la perversion et de la rébellion. Ainsi, leur bonheur éternel se transformera en chagrin.

La débauche des individus qui, pour avoir voulu suivre le modèle de certaines célébrités et la situation de ceux qui ont mis en danger le bonheur éternel, est la représentation de la faillite de la civilisation et de la dissipation de l’homme. Cette situation atroce n’est autre que le remplissage et la détérioration de cœurs laissés vides par l’imitation des personnes incorrectes.

Mawlânâ Rûmî -quddisa sirruh (le vénérable) – exprime dans un contexte concret la manière invraisemblable et étrange de l’illusion de l’homme par les tromperies du péché:

On n’est pas surpris que l’agneau fuit le loup. Car le prédateur et l’ennemi de l’agneau, c’est bien le loup. Cependant, ce qui est étonnant, c’est que l’agneau abandonne son cœur au loup. 

Il y a beaucoup de poissons qui se font prendre par les pécheurs à cause de la faim, alors qu’ils sont en confiance dans l’eau.

C’est pourquoi l’humanité doit se construire pour lutter contre les pièges du péché; pour cela elle a besoin d’un guide à l’esprit délicat, au cœur gracieux et tendre.

Les caractères exemplaires des prophètes

En aimant une personne, le fait même d’éprouver de l’attachement envers le caractère de cette personne et sa personnalité est une tendance innée; c’est pourquoi il est très important pour l’homme de découvrir des exemples parfaits afin de les suivre. C’est pour cette raison que Cenâb-ı Hak (Allah), dont la bonté et la générosité sont infinies, n’a pas uniquement envoyé des livres, mais Il a également adressé l’expression vivante de ces ouvrages par l’intermédiaire des prophètes qui détiennent des milliers de qualités supérieures.

Ils sont exemplaires au point d’avoir eu des comportements parfaits au sens religieux, scientifique et moral du terme. C’est pourquoi chacun de ces prophètes a servi l’humanité de manière exceptionnelle, de part son comportement exemplaire dans l’histoire de l’homme.

Les Rapprochés, c’est-à-dire les successeurs du Prophète et les amis d’Allah:

- En mêlant correctement l’évidence et le mystère de la religion, ils ont pu forger leurs personnalités.

- Ils ont pu atteindre le comportement parfait en traversant, à partir du cœur, des étapes sur le chemin de l’ascétisme et de la piété.

- En élargissant la compréhension et la perception de l’horizon de ces deux mondes, ils ont pu atteindre la saveur de la foi et la profondeur des sens.

- Ce sont des musulmans parfaits, croyants et sages. Ils ont permis, grâce à tous leurs efforts, de délivrer les êtres humains des mauvais comportements et de l’ombre du péché dans le but de leur faire atteindre les bonnes mœurs, c’est-à-dire la maturité morale.

Ils sont les cimes de la propagation du comportement parfait sur le chemin des prophètes. En conséquence, ce sont des personnages exemplaires que doivent suivre les personnes qui n’ont pas eu l’honneur de voir les prophètes. La revivification de leurs cœurs par le langage de la bénédiction concernant le conseil et la voie de la vérité est en réalité de même nature que l’humilité des esprits qui provient de sa plus haute source.

Partout dans le monde, lorsque l’application d’une justice se remarque parmi les hommes, lorsqu’une bénédiction et une tendresse accrochent ensemble le cœur des êtres humains, ou bien lorsque les riches d’une communauté viennent en aide aux pauvres avec beaucoup de charité, lorsque les forts protègent les faibles, les personnes en bonne santé tiennent la main des misérables, lorsque les propriétaires de biens alimentent les veuves, alors sachez que toutes ces vertus ont été transférées par les prophètes et par ceux qui avancent sur leurs pas.

La famille humaine commença avec Adam et Hawwâ (Eve) –que la paix d’Allah soit sur eux- pour vivre dans une sérénité religieuse et un climat de bonheur. De nos jours, la Maison d’Allah (Ka’ba) située à La Mecque a été édifiée grâce à eux et leurs descendants se répandirent sur toute la surface de la terre en raison de nécessités vitales et sociales; par moment, ils montrèrent la voie de la vérité en compagnie des prophètes tout en continuant une existence pieuse. Les vérités émises par la Révélation divine furent falsifiées par un certain nombre d’ignorants et de falsificateurs de religion, et pour empêcher cette destruction, Allah envoya des prophètes pour revivifier la religion. Ainsi, l’univers de l’homme fut en permanence délivré des crises individuelles et collectives par l’intermédiaire d’œuvres bienveillantes durant toute l’Histoire.

Enfin, “le bonheur contemporain” qui ressemble à l’après-midi d’une journée terrestre est venu, et le lieu de l’exorde de la religion connaît un dernier sommet de maturité avec notre cher Prophète Muhammad Mustafâ. Désormais, il n’est désormais plus possible qu’une nouvelle perfection fasse son apparition car Muhammad en symbolise le sommet. La religion fut revivifiée par l’envoi des prophètes et celle consentie par Allah est devenue l’Islam.

Dans ce cas, nous pouvons affirmer que notre cher Messager d’Allah est l’exemple le plus parfait de l’imitation innée de l’homme concernant son orientation et son apprentissage. L’imitation de notre cher Prophète dépend de notre intérêt envers son caractère, sa personnalité et surtout de notre amour pour lui au fond de notre cœur.


Marriage And Family In Islam

Q - We might begin by asking: Do people have to live socially and start families at all? Can’t they just as well live alone?

Being alone is only truly appropriate for Allah the Almighty. The Creator has reserved oneness for Himself alone, while He has created all of existence in pairs. Thus all creatures are in need of each other and at the same time, since they are created, they have intrinsic deficiency and weakness in their nature.  Ma siwa Allah, “the other-than-Allah”  - all beings except Allah the Almighty  - are continuously in need of both each other and Allah the Almighty.

Out of all creation, human beings need each other the most. People have so many needs and requests, compared to other beings! Because people always want to live in material and spiritual comfort, their needs constantly increase and never come to an end. Problems, privation, pains, sufferings and disasters all present us with difficulties. In times of trouble, we look for a soul to take shelter with and a hand to hold.

Thus the descendant of Adam is indicated in Arabic by the word insan, which is derived from the word uns or unsiyya, meaning intimacy. Even philology demonstrates our need to be close to our fellows! This need is our first quality and humans are distinguished by this quality.

The clearest manifestation of intimacy is the togetherness that joins a man and a woman. This matter is necessary, even obligatory, for the continuance of human generations.

The necessity of togetherness manifests itself in living beings through the existence of males and females and in inanimate beings though the existence of positive and negative poles. This situation is stated in the Qur’an in many verses:

“And of everything We have created pairs: that ye may receive instruction.” (51: 49)

“Glory to Allah, Who created in pairs all things that the earth produces, as well as their own (human) kind and (other) things of which they have no knowledge.” (36:36)

“And (have We not) created you in pairs?” (78: 8)

To possess the nature of being created in pairs means to be created as man and woman, complementary, not in twos of the same kind. In such a case, the creation of one of the two would be redundant and redundancy cannot be attributed to Allah the Almighty. Therefore Allah created the creation in gendered couples. Yet each individual created is unique in itself. Allah does not create duplicate beings, exactly the same. Even identical twins have many physical and spiritual differences.

So Allah the Almighty created all beings in complementary pairs and simultaneously placed His divine law of attraction between them in order to make them come closer to each other. For He has assigned the spiritual and material development of all these pairs to the unification possible between them.

Although the need and attraction a man feels toward a woman and a woman toward a man essentially serve the continuance of progeny, this is not their only purpose. One of their most significant functions is to form the basis for stable families, which create an environment that allows individuals to achieve spiritual and social peace and balance. This goal can be achieved only through mahabbat Allah, the inclination of the heart to Allah the Almighty with love.

At times the love for God can be attained through earthly love: the lover ascends from Laila (the archetypal human beloved) to Mawla (the Lord – the divine beloved). But for this journey to be possible, there has to be a Leila in the first place! Then love between a man and a woman may constitute the first step in coming closer to Allah.  Even if attraction begins with the arousal of selfish desires, it cannot turn into true human love until it is freed from the selfishness of those desires. When the mutual beholding of divine attributes is manifested in the lovers, only then do we call attraction, love.

The heart, which is the subtle center of attraction, is exercised and strengthened through couples’ affection for each other and thus gains capacity for the love of Allah. The ability to sustain Divine love is further developed through love for one’s children, the natural fruit of a family.

In order to be encompassed by love for Allah, a marriage must be founded upon divine principles. A marriage undertaken purely for the sake of carnal desires and inclinations usually does not create love. The spiritual development and training of the heart through love that may be expected from an Islamic marriage cannot be realized in families established on lust alone, because in such marriages couples become slaves. Forget spiritual progress: such couples may even lose the spiritual levels they had enjoyed while single.

A desirable marriage is one which matures us and helps us to spiritually improve. A marital relationship that functions in such a way manifests an ideal perfection.  It is this kind of marriage that is called, in the traditions of the Prophet (peace and blessings be upon him), “half of religion.”  Attaining half of something does not mean we give up seeking the other half!  We should do everything we can to realize the ideal attributes of a marriage. Only then can we achieve the maturity, peace and tranquility we aim for.

Although intimate relationship between a man and a woman is one way to achieve the capacity for Divine love, it is not the only way. Single people can and do make spiritual progress. There are many pious single people mentioned in the Qur’an, starting with Mary and Jesus (may Allah be pleased with them). This fact confirms that not everybody is created with the same natural abilities. Environment, too, has differing effects on people. In some people’s destiny the paths to marriage are closed; obstacles preventing marriage may constitute a divine test for them. For others, marriage can be a source of suffering and disappointment. Allah the Almighty bestows certain special capabilities upon those servants who endure such tests and through these capabilities they can obtain the spiritual benefits to be expected from a normal marriage. Some single servants of Allah made great spiritual progress through their mercy and compassion to animals and plants. Others ascended the steps of spirituality by bearing with the tests of their marriages. The Companions of the Bench, who comprised Companions of the Prophet who were too poor to get married, reached the peaks of spirituality through knowledge and learning. It should not be forgotten, however, that these are exceptional and special cases. The general rule is that human beings should get married and start a happy family.

It is a fact that a heart without love and affection is like an unplanted field, left idle for a long time. The relationship between man and woman will cultivate this land. Of course, to be successful, such a relationship cannot be based on selfish desires. Success can be achieved only by getting rid of selfish motives. As we have said, an intimate natural relationship must turn its direction to divine love, because only when the connection between man and woman attains this divine quality do souls ascend in the love for Allah. To have children in this state constitutes the second level in reaching the love for Allah. Next comes love for relatives, friends, teachers and others.  So the heart matures, step by step drawing closer to its highest goal, divine love. After becoming one with divine love, a servant joins the friends of Allah the Almighty. This is the purpose of the creation of humanity.

In short, our need for family and for togetherness between man and woman is a reality embedded in our natures by our Creator in order to realize a lofty goal. The more we realize this goal, the more the tree of family branches out, bearing sweet fruits of social peace, tranquility and balance.

Therefore the establishment of a peaceful family environment comes at the head of the list of the most important endeavors for raising society to a civilized level. Man and woman make their pledges to each other in the name of Allah the Almighty because that promise marks their intention to make love a reality in accordance with of the purpose of their creation. Of course mutual respect, trust and sincerity must nurture their efforts!

Q - What do the traditions of Islam say about family?

Because of the aforementioned reasons, the thinkers of Islam have attributed great significance to family. Families are like the seeds of a society. As a matter of historical fact, families built on strong bases protect and embellish the structure of their society, while families established by spiritually unequal partners, destroy it.

The principles and measures of Islam work to establish a happy and balanced family. One might say that Islam aims at peace and tranquility through family. That is why it is said that “home is the Paradise of the living.”  As a matter of fact, a home set up according to divine rules is like Paradise on earth.

Because such a noble ideal and institution can only be achieved through exalted measures and lawful foundations based on love, Islam begins this spiritual journey with mutual vows.  Islamic law requires both parties to give certain promises to each other in the name of Allah the Almighty.

The old saying “marriage works miracles” points out the significance and benefits of the marriage agreement in establishing a peaceful family. The value of our acts depends on our intentions. The outcome of living as partners without being married, without an explicit exchange of vows expressing our intentions, is disappointment and collapse not only on the personal level but also at the level of society as a whole. That is why cohabitation without a marriage agreement is prohibited by Islam and accepted as one of the grave sins. There will be harsh divine punishment for such practices in the Hereafter.

Q – Since marriage is so significant, could you please elaborate the issue a little more?

Marriage is the way of the prophets, the custom of the Messenger of Allah (peace be upon them), the dignity of man and woman and the privilege of human beings over other creatures.

It is necessary to have two male witnesses to a marriage agreement in order to announce it to society. The togetherness of man and woman is the basic element of socialization and so the onset of this togetherness should be made known to the public. Demonstrating our intentions does not always require having witnesses; however, witnesses are required for a marriage agreement in order to make the union an accepted fact throughout the community. A single man or woman may always receive proposals. But when a couple announces their marriage, proposals stop and the spouses commence to belong to each other. This is the foundation of a healthy family and a healthy society. That is why there is a usually a wedding feast: it makes the whole community witness to the marriage, even though two formal witnesses are sufficient for the contract to be valid. Marriage ceremonies are celebrated not just to share the joy of the marrying couple, but also to declare their status to the community. So we see that the marriage agreement, with all its features, is a divine command intended to protect human dignity.

According to Islam, marriage is the indispensible foundation of a family. It furthers the raising of progeny, their formation and discipline, as well as the conservation of the values and dignity of humanity. Islam gives such great importance to this foundation that it refuses all miserable and contemptible relations attacking it. In this respect Islam prohibits adultery, which is the worst of all out-of-wedlock relations, because adultery is an attack on the refinement, beauty and legality of the marriage agreement, as well as being a cruel crime, which destroys progeny. There cannot be a more foolish and ignorant act than preferring the indecency of adultery over the peaceful and tranquil world of marriage. Hence, the streets of a country should not be polluted with scenes of immorality glorifying this disaster. 

It should not be forgotten that the basis upon which a nation stands or falls is the strength of its moral and ethical structure. The marriage agreement is the most effective method of protecting this structure. For this reason, the Messenger of Allah (peace and blessings be upon him) warned Muslims not to make marriage difficult, saying: “The best marriages are those which are most simple.” (Abu Dawud, Nikah, 32) Therefore all customary expenses which load an additional burden on a marriage agreement are completely null and void; they are the remnants of the age of ignorance before Islam.

Allah the Almighty wants His servants to live in chastity and tranquility. The most effective way to protect chastity is marriage. Those who have enough means to marry should marry and the Muslim community has the responsibility to help those who do not have the means to get married. This is stated in the following verse:

“And marry those among you who are single and those who are fit among your male slaves and your female slaves; if they are needy, Allah will make them free from want out of His grace; and Allah is Ample-giving, Knowing.” (24:32)

In the Ottoman Empire, special religious foundations were established for this purpose. Their founders were well aware that the morality and order of a society depend on chaste and peaceful individuals.

Muhyiddin ibn ‘Arabi (may Allah bless his soul) says about the merits of assisting people to get married: “The best continuous charity is to help people to get married; because for those who help, there will be a share in the rewards of the good deeds of the progeny of the couples they helped to get married.”

The family life which began with Adam and Eve (peace and blessings be upon them) in Paradise has been transferred to the children of Adam through the divine laws of marriage and Islam has made this explicit. As a matter of fact Islam set some specific principles for family life and thus brought the peace of Paradise into its families. In order to attain such happiness, we should abide by the rules of Allah the Almighty and live our family life like Adam and Eve. We should embrace each other with love and be of one soul and one heart, as our father Adam and mother Eve were.

Though we often treat it lightly, there are deep wisdoms in the amazing union that takes place between two strangers through the act of marriage. Two young souls leave their parents’ house and grow attached to each other with a love and affection set by Allah in their hearts. What a lofty divine manifestation it is, to see such an incredible closeness develop between two strangers!  The mystery of it is indeed a sacred lesson, deserving of contemplation. 

Allah the Almighty has made marriage a gate of blessings for the Muslim community and He makes each marriage established according to Qur’an and Sunna a paradise of happiness on earth.

Islam, which aims to create a dignified life for humanity, gives the highest importance to women and points out the possible problems if they are neglected. Women are like crystal chandeliers. When their marriage experience is full of blessings and light, they illuminate society. They protect the dignity and chastity of family. They stand like lighthouses against the whirlpools of sin. When things are otherwise, whole generations are lost. Losing generations breaks the bonds of interpersonal relations and the transmission of wisdom; the process ends in the destruction of a society. Mischief becomes common; sensitive and humane feelings cease to exist. Troubles and scandals rise up. These are all signs of a community in collapse.

Women’s happiness is made possible when marriage is gentle. When it is not, a woman sometimes looks elsewhere. If a woman directs herself away from her principal object, her unhappiness will destroy peaceful family life. A woman’s participation in the employment world follows necessity; if she works, she needs to work at a job that suits her nature. The degree of necessity should be judged objectively, with the needs of the whole community taken into consideration. Employment must be within reasonable and lawful limits. Anything else is self-deception, which ends in disappointment and frustration. Many Muslim girls have been lost to the whirlpools of heedlessness.  Many eyes, deceived by illusory worldviews, have been blinded to divine truth and destroyed their own possibilities for happiness.

The religious thinkers of Islam have tied women’s moral and social identity and glory to their marital welfare. Woman enters into a whole new world through marriage. Maybe she begins to live with a complete stranger, maybe with his relatives. However, with the special blessing bestowed upon marriage by Allah, these two stranger souls become so attached to each other that they become the closest people in the world. In fact it is stated in the following verse that:

“And one of His signs is that He created mates for you from yourselves that you may find rest in them and He put between you love and compassion; most surely there are signs in this for a people who reflect.” (30:21)

Therefore, the most important factor for happiness in a family is the love, sincerity and mercy that exist between husband and wife.

Q- It is not always possible to attain such happiness in all families. It is a sign of great blessing to reach this happiness and tranquility. Yet if we hope to reach this level of happiness, what should we be careful about?

The first condition is to follow Islamic guidelines for selecting a suitable spouse. The essence of these guidelines is that believers should not select their spouses based on the temporary beauties of this world, like physical appearance and wealth.  Instead, their selection must be based on spiritual qualities such as faith and morality. In this respect, the Prophet (peace and blessings be upon him) says:

“A woman is married for four things: her wealth, her family status, her beauty and her religion. Try to marry the one who is religious; may your hand be scented with goodness!” (Bukhari, Nikah, VI, 123; Muslim, Rada, 53)

Even though this tradition is about the qualities of an ideal wife, it is also applicable for choosing an ideal husband, because to have a righteous spouse is the second most valuable thing for every Muslim to have, after piety. A righteous husband is the unshakable pillar of the family palace and a righteous wife is the most valuable adornment of that palace. This is expressed in the following saying of the Prophet (peace and blessings be upon him):

“People’s rank is hidden in their religion; their dignity is hidden in their reason; and the beauty of their progeny is hidden in the goodness of their morality [protected by marriage].”

The second important thing is to be careful about is equivalence between the spouses. Equality must be assessed according to qualities such as wealth, manners and cultural levels. The steps after these two depend on maturity and willpower. Maturity develops through seeking perfection in faith and practice; willpower can be achieved through embracing the Divine Law’s orders and prohibitions.

A peaceful family, in which the commands and prohibitions of Allah are observed, is the foundation of felicity in this world and one of the greatest blessings of our Lord. Continuation of this felicity and blessing is contingent upon togetherness of the spouses in a spiritual atmosphere, which relies on mutual understanding and willing sacrifices.

In the present day, the most significant source of erosion of the traditional family is women who try to resemble men and men who try to resemble women.  Allah the Almighty has bestowed different qualities upon men and women. These qualities are shaped in order to give all the ability to do their best in society. The natural qualities of the sexes, from their physical appearances to their spiritual features, are formed according to the responsibilities assigned to them by Allah the Almighty.

Men require spiritual and physical strength in order to provide for the family and to lead it. Women are not held responsible for the provision of livelihood. If they are forced to provide, it is oppression and hardship, because women are not created to earn a family’s sustenance, but rather to raise and protect its children. However if the environment and conditions are suitable, then women can work in positions that are favorable to their natures, such as being a teacher at Qur’anic schools for girls, or a gynecologist .

It is their natural abilities that make men and women different but complementary to each other. When spouses transgress the limits of these characteristics, the family’s felicity suffers.

We should also mention that male authority in the family does not give any man the right to use brute force and that female obedience should not be tantamount to slavery. If both man and woman pursue their traditional roles in accordance with the principles of Islam, there will be neither an oppressor nor an oppressed in the family.

A woman’s defiance of her husband by violating the principles of chastity and obedience and a man’s abuse of his authority for his selfish desires, can each destroy a family. A man may sometimes experience stressful circumstances during the day at work.  When he does, it is not just his need but also his right to find an understanding and consoling wife at home. On the other hand, it is both the need and the right of a wife who waits for her husband at home all day long to find sympathy and warmth in him when he arrives. Each person in a family must know his or her rights and responsibilities in the presence of Allah the Almighty.  The only principle that can maintain felicity and joy in a family is mutual love and respect.

We should not forget the saying of our ancestors, “The female bird builds the nest.” Women do have a more effective role in protecting a family. That is why women’s intuition, understanding and efforts in this regard carry more significance than men’s. Allah has bestowed greater emotional wisdom and capability upon mothers than upon fathers.

İsmail Hakkı Bursevî says about the interpretation of the term “al-tara’ib” from Sura 86 of the Quran, “When a child falls into a stream, its mother jumps into the stream, no matter how dangerous it is and does everything she can to save her baby.  The child’s father, on the other hand, does not act like this. If there is no hope from the baby, its father just sits on the shore and weeps.”

Of course, such heroism shows itself in mothers who have not lost their spiritual qualities. It is not seen in those heartless women who abandon their children in front of mosques or at the edges of cemeteries. They are like ruined souls who have destroyed all the good qualities of their creation.

The compassion of motherhood is visible even in the animal kingdom, sometimes remarkably so. It was recorded that a mother lion and a baby deer grew amazingly close to each other in Kenya’s Samburu National Park between December 21, 2001 and January 2, 2002. Their relation was like that of a mother and child. The fawn’s umbilical cord was still attached to it when its existence was first captured by cameras. Did the mother lion feel sorry for the lost baby deer?  In any case, she adopted it. The fawn, too, behaved as if the lioness were its real mother. Because the fawn could not nurse on lion’s milk, the mother lion was feeding it with green leaves, not meat – as if she recognized that it was not a lion cub.

Then the mother deer appeared, looking for her baby. When she saw her baby with a lion, she became confused, but she did not run. She started to make noises as if she were communicating with her baby. The baby deer came to her real mother and they grazed together. However, the mother lion did not allow them to go far away. If the deer started to move away, the lioness would intervene. Did the mother lion love the baby deer so much that she could not let it go with its real mother? She licked the fawn and played with it as if it were her own offspring. However after awhile, for some reason – maybe because she recognized that the baby deer needed its real mother – she let it go with the mother deer. Unfortunately it didn’t take long for a male lion to notice the weak and unprotected fawn and kill it.  The mother lion appeared to mourn by the place that the fawn was killed. 

What an amazing scene this was! It was a great manifestation of the divine gift of motherhood overcoming even the natural enmity between predator and prey. This is one of the signs of Allah the Almighty, for motherhood is the manifestation of a divine miracle.

There are many lessons for us in this incident. A mother is a truly a mother not because of her physical qualities, but because of her spiritual qualities. If a woman gives up these spiritual qualities, then she is no longer a mother and a monument of mercy.  Instead she becomes a hunter – and she destroys many young souls. Therefore women should value and protect the blessing of motherhood as more than simple animal reproduction. For other creatures there will be no questioning about their offspring in the Hereafter. But for humans, there will be.

Our children will count either for us or against us in the on the Day of Reckoning. They should be raised carefully, for they are means of entering Paradise. A good religious education, good manners, morality and consciousness of divine service come at the head of the things which should be taught to children.

Q - In our society, young people who plan to get married first spend time being engaged.. They face several problems during this period. What do the parties need to be careful about during their engagement?

The central issue, as we have been trying to explain, is the necessity of building a family upon a strong and healthy foundation. This principle must be kept in mind not just during the engagement period, but in every phase of the establishment of the family. Divine rules and measure must be observed at every stage. Unfortunately, in our time some couples see the engagement as permission to act as if they were already married. This leads to a number of irreparable mistakes and to broken hearts.

We do need to remember that the engagement stage is just the period of agreement to marriage. It is not marriage itself and during the engagement period parties are still unlawful to each other. Therefore they must be careful about the divine limits. In short, engaged couples should not meet privately in secluded places and talk more than they are supposed to before the marriage! Today we witness the devastation caused by this type of carrying on.

In this regard I would like to remind you of the following narration of Ibn `Abbas:

Allah the Almighty created Eve from a rib from the left side of Adam. During her creation Adam (peace and blessings be upon him) was asleep. When he woke up and saw Eve next to him, he fell in love with her and wanted to hold her. Angels said, “O Adam! Do not touch her. You have not been married yet.” Then they got married and for her marriage portion they agreed upon uttering three praises for the Prophet Muhammad (peace and blessings be upon him).

This was the beginning of the marriage agreement before Allah. Thus with the praise of the Prophet Muhammad (peace and blessings be upon him), the marriage agreement gains a sublime meaning and teems with blessings and manifestations of mercy.

Q – Would you share your observations about the marriage ceremony?

The marriage ceremony is a means to share the happiness of a marriage with friends and relatives. It also serves as a way to carry out the requirement of publicizing a marriage. In addition, it is also a fine thing to turn such an important institution into an opportunity for joy and entertainment, which are part of our nature.

However, we should remember that ceremonies that are too extravagant, which reach the point of financially devastating the families involved, are never approved by Islam. Islam is a religion that urges moderation even in taking water from a river when performing ablution.  It encourages its followers to be frugal. Therefore even if the parties are rich, they should act in consideration of the poor and needy of their community. Turning marriage ceremonies into theatres of ostentation, like many of today’s rich families do, is a manifestation of madness and a proof that Islam is not properly internalized.

Marriage ceremonies should properly be performed with Islamic grace and refinement. They should stay away from every kind of lavishness. People should have modest ceremonies appropriate to their financial situations. But using the event as an opportunity to show off one’s financial status contradicts the object and the spirit of a marriage ceremony.

In particular, to launch such a blessed institution with unlawful acts and customs, such as drinking alcohol, leads people to error and ignorance. Only those marriage gatherings which observe the laws of Allah and His Messenger are blessed places where prayers are accepted. Some types of entertainment are harmless, so long as the men and the women are not mixed. Women can entertain each other and men can do the same among themselves without committing any forbidden act.

Another significant issue is the importance of inviting poor, needy and homeless people to the walima, the marriage feast. This is expressed in the following hadith:

“The worst food is that of a wedding banquet to which only the rich are invited while the poor are not invited. And he who refuses an invitation (to a banquet) disobeys Allah and His Apostle.” (Bukhari, Nikah, 72; Muslim, Nikah, 107. See also Ibn Maja, Nikah, 25)

It should be remembered that the Muslim community receives divine assistance because of the prayers of the weak. Therefore destitute and needy people particularly need to be invited to the walima. On one occasion Moses (peace and blessings be upon him) prayed to Allah the Almighty and asked, “Dear Lord! Where should I look for You?”

Allah the Almighty responded, “Look for Me by the broken hearts.” (Abu Nu`aym, Hilya, II, 364)

The prayers of those who are destitute and have broken hearts are acceptable in the presence of Allah. This is why all Muslims should take care to merit their prayers, especially during those times when we begin an important undertaking like marriage. Neither should we neglect to ask for the supporting prayers of the devout.

Q - To what issues should young Muslim men and women pay particular attention in order to safeguard the soundness of their family?

We should know that a society rises on the shoulders of its male members, but that its female members also produce its ascension. Without the help of men and women alike, no development or ascent can be achieved. A man who is unhappy at home cannot be successful at work. Consequently we can say that a nation develops through the maturity and experience of its women. The opposite of this is also correct:  a nation loses its power and value through the degradation of its female members. History teems with examples. That is why every community needs healthy families.

Although human beings are created with the most perfect of natures, the manifestation of our perfection in a developed personality can be achieved only in a healthy family environment. The family is the primary place where the human personality is educated. Only with a proper education can souls reach lofty spiritual states and stations. We can take lessons from the lives of the prophets and from the lives of the saints.

Felicity and joy in a family depend on mutual respect and understanding between the parties and on the observation of each other’s rights.  It is also very important to comprehend the meaning of the verse ittaqu Allah – “be mindful of Allah! – if happiness in the family is to be achieved. 

Our world can become a paradise if the rights of women are observed; and it can also turn into a hell as a result of the violation of their rights. The Prophet (peace and blessings be upon him) expressed the significance of women’s rights in his farewell sermon:

“O People, it is true that you have certain rights with regard to your women, but they also have rights over you. Remember that you have taken them as your wives only under Allah’s trust and with His permission. If they abide by your right then to them belongs the right to be fed and clothed in kindness. Do treat your women well and be kind to them, for they are your partners and committed helpers. And it is your right that they do not make friends with anyone of whom you do not approve, as well as never to be unchaste.” (Bukhari, Mukhtasar, X, 398)

Preventing women from raising righteous generations by forcing them into unsuitable occupations is a great mistake. Happiness in a family can be achieved only by employing and protecting both men’s and women’s abilities in the occupations that best fulfill their natures.

Islam affirms the importance of marriages undertaken for the sake of lofty ideals. Marriage has two dimensions, worldly and spiritual. We must be serious and careful in order to make our families functional in both dimensions. It is all too easy for marriage to become one-dimensional. Unfortunately, this kind of marriage often ends up in an unhappy divorce, or continues as a chain of agony until the end of life. Naturally these are not the results we desire when getting married!

Divorce is depicted in one of the sayings of the Prophet as an incident which shakes Allah’s throne:

“Marry and do not divorce, for verily divorce causes the throne of Allah to shake…” (`Ali al-Muttaqi, IX, 1161/27874)

For a man to divorce a woman merely for his own convenience and pleasure is oppression and great sin, which is certainly prohibited in Islam. It is violating another servant’s right, which will lead to eternal disappointment and destruction.

Divorce often follows from arbitrarily and carelessly performed marriages and it has countless pitiful results. The worst and the severest of these results befall the children. Children who see no warmth in their families and are exposed to frequent abuses from their parents, who are supposed to be their role models, live at the mercy of the streets. Sometimes they run away from their homes and start living in the streets; they shortly fall into the web of alcohol, narcotics, prostitution and crime. This prepares the ground for social destruction.

Of course, there are times when divorce is the only reasonable option. Catholic marriages can never be annulled and must be continued no matter how miserable the parties are. Islamic marriages, by contrast, are contracts and there are legal provisions for terminating contracts when necessary. Every agreement can be superseded by another agreement. If there were no way out of a failed marriage, the couple’s life would be torture. Family unity would be no better than slavery.

Spouses who cannot find solutions to their problems become desperate and may not see situations clearly. This is why Islam allows divorce, but in principle assigns the right of divorce to men, on the theory that they are likely to act more resolutely than women.  However, if it has been previously stipulated in the marriage contract, there is no obstacle to giving the right of divorce to women as well. This is known in Islamic law as tafwid al-talaq. Even if the right of divorce has not been given to the wife in the marriage contract, under some circumstances she can still appeal to a court for divorce.

In order to avoid unnecessary divorce, men and women should appreciate each other’s significance and respect each other. Memories, happy moments, welfare, tranquility and all the pleasurable things in life can be achieved under the shadow of divine wisdom. Success will manifest itself through mutual fidelity and sincerity. It is stated in the sayings of the Prophet (peace and blessings be upon him):

“When a man wakes up  at night, wakens his wife and they pray two cycles of formal prayer together, they are recorded among the men and women who make much mention of Allah.” (Abu Dawud, Tatawwu`, 18; Witr, 13)

“May Allah show mercy to a man who gets up during the night and prays, who wakens his wife and she prays; if she refuses, he sprinkles water on her face. May Allah show mercy to a woman who gets up during the night and prays, who wakens her husband and he prays; if he refuses she sprinkles water on his face.” (Abu Dawud, Tatawwu`, 17; Witr, 12)

According to the aforementioned Prophetic sayings we can conclude that happiness in a family depends on two great principles:

1. Sincerity of the both parties

2. Mutual encouragement to piety.

Q - Considering all the things you have stated so far, is there any ideal, exemplary family you might point out to us?

Of the many examples that might be given, undoubtedly the family of Prophet Muhammad (peace and blessings be upon him) stands at the forefront. As was true in every other aspect of life, the Prophet displayed the finest behavior in family life. He was the perfect husband and the best father. His blessed wife, our mother Khadija, was the most excellent example of a wife and mother. His other wives were good examples, too. No negative incidents can be found in his family life, although there were some small quarrels between his wives. Even those small incidents were solved and ended up well, thanks to the exemplary character of the Prophet and they set an example for the whole Muslim community.

Just as the personality of the Prophet was the best of personalities, his home was also the most ideal and exemplary home. His home was such a peaceful and tranquil place that even though his household might have no hot meal on the table for days, every visitor could feel its happiness. There was no trace of luxury: none of his wives had more than a modest room. Yet the most delicious meal for them all was contentedness, patience and submission. The method of discipline which the Messenger of Allah (peace and blessings be upon him) applied in his home filled the hearts of his household with endless love and loyalty. No woman can love her husband as much as the Prophet’s wives loved him; no husband can love his wife as much as the Prophet loved his wives. No child can love its father as much as Fatima loved her father; and no father can love his children as much as the Prophet loved his.

The Messenger of Allah (peace and blessings be upon him) paid utmost attention to doing justice to all his wives. Even though he did his best in this regard, because of the difficulty of ensuring absolute justice, he prayed to Allah:

“Dear Lord! Unwittingly I may love one of them more than the others and that is inequity. Lord! I take refuge in Your mercy concerning this matter that I am incapable of preventing.”

Dear Lord! Bestow upon us and upon our families a pious life with which You are content. Make our homes a Paradise of felicity and blessings. Protect our homes from being a scene from Hell.

Amin!


Questo Virus Che Cosa Ci Deve Far Ricordare?

Osman Nuri Topbaş, sohbet del 20/03/2020. "Questo virus, che cosa ci deve far ricordare?".

Allah, Che è Verità Suprema, parla di alcuni popoli maledetti sui quali calò la frusta. Per quale motivo? Ci sono ancora persone appartenenti a quelle etnie, oggi? I loro discendenti: i nipoti dei nipoti, dei nipoti …?

Dice la Maestà Divina: "Non hai visto quello che ha fatto il tuo Signore al popolo di Âd?”. Essi costruirono alti palazzi su pilastri nel loro paese, scolpirono pietre, fecero le loro case nelle rocce. (Questa capacità era stata loro da Allah, Maestà del Vero) all’incomparabile città di Iram (famosa per i suoi vigneti), Alla gente di Thamud, che scolpì rocce di quella valle". [Il Corano, Sura LXXXIX, Al-Fajr (L'Alba), 6-9].

Poi fu la volta del Faraone, “dalle innumerevoli tende ..." (al-Fajr, 10). Il Faraone, la cui crudeltà era simile a quella che vediamo oggi. E’ scritto che: "[Tutti] costoro oltrepassarono i limiti" (al-Fajr, 11). "Diffusero la malvagità, Per questo il tuo Signore calò su di loro la frusta dei tormenti". (Al-Fajr, 12-13).

Allah, Maestà del Vero, comincia il versetto dicendo: "Non hai visto?" e mostra lo spettacolo di quelle genti annientate. Cosa fecero, per meritare quella fine? Che fece il popolo di Âd e quello di Thamud, per vedersi flagellati dai tormenti? Il benessere li viziò, divennero dispotici. Schiacciarono quelli a loro sottoposti. Resero schiave le persone. Essi dissero: "... Chi è più forte di noi…?" [Sura XLI, Fussilat (Esposti chiaramente), 15]. Allah, Maestà del Vero, li distrusse con un vento e un grido.

Il Faraone si spinse fino a rivendicare per sé la divinità. Divenne uno stolto e affogò nel Mar Rosso, dicendo "Io sono Dio". All’ultimo momento gridò: "Credo anch’io nel Dio di Mosè". Ma ormai era troppo tardi.

Nella sua turpitudine, la gente di Lot scese ancora più in basso dell’animalità. Cadde nell’infamia della depravazione. Dissero al loro Profeta: “Chi ha ragione: noi che siamo così numerosi o tu, che sei solo? Se sei puro esci di qui e vattene!”. A tal punto essi tormentarono il loro Profeta … Lot (che la Pace sia su di lui) disse: “Non c’è un adulto, una persona ragionevole fra voi con cui io possa parlare?”. La loro perversione fu tale, cioè, da renderli ciechi. Oggi tutte queste cose ci sono, e le vediamo.

Per quanto riguarda il commercio, il Profeta Shuayb (‘alayhi as-salâm) ... La sua gente dette inizio alle falsità in commercio. Cominciarono le frodi. Cominciò anche l'interesse, in tutte le sue forme. La conseguenza fu, che su di loro piovvero mattoni cotti.

Se guardiamo all’oggi, vediamo il mondo degli affari senza principi morali, il che è stato condannato da Allah, i guasti nella vita familiare e i fatti odierni, che ci ricordano “l'Epoca dell'ignoranza” dell’Arabia pre-islamica. L’interesse, la corruzione, le ruberie, le oscenità, i fallimenti familiari... Oggi, purtroppo, alcuni programmi ingannevoli nelle televisioni e su Internet, i luridi vicoli di Internet, gli ingannevoli venti della moda spingono l’uomo verso una moderna “Epoca dell’ignoranza”. C'è un mondo secolarizzato. Dappertutto vengono inculcate le stesse cose, anche nel più remoto villaggio ai piedi del monte Ararat.

Ecco cosa dice Allah, Il Vero, sia esaltato il Suo Nome: "Allah non cambia ciò che ha dato a un popolo finché non cambia esso stesso, guastandosi". [Il Corano, Sura XIII, Ar-Ra'd (Il Tuono), 11]. Ciò significa che, quando le persone cambiano – lo vediamo ai giorni nostri - quando cambiano le loro tendenze, allora anche Allah cambia la loro situazione.

Per esprimere la realtà degli scopi di punizione, ammonimento e messa alla prova che si trovano in quello che capita alla gente, Allah, Maestà del Vero, afferma: "Il male è apparso sulla terra e sul mare, a causa di ciò che le persone hanno fatto di propria volontà ...". [Il Corano, Sura XXX, Ar-Rûm (I Romani), 41].

Vediamo quello che succede sulla terra: i terremoti e tutto il resto; sul mare, come gli tsunami ecc.  “…L'ordine è stato alterato, affinché Allah faccia loro gustare qualcosa di quello che hanno fatto. Forse ritorneranno (sulla retta via)?". [Il Corano, Sura XXX, Ar-Rûm (I Romani), 41]. Si pentiranno, chiederanno perdono, ecc. ...?

Allah, Maestà del Vero, lega certe cose ad eventi ciclici come il sorgere e il tramontar del sole, ad esempio. Il Sole e la Luna hanno ciascuno i propri tempi e continuano così, senza anticipi né ritardi, nemmeno di un attimo. La percentuale di ossigeno nell’aria, al 21 % e dell’azoto al 77 %, è invariabile. Se cambiasse tutto verrebbe distrutto, la vita scomparirebbe.

Inoltre Allah, Maestà del Vero, ha svincolato alcune cose dal tempo: i Suoi avvertimenti. Egli manda una bella pioggia e noi diciamo: "È una misericordia". Quando succede, pensiamo che Dio abbia usato la Sua misericordia. Pensiamo alla natura, alle meraviglie dell’universo. Egli rianima tutta la terra e con essa nutre tutte le creature. Tutti gli esseri viventi trovano il loro cibo, ciascuno secondo le proprie necessità. La Maestà divina fornisce agli uomini cibi diversi per ogni stagione, e secondo le località. Ma a volte le sregolatezze degli uomini danno luogo a disastri. Allora quella pioggia diventa un diluvio. Arriva il momento in cui quella pioggia viene meno e cede il posto alla siccità. Ovvero …

Nel cielo vediamo riflettersi il mare; un mare che vaga, fluttua. A seconda delle circostanze Dio trattiene la pioggia e allora è siccità, o la fa scendere con violenza, ed è il diluvio. Oppure ancora la manda dolcemente, e allora è una grande benedizione.

Vediamo ancora gli tsunami con le loro onde enormi, altissime... Potenza Divina, che ci ricorda il Giorno del Giudizio Universale. I terremoti, il modo in cui quelle falde esplodono, quel magma all’interno della Terra, la tensione di quell’oceano di fuoco. La gente cerca un posto ove fuggire, non può rientrare nelle sue case. "E tu, come entrerai nella tomba?!". Quell’evento sembra lontano, la “nafs” lo fa sembrare remoto. Infine, questo virus...

Di tanto in tanto Allah, Maestà del Vero, minaccia con piccolissimi esseri viventi, quasi inesistenti. L'uomo deve tornare in sé. È comparso il virus dell'AIDS, che ha causato 32 milioni di morti. Prima non c'era, l’ha mandato Allah. Oggi ne è uscito un altro; con esso, il mondo è piombato nel caos. L'economia è crollata. Alcune compagnie aeree sono fallite

Nelle città ci sono stati dei saccheggi per paura, talvolta per incoscienza, al grido di: "Non vogliamo restare affamati!" … Quando Dio ti ha creato, ti ha assegnato anche un sostentamento sufficiente. Vediamo il panico che c'è oggi nel mondo…! A chi possiamo appoggiarci, in chi rifugiarci? Esclameremo: "Oh mio Dio!". Riusciremo a salvarci con quel cibo, con quei saccheggi? Quel virus non ci troverà?

Insomma una persona, un musulmano deve trarre insegnamento dalle cose che succedono. Queste sono manifestazioni della Grandezza, flussi del Potere di Dio, il Divino presente nell'universo: tutte cose importanti, su cui l’uomo deve riflettere.

Ciò significa che all’aldilà devi pensarci fin d’ora, qui. Come renderemo conto anche delle cose più piccole? C'è un posto dove fuggire?! C'è qualcuno che sia scampato alla morte, sopravvissuto ad essa? يَقُولُ الْاِنْسَانُ يَوْمَئِذٍ اَيْنَ الْمَفَرُّIn quel Giorno l’uomo dirà: ‘Dove fuggire?’.” [Il Corano, Sura LXXV, Al-Qiyâma (La Resurrezione) 10]. D’altra parte, egli è confuso.

Questi eventi devono essere inviti alla riflessione. Costernati, si deve dire: "Oh Signore!". Dobbiamo aumentare le nostre richieste di perdono, sul finir della notte. Essere consapevoli di essere servi di Dio, di essere venuti al mondo in questa veste e di dover imparare ad esserlo. I nostri bambini, i nostri figli, ci sono stati affidati da Dio e dobbiamo allevarli in modo conseguente. Allah, Maestà del Vero, parla di Anna (Hunna), madre della Vergine Maria. Mentre era incinta di Maria (che la Pace sia su di lei), si chiedeva con ansia: "Come farò ad allevarla, a farne una buona servitrice di Dio…?".

Un tempo c'era un ritornello per bambini, che sembrava ricordare le prime domande nella tomba e le faceva memorizzare ai piccoli, dicendo: "Il mio Signore è Allah, il mio Profeta è Muhammad Mustafà, ecc. ...", affinché non le dimenticassero più.

Oggi è tutto passato, finito. Che sta succedendo? I telefonini, ecc., li stanno facendo diventare dei robot. I genitori sono diventati deboli. Questo è molto grave. Essi devono preoccuparsi dei figli. Si angustiano per le malattie di questo mondo, per la fame; ma come sarà la loro vita nell'aldilà?

Narra Ahmad ibn Hanbal: “Raccontava mia madre che mi aveva fatto memorizzare il Corano all'età di dieci anni. Al mattino riscaldava l'acqua per la preghiera, perché a Baghdad faceva molto freddo, e con quella mi faceva fare le abluzioni rituali. Poi si copriva con il velo e mi accompagnava in moschea".

Insomma, i genitori devono aver cura dei figli. Insomma, i genitori devono aver cura dei figli. Devono preoccuparsi di sé, ma anche di loro. “اِيَّاكَ نَعْبُدُ“Te solo adoriamo e solo Te chiamiamo in aiuto” (Al-Fâtiha, 5). Questa deve essere la preoccupazione della società.

Certo sono necessarie anche delle precauzioni, contro queste calamità in arrivo. L’Inviato di Allah, nostro Signore, ha detto: اَلنَّظَافَةُ مِنَ الْأِيمَانِ “La pulizia viene dalla fede”.

(Ali al-Qârî, Al-Masnû', 1/78; Ajlûnî, Kashu al-Hafâ, 291, 1/341). La fede è molto importante. Significa che sia l’aspetto esteriore sia quello interiore del credente devono essere immacolati.

Egli è il testimone di Dio sulla terra, il rappresentante della Sua religione. Il servo deve cercare sempre rifugio in Lui. Allah annientò il Faraone, sviato fino a credersi un dio, facendolo affogare nel Mar Rosso.

Allah uccise Nimrud con una mosca zoppa. Egli distrusse l’esercito del superbo Abraha, con le pietruzze lanciate dagli uccelli Abâbil.

Nel 1912 fu costruito il transatlantico “Titanic”. All’epoca gli atei, gli incauti dissero che nemmeno Dio avrebbe potuto affondarla! Durante il suo primo viaggio la nave urtò un iceberg e s’inabissò.

Nel 1986 fu costruita una navetta spaziale, chiamata "Challenger" (La sfidante), che esplose poco dopo il suo lancio.

In breve, il Profeta Muhammad ha detto: “La mia Umma somiglia alla pioggia. Qual’è meglio: quella dell’inizio o della fine? Non si sa". (Tirmidhi, Adab, 81). Come i suoi nobili Compagni di allora così altri discepoli eletti continueranno ad arrivare, fino al Giorno del Giudizio Universale. Egli ha voluto dire, cioè: "Chi sono i migliori, i primi o gli ultimi? Non si sa". (Tirmidhi, Adab, 81). Ha detto anche: "Io li aspetterò sul bordo del bacino del Paradiso (Kawthar)." (Muslim, Ta'ârat, 39, Fadâil, 26)

Tutti questi sono ammonimenti e insegnamenti. Sotto la guida del Corano, dal nostro Profeta, del Creato, degli eventi, il servo di Dio diverrà una persona perfetta. "وَجِلَتْ قُلُوبُهُمْ:"Il suo cuore trema, quando è menzionato il Nome di Allah". "Quando legge i versetti di Allah, la sua fede aumenta". "Quando legge i versetti di Allah, la sua fede aumenta". "Anche se le condizioni cambiano, resta sottomesso e fiducioso in Dio". "Dà importanza alla salat, ne ascolta il richiamo". "Anche le benedizioni donate da Allah sono spese nella Sua via". [Sura VIII, Al ’Anfâl (Il Bottino), 2-3].

Il Profeta ha detto anche: "I più vicini a me, chiunque e ovunque siano, sono coloro i quali nutrono un pio timore di Dio”. (Ahmad, V, 235; Haysamî, IX, 22). In altre parole, chi è in compagnia del Profeta, noi tutti dobbiamo interrogarci sempre, in ogni situazione: "Se il nostro Signore fosse qui con me, come agirei …?". Il servo di Dio deve avere questa intelligenza, questo acume. “Sì, Allah mi vede. Anche se sono nascosto a tutti, Dio mi vede. Egli conosce anche i miei pensieri ... ".

Nell’adorazione di Dio il Suo servo deve avere sempre questa virtù. “وَنَحْنُ اَقْرَبُ اِلَيْهِ مِنْ حَبْلِ الْوَرِيدِ “. [Noi siamo a lui più vicini della sua vena giugulare (Sura Qāf, 16)]. Otterrà la vera Conoscenza, vivrà le sue emozioni. Lo supplicherà così: "O Signore, fa’ che i nostri sentimenti trovino sempre il Tuo consenso!".

Ha detto il nostro Signore: "Io sento il Respiro del Misericordioso che proviene dallo Yemen". (Tabarani, Kabîr, VII, 52/6358). Dobbiamo cioè sforzarci di trasformare i nostri respiri nel "Soffio del Misericordioso” (An-Nafas Ar-Rahmânî). Questa è la qualità che contraddistingue gli Amici intimi di Allah (Awliyâ’ Allâh). Questa è la qualità che contraddistingue gli Amici intimi di Allah. Essi eliminano molti desideri mondani e si sforzano di prender parte al “Respiro del Misericordioso”.

E ancora, ci sono molti nobili ahadith del nostro Signore che riguardano i nostri giorni. Ne ricordiamo uno. Oggi ci siamo, non è vero? Un avvertimento divino ...

Racconta Abdullah ibn Omar (radıyallâhu anh):

"L’Inviato nostro Signore si rivolse a noi e disse: «Oh voi Muhâjirûn! Ci sono cinque cose per cui prego Dio con tutte le mie forze affinché non succedano a voi. (Perché quelli sono momenti molto pericolosi, difficili).

Punto primo: quando in un popolo ci sono l'adulterio, la prostituzione e queste colpe sono esibite in pubblico, compaiono sicuramente epidemie di peste e altre malattie, mai viste prima ...».  (Ibn Mâja, Fitan, 22; Hâkim, IV, 583/8623; Bayhaqî, III, 197). Queste cose oggi ci sono, o no? Ci sono o non ci sono…?! Eccole … Ha detto: "... si diffondono altre malattie mai viste prima". Ecco i virus ... C'è il Corona e non so cos’altro. Prima ci sono stati l’AIDS, ecc ...

Secondo: la degenerazione della vita commerciale: "... Il popolo che misuri e pesi in modo scorretto è sicuramente punito con la carestia, la fine dell'abbondanza, la discordia e l’oppressione dei suoi governanti ..." (Ibn Mâja, Fitan, 22; Hâkim, IV, 583/8623; Bayhaqî, Shuab, III, 197). Il prosperare delle frodi commerciali, gli inganni portati dal capitalismo ...

Terzo: “… Ogni popolo che si sottragga all’obbligo della zakat sui propri beni, sarà privato della pioggia (punito con la siccità). Anzi, se non fosse per gli animali, su di loro non pioverebbe affatto ". (Ibn Mâja, Fitan, 22; Hâkim, IV, 583/8623; Bayhaqî, Shuab, III, 197). Quindi la Maestà Divina continua a mandare la pioggia per gli animali, affinché non rimangano assetati. Allora, quanta attenzione dobbiamo mostrare per i nostri animali, sapendo che ci sono stati affidati da Dio ... perché anche gli animali saranno resuscitati, nel giorno del Giudizio UUn tempo vedevo che in Anatolia bruciavano i campi. Che diritto abbiamo di farlo?! La terra appartiene a Dio. In essa ci sono tante formiche, tartarughe, rane, ecc. ... Tutti risorgeranno, nel Giorno del Giudizio Universale.

Quarto: "... Ogni popolo ribelle agli ordini di Allah e alla Sunna del Suo Inviato, sarà sottoposto alla calamità di un nemico straniero. Ed esso s’impadronirà di una parte di quella nazione ... " (Ibn Mâja, Fitan, 22; Hâkim, IV, 583/8623; Bayhaqî, Shuab, III, 197).

Il saccheggio delle risorse petrolifere: c’è o non c’è?! Ecco.

E ancora, l'arrivo di queste persone subdole, di questi imam ipocriti: "... quando i loro imam, i capi non obbediranno al Libro di Allah e, alle Sue leggi, anteporranno quel che gli fa comodo, Allah farà in modo che essi saldino i loro conti fra di loro (saranno vittime di discordie, corruzione, anarchia)". (Ibn Mâja, Fitan, 22; Hâkim, IV, 583/8623; Bayhaqî, Shuab, III, 197). Come corrisponde tutto ciò a quello che succede oggi ...

In un altro hadith sharif egli dice: "Sarà un Herc ü merç". “Oh Inviato di Allah! Che cos’è Herc ü merç? " chiese un Compagno. "(Il caos). Quando qualcuno avrà ucciso un altro non si saprà il perché, né il come. Non lo saprà il morto e nemmeno l’assassino". (Muslim).   (Muslim, Fitan, 55-56). Questa è la situazione, oggi. Che ci sta succedendo? I Musulmani che si uccidono a vicenda! Che perfidia è quella organizzata dall’Avversario: Musulmani che si uccidono a vicenda!

O meglio ci troviamo in una situazione tale, da dover stare con gli occhi ben aperti ...


Ramadán Ünnepe És Az Örökkévaló Ünnep

Altınoluk magazin, 2019 június 

A Ramadán az istentudatosság iskolája, a ramadáni ünnep pedig a spirituális bizonyítvány.

Ahogy Allah Küldötte (s.a.w.) hadíszából tudjuk, a Ramadán eleje kegyelem, a közepe megbocsátás, a vége pedig menekvés a Tűztől[1]. Tehát a valódi ünnep azoké a hívőké, akiknek sikerül a Ramadánt méltó módon megélniük, s úgy fejezik be, hogy kiérdemlik az isteni megbocsátást.

Ahhoz, hogy a valódi ünnep boldogságát átélhessük, a nemes Ramadánhoz hasonlóan az ünnepet is a komoly és elkötelezett szolgaság szellemében, méltó módon kell megélnünk.


Az adakozás és bőkezűség ünnepe

A Boldogság Korában az ünnepre adakozással, vendéglátással, jó ügyre való költéssel készültek, s az Allah útján hozott áldozatokkal fogadták.

Nekünk, akik 14 évszázaddal később Allah Küldötte (s.a.w.) tanítványai vagyunk, el kell gondolkodnunk azon: a valódi ünnephez, ami felrázza a nemtörődöm gáfilokat, megnyeri az idegenek és nehézségtől sújtottak szívét, s az Iszlám szépségével mosolyra készteti az embereket, milyen törekvésre, erőfeszítésre, szolgálatra és áldozathozatalra van szükség tőlünk?

Hogyan tehetjük ünneppé ezt az ünnepet a világ különböző tájain élő, elnyomott, szenvedő testvéreink számára? Milyen köszöntéssel köszönthetjük őket az ünnepen? A törött szárnyú madarakhoz hasonlóan kétségbeesetten vergődő elnyomottakhoz, a könnyes szemű árvákhoz, a tehetetlenség igájában szenvedő rászorulókhoz mennyire jutnak el szívünk fohászai és személyes segítségünk?

Mert a valódi ünnep boldogságát legtisztábban mutató tükör a mosolyt már elfelejtett kiszolgáltatottak új reménytől felcsillanó szeme, s a megtört szívűek által újra megélt ünneplés.

Ezért ezen az ünnepen és utána is a segítségünkre szoruló testvéreink nehézségeiben osztozva kell fenntartanunk és megerősítenünk testvériségünket, hogy az Ítélet Napján, amikor nem lesz majd semmilyen más árnyék, a hétféle hívő közé tartozhassunk, akik menedéket kapnak Allah trónjának árnyékában…

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az evilági életben a gyenge rá van szorulva az erősre, a beteg az egészségesre, a szegény a gazdagra. Azonban a Túlvilágon az erős lesz rászorulva a gyengére, az egészséges a betegre, és a gazdag a szegényre…

Egy hadísz kudszi azt mondja:

A Mindenható Allah azt mondja majd az Ítélet Napján:

- Te, Ádám fia! Beteg voltam, és te nem látogattál meg.

- Hiszen Te vagy a Világok Ura, hogyan látogathattalak volna meg? – kérdezi Ádám fia.

A Mindenható Allah azt feleli:

- Egy szolgám beteg volt, s te nem látogattad meg. Pedig ha meglátogattad volna, Engem találtál volna ott mellette. És Ádám fia, enni kértem tőled, de te nem adtál!

- Hiszen Te vagy a Világok Ura, hogyan adhattam volna enni neked? – kérdezi Ádám fia.

A Mindenható Allah azt feleli:

- De egy szolgám enni kért tőled, s te nem adtál neki! Pedig ha adtál volna, megtalálnád Nálam azt, amit adtál. És Ádám fia, vizet kértem tőled, de te nem adtál!

- De Uram, hiszen Te vagy a Világok Ura, hogyan adhattam volna neked vizet? – kérdezi Ádám fia.

A Mindenható Allah azt feleli:

- De egy szolgám vizet kért tőled, és te nem adtál neki. Hát nem tudod, hogy ha adtál volna, megtalálnád nálam a jutalmát?[2]

Vagyis a legnagyobb ünnep az, ha valaki az idegeneket, magányosokat, kitaszítottakat, éhezőket, szomjazókat és betegeket képes felvidítani, s az ő szívükből felszálló fohászok által képes a „Legnagyobb Barát” színe elé állni, és Vele ünnepelni.

A valódi hívő nem olyan gyertya, amely csak saját házát világítja be, hanem a szeretetteljesség és irgalom napja, amely sugaraival megsimogatja a szenvedők fejét, s felmelegíti a kitaszítottak magányosan fázó lelkét. Önként követi Mevlana Rumi szeretetteljességének és irgalmas szívének szabályát: amíg a világon van fázó ember, nekem sincs jogom felmelegedni. Az erényesség jelképe számára Iszmail Ata, aki kötelességének tartotta, hogy a forró napon árnyék, a hidegben köntös, az éhségben kenyér legyen.

 

Az ünnep nem a szórakozás, hanem a közösség szolgálatának napjait jelenti

Az ünnep célja nem az, hogy a közösség egy része megélje minden vágyát, pazarlásban tobzódva szórakozzon és felhőtlen boldogságba feledkezzen. Épp ellenkezőleg, az ünnep napjai olyan napok, amikor a hívők:

- megerősítik a rokoni kötelékeket,

- megemlékeznek az eltávozottakról,

- felszámolják a haragot és sértődöttséget,

- találkoznak vallási testvéreikkel, közös istenszolgálatot végeznek, megosztják egymással az ünnep örömét.

Hiszen egyedül nem imádkozhatjuk az ünnepi imát, s egyedül nem ünnepelhetjük az ünnepet. Az ünnep az önzéstől való menekvést, az összetartást és összefogást, a közösséget jelenti.

Az ünnepet spirituális módon, az istenszolgálat egy módjaként kell megélnünk. Ezért az ünnep napjain és éjszakáin végzett istenszolgálatot, a hálaadást, megemlékezést, Allah magasztalását és dicsőítését, az egyéni és közösségi istenszolgálatokat a Mindenható Allah kiemelten jutalmazza. Ezért mondta Allah Küldötte (s.a.w.) egy hadíszban:

Aki a Ramadán és az Áldozat Ünnepének éjszakáján jutalmát Allahtól várva istenszolgálatot végez, annak szíve nem hal meg azon a napon, amikor minden szív meghal.[3]

 

Az isteni megbocsátás ünnepe

Az Igazság szerelmesei számára a valódi ünnep az, amit akkor élhetnek meg, ha ép szívvel, tiszta lelkiismerettel és fényes arccal állhatnak a Mindenható Allah színe elé. Behlül Dana Hazretleri azt mondja erről:

„Az ünnep nem azoké, akik szép új ruhát viselnek, hanem azoké, akik biztonságban vannak Allah haragjától, és megmenekülnek az örök megbánástól. És az ünnep nem azoké, akik pompás paripákon érkeznek, hanem azoké, akik hibáiktól és hiányosságaiktól megszabadulva képesek igaz szolgákká válni…”

Az Igaz barátai közül Abdulkadir Geilani ezt a történetet beszélte el:

Egy ember az ünnep napján Hz. Alihoz (r.a.) ment, s látta, hogy éppen száraz kenyeret evett. Azt mondta neki:

- Hiszen ma ünnep van, hogy ehetsz száraz kenyeret?

Hz. Ali (r.a.) azt felelte:

- Az ünnep azé, akinek a böjtje elfogadtatott, akinek az erőfeszítései dicséretet érdemeltek, s a bűnei megbocsáttattak. A ma ünnep számunkra, a holnap is ünnep számunkra, minden nap ünnep számunkra, amikor nem lázadunk Allah ellen!

Vagyis, a valódi ünnep az, ha a Mindenható Allah elégedett velünk.

 

A túlvilági ünnep

A Mindenható Allah ebben a világban a ramadáni ünnepet és az Áldozat Ünnepét ajándékozta nekünk. De azoknak az igaz szolgáknak, akik ezeket méltó módon élik meg, a valódi, túlvilági életben örökkévaló ünnepek járnak:

- A Ramadáni szellemiségében leélt élet következményeként a hit nyugalmában elszálló utolsó lélegzet ünnepe.

- Azoknak, akik hívők lettek, és állhatatosan kitartottak a hitben, az angyalok hozta jó hír ünnepe, akik a sírban és az Ítéletkor azt mondják nekik: „Ne féljetek, és ne szomorkodjatok, hanem fogadjátok a Kert hírét, amely nektek ígértetett!”[4]

- Ünnep lesz számukra, amikor tanúi lesznek, hogy sírjuk egy kert a Paradicsom kertjei közül.

- Ünnep lesz számukra, hogy részesülhetnek a Prófétánk (s.a.w.) közbenjárásában.

- Ünnep lesz számukra, amikor cselekedeteik feljegyzését a jobb kezükbe kapják meg.

- Ünnep lesz számukra, amikor átjutnak a Szirat hídján, és biztonságban lesznek a Pokol tüzétől.

- Ünnep lesz számukra, amikor végtelenül kegyelmes Uruk köszönti és a Kertbe hívja őket.

- És a legnagyobb ünnep az lesz, amikor kiérdemlik a Mindenható Allah örökkévaló megelégedését, és láthatják az Ő tökéletes szépségének megnyilvánulását.

Vagyis az evilági életünkben az ünnepeket úgy kell megélnünk, hogy a Mindenható Allah megelégedését nyerhessük el általa, s egy-egy hídnak lássuk őket, melyeken át az örökkévaló ünnepekhez juthatunk el.

 

Az ünnep után

Muallâ bin Fadl azt mondja:

A muszlimok első három generációja az év 6 hónapja során azért fohászkodott, hogy megélhessék a Ramadánt. Az év többi részében azért fohászkodtak, hogy a Ramadánjuk elfogadtassék.”[5]

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Ramadánban végzett cselekedeteink elfogadott voltának bizonyítéka a Ramadán utáni állapotunk és állhatatosságunk. Vagyis a Ramadánban végzett bőséges istenszolgálat és az elért kivételes szolgai viselkedés olyan, mint egy elültetett mag. Az, hogy a mag megeredt-e, abból derül ki, hogy az év további hónapjaiban kicsírázik, kivirágzik és termést hoz-e.

Mirzâ Mazhar Cân-ı Cânân azt mondja:

„Ha valaki megemlékezésben és tudatosan tölti a Ramadánt, annak az a szép állapota megmarad az év további részében is. Ha ebben a hónapban hiányosságai és hibái voltak, annak nyoma is megmarad az egész év során.”

Más szavakkal szólva az, hogy a Ramadánban megszerzett jó szokásokat és tulajdonságokat, a szív érettségét mennyire tudjuk fenntartani Ramadán után is, jelzi, hogy milyen mértékben fogadta el istenszolgálatunkat a Mindenható Allah.

Annak bizonyítéka, hogy valóban hasznunk származott a Ramadánból az, hogy a Ramadán utáni állapotunk az az előttihez viszonyítva jobban megfelel a Mindenható Allah megelégedésének.

Tehát Ramadán után sem szabad elveszítenünk azokat a spirituális ajándékokat, amelyekre Ramadánban szert tettünk:

- Ha egészségünk és körülményeink engedik, böjtöljünk a holdhónap 13., 14. és 15. napján, hétfőn és csütörtökön, erőnkhöz mérten használjuk ki továbbra is azt a spirituális energiát, amit ez az istenszolgálat nyújt.

- A böjt által kiváltott irgalmasságot, szeretetteljességet, bőkezűséget és áldozatkészséget kitörölhetetlenül építsük be személyiségünkbe.

- A szahur Ramadánban kialakult szokását változtassuk az egész életünk során tartó tahadzsud ima és a szeherben való felkelés szokásává.

- A Korán-olvasást, a közös Korán-olvasást és a hatim olvasását próbáljuk mindennapi életünk részévé tenni.

A nemes Társak olyan páratlan szeretetet éreztek a Kegyes Korán iránt, hogy egyetlen napjukat sem hagyták elmúlni anélkül, hogy ne olvastak volna belőle, és ne néztek volna lapjaira. Napjaikat a Kegyes Koránnal kezdték, s még szembetegségek gyógyítására is a Kegyes Korán oldalainak nézését javasolták.[6]

Hz. Oszmán (r.a.) szokása az volt, hogy minden reggel, felkelés után tisztelettel megcsókolta a Kegyes Koránt. Azt mondta: „Nem akarom, hogy egyetlen napom vagy egyetlen éjszakám is úgy múljon el, hogy nem nyitom ki s nem olvasom Allah Könyvét”[7], és élete során két példányt is teljesen elhasznált a Koránból a sok olvasás miatt. 

Tudnunk kell, hogy a Kegyes Korán szolgálata a legnagyobb kegy. Nem szabad megelégednünk annyival, hogy amikor a tanításnak vége, gyermekeinket a mecsetbe vagy Korán-tanfolyamra küldjük, hanem teljes szívünkből és minden erőnkből támogatnunk kell a Kegyes Koránnal kapcsolatos szolgálatokat, hiszen a Mindenható Allah azt mondja: 

„Ti, akik hisztek! Ha segítitek Allahot, akkor Ő meg fog segíteni benneteket, és szilárddá teszi a lábatokat.”[8] 

A Kegyes Koránnal kapcsolatos intézmények szolgálata annyira fontos, hogy napjainkban már-már egyéni kötelességgé vált a közösségi kötelesség helyett. Allah Küldötte (s.a.w.) a legnehezebb mekkai időkben alapította a Daru’l-Erkamot, amely a Kegyes Koránt tanító iskola volt, s a fényes Medinában is megalapította a Szuffa iskoláját. A legnehezebb időkben sem, még amikor az éhség miatt kétrét görnyedt, s követ kellett a gyomrára kötöznie, sem késlekedett azzal, hogy a Kegyes Koránt tanítsa a Szuffa népének.

A hadíszból kiindulva: „Az ember azokkal van, akiket szeret”[9], amennyire erőnkből telik, nekünk is arra kell törekednünk, hogy a Prófétánkhoz (s.a.w.) hasonlóan kiemelt fontosságot tulajdonítsunk a Korán tanításának. Vagyis az, hogy felvállaljuk ezt a szolgálatot, támogassuk és ennek szenteljük magunkat, az egyik legjobb lehetőség arra, hogy a Túlvilágon a Prófétánkkal (s.a.w.) lehessünk.

Azt sem szabad soha elfelejtenünk, hogy az isteni kegyelem mindenkor megnyilvánul. Életünk minden pillanata lehetőség az isteni megelégedés megszerzésére. A lényeg az, hogy minden helyzetben, minden állapotban keressük a módot az isteni kegyelem megszerzésére. Ezért meg kell értenünk azt az alapelvet, hogy „Minden érkező Khidr, minden éjszaka az Elrendelés éjszakája”, s arra kell törekednünk, hogy egész életünket a Ramadán szellemiségében éljük.

Fahreddin er-Râzî Korán-tudós így int arra, hogy minden helyzetben, minden állapotban a szolgaság örömét kell megélnünk: 

„A Mindenható Allah titokban tartotta, hogy melyik istenszolgálattal a legelégedettebb, hogy egyforma lelkesedéssel forduljunk minden istenszolgálat felé. Titokban tartotta, hogy melyik bűn vonja leginkább magára haragját, hogy tartózkodjunk minden bűntől. Eltitkolta, hogy kik az Ő barátai az emberek között, hogy tisztelettel forduljunk minden ember felé. Titokban tartotta, hogy melyik a legelfogadottabb fohász Előtte, hogy fohászkodjunk minden fohásszal. Titokban tartotta, hogy Nevei közül melyek a Legnagyobb Nevek, hogy minden Nevét tiszteletben tartsuk és megemlékezzünk Róla általuk.”

Tehát hatalmas veszteség, ha az áldott Ramadán nappaljait és éjszakáit istenszolgálattal töltjük, a többi napon pedig elmulasztjuk a lehetőséget, és nemtörődöm módon viselkedünk. Hiszen muszlimnak lenni nem korlátozódik egy adott időszakra, hanem az egész élet során tartó istenszolgálatot jelenti. Az istenszolgálatok bizonyos időpontokhoz vannak kötve, azonban a szolgaságnak nincs meghatározott ideje, hanem folyamatos állapot.

Ezt azt jelenti, hogy a nemes Ramadán végeztével sem szabad elhanyagolnunk istenszolgálatunkat és vallási életünket, nem szabad elfelejtenünk azokat az érzéseket, amelyek eltöltöttek, s azokat az új jellemvonásokat, amelyeket sikerült magunkban kifejlesztenünk, nem szabad felhagynunk a megfelelő szándékkal és jótettekkel, hanem meg kell őriznünk a Ramadán szellemiségét a következő Ramadánig. Ezáltal egész életünket a Ramadán szellemiségében tölthetjük.

Néhai apám, Musa Efendi azt mondta:

„Fiam, mindenképpen mérsékelt és takarékos életet élj, s amit Allahtól kaptál, azt költsd Allah útján! Ne csak az áldott három hónap és Ramadán során ügyelj a takarékosságra. Életed minden területén valósítsd meg, s amit így megtakarítasz, azt adakozd Allah útján!

Tudd meg, hogy még ha a legfényesebb palotában élnél is, akkor is muszáj lenne takarékosan élned, kerülni a pazarlást és a zsugoriságot! Ezért a vagyonodat és a tulajdonodat mindig tartsd a szíveden kívül.

Ha nem költöd el Allah útján azt, ami a szükségleteiden felül van, akkor hálátlan vagy a kegyek iránt, amelyeket Allahtól kaptál. Ne feledd, azt a kegyet, amit nem adományoztál el Allah megelégedéséért, valójában elpazaroltad. És a Túlvilágon nagyon súlyos lesz az elszámolás az elpazarolt kegyekért.”

El kell hát gondolkodnunk azon, hogy a véges számú napból álló evilági élet, bármilyen hosszúnak tűnik is, a szintén véges számú napból álló Ramadánhoz hasonlóan valójában igencsak rövid idő. Ezért ahogy a Ramadán hónapját a spirituális nyereség megszerzésére irányuló lehetőségnek tekintjük, és fokozzuk erőfeszítéseinket, úgy egész életünket ugyanezzel a spirituális energiával és lelkiállapotban, éber és tudatos szívvel kell élnünk.

A Mindenható Allah adja, hogy a Ramadán spirituális energiája és szellemisége soha ne múljon el tőlünk. Adja meg nekünk az Ő kegyelme által, hogy a Ramadán lelkesedésével utolsó lélegzetünkkor örökkévaló ünnepre ébredjünk. Ámin.


[1] Ali el-Müttakî, VIII, 477/23714.

[2] Muslim, Birr, 43

[3] Ibn Majah, Siyam, 68

[4] Kegyes Korán, 41:30

[5] Kıvâmu’s-Sünneet-Terğîb ve’t-Terhîb, II, 354

[6] Lásd: Haythami, VII, 65

[7] Kenz, I, 225

[8] Kegyes Korán, 47:7

[9] Bukhari, Adab 96


Resolvendo O Mistério Da Morte

Muhammad ibn Kab al-Qurazi transmitiu:

“Uma vez me encontrei com Omar ibn Abdulaziz em Medina, que era então um homem jovem, rico e bonito, Anos depois, quando virou Califa, eu pedi permissão para ir até ele. Entretanto, ao vê-lo, fiquei atônito e pude somente olhá-lo fixamente. Ele então me perguntou:

- Por que me olhas desta maneira, Muhammad?

Eu lhe respondi:

- Estás pálido. Envelheceste prematuramente, perdeste quase todo o cabelo, e o que ainda resta dele está branco. Não pude conter minha surpresa ao ver-te, Califa.

Ele respondeu:

- E que surpresa terias ao ver-me três dias após o meu enterro! As formigas teriam tirado meus olhos de suas órbitas e infestado minhas bochechas; meu nariz e minha estariam cheios de pus. Neste caso sua surpresa seria justificada”.  (Hakim, IV, 300/7706)

Mais que qualquer outra coisa, qualquer ser humano deve contemplar sua morte. Como exalará seu último suspiro? Com que se encontrará na tumba? Qual será a sua posição na Outra Vida? São os maiores mistérios que todo ser humano terá que se defrontar – compreender completamente o segredo da viagem, a sabedoria que subjaz em sua existência e, como consequência dela, seu caminho para a Outra Vida. Cada um de nós deveria se esforçar em solucionar estas perguntas e alcançar desta maneira a felicidade eterna.

Em primeiro lugar, devemos nos perguntar a respeito da morte, já que é um fato inquestionável que:

“Tudo o que está sobre ela é finito.” (ar-Rahman, 26)

Então chegará um dia desconhecido para nós no qual não haverá amanhã. Allah, glorificado seja Ele, nos disse:

“E a embriaguez da morte chegará, com a verdade. Dir-se-á ao moribundo: ‘Isso é o de que te arredavas!’ E se soprará na Trombeta. Esse será o Dia da Cominação.” (Qaf,19-20)

Todos entram neste mundo por uma porta, o ventre da sua mãe, e sua vida então se converte em uma espécie de corrida de obstáculos cheia de egoísmo ou espiritualidade. Depois de haver chegado ao final da pista e saído pela porta da tumba, cada pessoa faz a passagem para a vida eterna.

Desde os tempos de Adão, que a paz esteja com ele, até os nossos dias, o mundo, como uma casa de duas portas, não cessou de encher-se e esvaziar-se de incontáveis seres humanos. Onde eles estão agora? Onde nós estaremos dentro de pouco tempo? Não sabemos. Mas uma coisa é certa – a morte baterá na porta dos oprimidos e dos opressores, dos santos e dos pecadores, e serão reunidos na sala de espera da vida eterna – O Dia do Juízo Final.

Pense por um momento que o solo que você pisa está cheio de corpos de bilhões de seres humanos que já morreram. Corpos que já se tornaram pó, como bilhões de sombras amontoadas. Amanhã também seremos parte dessas sombras. Então, começaremos a vida eterna, uma viagem eterna. Pense novamente: Qual pessoa em perfeito juízo trocaria um momento pela eternidade?

A respeito da morte, o Todo-Poderoso declara no Sagrado Qur´an:

“Um dia, quando a virem, parecer-lhes-á como se não houvessem permanecido nos sepulcros senão o tempo de um anoitecer ou de seu amanhecer.”

Os versículos seguintes também falam sobre a brevidade da vida:

“Delicada é a vida, rápida, como um pestanejar,

Um pássaro levantou vôo, não o ouvimos, porém passou”

                                                                         (Asik Pasa)

Pode existir uma insensatez maior do que tratar esta vida como se ela fosse eterna, esquecendo o tesouro que vem logo após?

A Contemplação da Morte

O Profeta (SAAS) costumava enfatizar a necessidade de recordarmos a morte e sermos conscientes do perigo de nos perdermos nos assuntos deste mundo. Ele dizia: “É espantoso vermos como as pessoas se esforçam tão somente pela vida enganosa deste mundo, apesar de crerem na Outra Vida.”. (Qudai, Shihab’ul – Akhbar, n. 383)

Pensar na partida inevitável deste mundo, no fato de que teremos que prestar contas do que fizemos, seja bom ou ruim, com o castigo e a recompensa, nos distancia do erro e da tentação, e nos ajuda a realizarmos boas ações. Portanto, a contemplação da morte é um meio de aumentar a consciência, endireitar a vida e trabalhar pelo bem da nossa condição na vida eterna. O Profeta (SAAS) disse:

“Lembrai com frequência da morte, porque esta recordação vos purifica da maldade e aumenta o desapego a este mundo. Se pensais na morte sendo ricos, isto vos protegerá dos desastres que acompanham a riqueza. Se pensais na morte sendo pobres, estareis satisfeitos com vossas vidas.” (Suyuti, Yami’us-Saghir, I, 47)

Ele também disse:

“Proibi a visita às tumbas, Mas agora vos digo que o façais, porque esta visita vos recordará da Outra Vida”. (Tirmidhi, Yanaiz, 60; Muslim, Yanaiz, 106)

“Recordai a morte, os corpos e os ossos em decomposição. Aquele que almeja a Outra Vida abandona o brilho deste mundo.” (Tirmidhi, Qiyamah, 24)

“Allah ama aqueles que sempre se recordam da morte.” (Haizami, X, 325)

Em uma ocasião, um Sahaba perguntou ao Profeta (SAAS):

- Quem é o crente mais inteligente?

Ele respondeu:

- Aquele que sempre se recorda da morte e se prepara para o está para vir da melhor maneira. Esses são, verdadeiramente, os crentes mais inteligentes. (Ibn Majah, Zuhd, 31)

Como os Sahabas Contemplavam a Morte

Abu Bakr, que Allah esteja satisfeito com ele, disse uma vez em um sermão:

“Onde estão os jovens e belos que foram um dia admirados por todos? Onde estão os homens cheios de vaidade? Onde estão aqueles reis que rodeavam suas cidades de muros alto? Onde estão os heróis invencíveis dos campos de batalha? O tempo os consumiu e os assemelhou ao pó. Todos eles estão na escuridão de suas tumbas. Voltai a si antes que seja tarde, e começai os preparativos para o que virá depois da morte. Salvem-se! Salvem-se! (Ibn’ul-Jawzi, Zamm’ul-Hawa, p.668; Nadrat’um-Naim, III, 960)

Aisha, que Allah esteja satisfeito com ela, explicou:

“Uma vez imaginei o Fogo do Inferno e comecei a chorar. Vendo-me nesse estado, o Profeta, que a paz e as bênçãos de Allah estejam sobre ele, me perguntou:

- O que está acontecendo, Aisha?

Respondi:

- Lembrei-me do Fogo.

E logo após perguntei a ele:

- Os Profetas se recordaram dos membros de suas famílias no Dia do Juízo?

- Haverá três momentos nos quais ninguém se lembrará de ninguém: Antes de saber se a Balança (mizan) é pesada ou ligeira; antes de saber se o Livro de suas Ações será recebida pela direita, pela esquerda ou por trás, até que ouçam ‘Aqui está, leia teu livro (al-Haqqa, 19); e quando virem a Ponte de Sirat, suspensa sobre o Fogo. Em ambos os extremos da Ponte haverá muitas espinhas duras e ganchos. Com eles, Allah agarrará a quem quiser e lançará ao Fogo. Ninguém poderá pensar em ninguém até que saiba se está a salvo desses ganchos ou não.” (Hakim, IV, 622/8722)

Usaid ibn Judair, que Allah esteja satisfeito com ele, um dos Sahabas mais virtuosos, costumava repetir às vezes:

“Se pudesse manter o estado em que hoje estou em cada uma dessas três ocasiões, seguramente mereceria o Paraíso: Enquanto estou lendo o Qur´an ou escutando sua recitação; ouvindo as palavras do Mensageiro de Allah, que a paz e as bênçãos de Allah estejam sobre ele; e vendo um funeral. Sim, desde então . . . sempre que vejo um funeral, sinto como se acontecesse a mim o que acontece ao morto . . . Levam-me para o mesmo lugar que levam ele. (Hakim,III,326/5260)

 Os Benefícios de se Contemplar a Morte

Como diz o hadith: “A morte basta como conselho”. Existe um ensinamento profundo para os que contemplam este fenômeno.

O amor excessivo aos prazeres deste mundo, e o desejo de fama e fortuna são sintomas de enfermidade espiritual. Algumas das consequências nefastas deste amor excessivo são a inveja, o orgulho, a hipocrisia e a avareza. A solução mais efetiva para nos protegermos contra estes defeitos são a contemplação da morte, da tumba e dos acontecimentos da Outra Vida.

O principal objetivo do tasawwuf é a luta contra o ego, a libertação da sua dominação danosa e a purificação do coração do amor por este mundo.  A contemplação da morte, de cinco a dez minutos, no wird diário, faz parte da prática de numerosas turuq.

O costume otomano de se construir os cemitérios dentro das cidades, ao longo das estradas e nos pátios das mesquitas, teria em sua origem o incentivo à contemplação da morte. Um viajante ocidental que não conseguiu evitar de comentar sobre este fato disse: “Os turcos vivem com seus mortos”.

A preparação para a Outra Vida mediante a frequente recordação da morte, e o afastar-se dos desejos do ego, ajuda a eliminar o remorso fatal que pode chegar com o último suspiro. O Todo-Poderoso nos fala que alguém que durante a agonia tem um momento de lucidez, inevitavelmente dirá, profundamente arrependido:

“Senhor meu! Que me concedas prazo até um termo próximo; então, darei esmola e serei dos íntegros”. (al-Munafiqun, 10)

Para evitar tal sofrimento, devemos abrir bem os olhos enquanto ainda nos resta tempo e oportunidade, e começar a preparação para a vida eterna, muita mais próxima do que imaginamos.

Hasan Basri, que Allah o tenha em sua misericórdia, depois de haver participado de um funeral, perguntou a alguém que estava ao seu lado:

“- Não parece que o morto está agora lamentando não poder voltar a este mundo para fazer mais boas ações, mais atos de adoração e arrependimento pelas más ações?

- Seguramente, respondeu o homem.

- Então, o que nos impede de pensar da mesma maneira?, respondeu Hasan Basri. (Ibn’ul-Jawzi,al-Hasan’ul-Basri).

Preparando-se para o Tremor da Morte

Hasan Basri, que Allah o tenha em sua Misericórdia, disse em uma ocasião:

“Existem duas noites e dois dias que são incomparáveis em relação aos outros dias e noites. A primeira destas noites é aquela que você passa entre os mortos, sendo que você nunca esteve entre eles. A segunda destas noites é aquela anterior ao Último Dia, que é o dia que não será seguido por nenhuma noite. Em relação aos dias, o primeiro deles é quando chega o emissário de Allah e te diz se Ele está agradado de você ou não, e se você está destinado ao Paraíso ou ao Fogo. O segundo dia é quando você recebe o seu Livro de Ações, pela direita ou pela esquerda, e logo após você é levado diante de Allah”. (Ver Ibn’ul-Jawzi, az-Zahr’ul-Fatih, p. 25; Abu’l-Faray Abdurrahman, Ahwal’ul-Qubur, p.154)

Shaykh Sadi disse:

“Finalmente, irás te converter em pó, irmão, portanto, antes que isto ocorra, procure ser tão humilde como ele”.

Umar, que Allah esteja satisfeito com ele, disse:

“Prestem conta de tudo entre vocês mesmos, antes que sejam chamados a fazê-lo diante de Allah. Adornem-se diante do grande tribunal com boas ações. O juízo daqueles que costumam prestar contas entre si será mais fácil na Outra Vida”. (Tirmidhi, Qiyamah, 25/2459)

Enquanto estão colocando nossos corpos sem vida na tumba, nossos filhos e nossas riquezas ficam para trás. Somente nossas ações nos acompanharão na profundidade da terra. Lá, nossos corpos se converterão em pó, assim como nossas mortalhas, e não restará outra coisa além das nossas boas ações.

Imam Ghazzali, que Allah o tenha em sua misericórdia, disse:

Somente três coisas nos acompanham na hora da morte:

A pureza do coração, ou seja, um coração purificado dos resíduos deste mundo. Allah disse:

قَدْ اَفْلَحَ مَنْ زَكّٰيهَا

“Com efeito, bem-aventurado é quem a dignifica”. (as-Shams, 9)

Familiaridade com a recordação de Allah, glorificado seja Ele, que disse:

اَلَا بِذِكْرِ اللّٰهِ تَطْمَئِنُّ الْقُلُوبُ

“Ora, é com a lembrança de Allah que os corações se tranquilizam”. (ar-Rad, 28)

O amor por Allah, glorificado seja Ele, que disse:

قُلْ اِنْ كُنْتُمْ تُحِبُّونَ اللّٰهَ فَاتَّبِعُون۪ي يُحْبِبْكُمُ اللّٰهُ
وَيَغْفِرْ لَكُمْ ذُنُوبَكُمْۜ وَاللّٰهُ غَفُورٌ رَح۪يمٌ

“Dize: ‘Se amais a Allah, segui-me, Allah vos amará e vos perdoará os delitos’. E Allah é Perdoador, Misericordiador.” (Al-Imran, 31)

A purificação do coração é somente possível através da marifah, conhecimento de Allah, glorificado seja Ele, através do coração. A Marifah, por sua vez, se adquire através da dedicação ao dhikr e à contemplação. Portanto, estes três fatores são os nossos salva-vidas”. (Ruh’ul- Bayan), XI, 274)

Se sabemos como fazer as preparações adequadas para “o amanhã”, a morte se converterá em algo belo – deixaremos de temê-la.

Bishr ibn Harith, que Allah o tenha em sua misericórdia, afirmou: “Que bela morada é a tumba para aquele que é obediente a Allah!”

Mawlana Rumi também aconselhou que se contemplasse a morte sem medo com estas belas palavras:

“A cor da morte, filho, está nos olhos de quem a vê. Aparece como um inimigo terrível e hostil aos olhos dos que a odeiam, sem pensar que é ela que os unirá ao Senhor. Aos que a amam, ela aparece como um amigo.

Oh, alma, que foge aterrorizada da morte! Se queres ouvir a verdade, não a temas realmente. Teme a ti própria.

Porque não é a face da morte o que vês no espelho, mas o teu próprio rosto feio. Teu espírito é como uma árvore, e a morte é como uma de suas folhas. E cada folha pertence à sua própria espécie de árvore.”

Em suma, nossa morte e a experiência da tumba, que durará até a Ressureição, terão o aspecto da forma com que temos vivido e dos atos que praticamos. Por esse motivo, Allah, glorificado seja Ele, nos explica em numerosos versículos do Sagrado Qur´an, a essência da vida deste mundo e do Outro, nos urge a não sucumbirmos diante dos brilhos e enganos do primeiro, e ainda nos exorta a pensar muito em seu inevitável fim. Ele quer que nos voltemos conscientemente para a vida eterna, uma vida que se aproxima a cada passo dado.

Portanto, é necessário que antes da morte a pessoa se arrependa sinceramente de todos as suas más ações e conserte todos os seus defeitos obedecendo ao mandato e às proibições do Todo-Poderoso. Da mesma maneira, é necessário que sejam restituídos os direitos a todas aquelas pessoas que foram prejudicadas injustamente. Ou seja, antes da morte deve se obter o perdão de todos aqueles que foram feridos, verbal ou fisicamente, e daqueles contra os quais se agiu de forma maliciosa. E mais, deve-se estar livre de qualquer dívida, seja física ou espiritual.

Um homem ignorante pode se regozijar de haver infringido os direitos das outras pessoas, vendo em seu comportamento corrupto um motivo de satisfação. No entanto, seu remorso será incomensuravelmente grande no dia em que a Balança da Justiça for estabelecida e se diga: “És um homem perdido, vil, arruinado. Agora não podes restituir nenhum direito tampouco pedir o perdão de ninguém”.

Quando estava moribundo, Abdulmalik ibn Marwan, o califa omíada, viu uma lavadeira enrolando as roupas ao redor da mão e esfregando-as em uma pedra para lavá-las. Ao se recordar do tribunal do Dia do Juízo, o califa disse a si mesmo em um suspiro de lamento:

“Quem dera eu fosse uma lavadeira! Quem dera tivesse ganhado a vida com minhas próprias mãos e não tivesse tido nenhum envolvimento com os assuntos do mundo!” (Ghazzali, Ihya, VI, 114)

Ao mesmo tempo em que nos preparamos para a hora da morte, também é necessário não perdermos a esperança na misericórdia de Allah, glorificado seja Ele.

Uqba al-Bazzar disse:

“Um beduíno que estava ao meu lado observando um funeral, fez o seguinte comentário ao ver o caixão passar junto a nós: ‘Parabéns . . . Você possui toda a felicidade do mundo!’

‘Por que você está parabenizando ele?’ Eu perguntei.

‘Como eu não irei congratular uma pessoa que está sendo levada diante de um Guardião Eternamente Generoso, que trata seus convidados de forma esplêndida, e cuja Misericórdia não possui limites?’

Tive a impressão de que haviam sido as palavras mais belas que eu já havia escutado.” (Abu’l-Faraj, Abdurrahman, Ahwal’ul-Qubur, p.155)


Résoudre Le Mystère De La Mort

Muhammad ibn Kab al-Qurazi raconte :

« J’ai rencontré une fois ‘Omar ibn Abdulaziz à Médine. À l’époque, c’était un jeune homme assez beau et riche. Des années plus tard, devenu calife, le désir me prit d’aller lui rendre visite. Après avoir obtenu la permission de me rendre auprès de lui, je fis donc chemin. En le voyant, cependant, je fus abasourdi et ne pus m’empêcher de le dévisager, ébahi.

- Pourquoi me regardes-tu comme ça Muhammad ? demanda-t-il.

- Comme vous êtes pâle, votre corps semble usé, vous avez perdu la plupart de vos cheveux et ce qu’il en reste est devenu gris, répondis-je. En vous voyant dans cet état, ô Calife, je ne pouvais guère cacher ma surprise. 

- Qui sait alors à quel point aurait été ta surprise, Muhammad, si tu m’avais vu trois jours après que je fus placé dans ma tombe, me répondit-il. Les fourmis avaient délogé mes yeux de leurs orbites et se répandaient peu à peu sur mes joues ; et ma bouche et mon nez étaient remplis de pus. Là vraiment tu ne m’aurais pas reconnu et là tu aurais exprimé une surprise encore plus grande à mon encontre, encore plus grande que tu ne peux l’imaginer ! » (Hakim, IV, 300/7706)

Avant tout, chaque personne doit envisager sa fin : quelle sera sa situation au moment de rendre le dernier soupir ? Que rencontrera-t-elle dans la tombe et quelle sera sa position dans l’au-delà ? Ce sont là les plus grands mystères qui font face aux êtres humains ; saisir le secret du voyage depuis le berceau jusqu’au cercueil et la sagesse qui sous-tend l’existence dans ce monde et le passage ultérieur dans le monde futur. Chacun d’entre nous doit faire tous les efforts dans la vie pour résoudre cette énigme et atteindre la béatitude éternelle.

Il faut tout d’abord méditer sur la question de la mort, car c’est un fait incontestable que :

« Tout ce qui est sur elle [la terre] doit disparaître. » (ar-Rahman, 55 : 26)

Il viendra un jour sans lendemain ; un jour inconnu de nous tous. Allah, gloire à Lui, dit :

« L’agonie de la mort fait apparaître la vérité : ‹Voilà ce dont tu t’écartais›. Et l’on soufflera dans la Trompe : Voilà le jour de la Menace. » (Qaf, 50 : 19-20)

Tout le monde entre dans cette vie par une porte, l’utérus de la mère, et vit cette vie, un steeple-chase exécuté dans un tourbillon de sentiments spirituels ou égoïstes. Après avoir traversé cet étroit corridor, à travers la porte de la tombe, tout individu entre finalement dans la vie éternelle.

Le monde, semblable à une maison à deux portes, a été depuis Adam rempli et vidé d’innombrables êtres humains. Où sont-ils maintenant ? Où serons-nous dans peu de temps ? Chose inconnue… Mais une chose est certaine, c’est que la mort frappe à la porte des oppresseurs et des opprimés, des pécheurs et des saints, et maintenant tous attendent le début de la vie éternelle, le Jour du Jugement.

Il suffit de penser que le sol que nous foulons soit rempli de milliards de personnes qui ont vécu jusqu’à aujourd’hui et qui sont décédées ; leurs corps complètement devenus poussière, comme des milliards d’ombres empilées les unes sur les autres… Demain nous serons tenus aussi de glisser dans cette ombre dense. De là, une vie éternelle commencera ; un voyage vers l’interminable. Ainsi donc, accordons-nous un certain temps à chaque arrêt et réfléchissons : Quelle personne saine d’esprit voudrait échanger un instant contre l’éternité ?

Dans le Coran, le Tout-Puissant déclare :

« Le jour où ils la verront, il leur semblera n’avoir demeuré qu’un soir ou un matin. » (an-Naziat, 79 : 46), nous informant simplement de la brièveté de cette vie lorsqu’on la compare à la vie éternelle.

Faisant écho à cette vérité, le couplet suivant abrège l’essence de la vie mondaine :

Délicate est la vie, rapide, comme un clin d’œil,

Un oiseau prenant son envol, nous ne l’avons pas entendu, mais il s’en est allé…

                                                                                                              (Âşık Paşa)

Pourrait-il y avoir quelque chose de plus incroyablement stupide que de ruiner son temps en voulant dévaster les trésors de cette vie terrestre comme si elle devait demeurer à tout jamais ?

Méditer sur la mort

Le Prophète (pbsl) incitait souvent au souvenir fréquent de la mort et à ne pas se perdre dans les affaires de ce bas-monde. Il disait : « Une cause d’émerveillement, c’est celui qui fait tout son possible pour obtenir quelque chose de la vie mensongère de ce monde, en dépit de la croyance en la vie éternelle. » (Qudai, Shihab’ul-Akhbar, n. 383)

La pensée de l’époque imminente d’une séparation complète du monde, après que chacun fera face à ce qu’il ou elle a fait dans la vie en bien et en mal et recevra sa ou ses récompenses ou châtiments en totalité, incite à prendre ses distances avec la tentation et le péché et à se rapprocher des bonnes œuvres. Méditer sur la mort, en d’autres termes, c’est le moyen d’acquérir une conscience plus élevée et de redresser sa vie en l’améliorant en vue de l’éternité. Le Prophète (pbsl) a dit :

« Rappelez-vous la mort souvent ; car le souvenir de la mort purifie les péchés et rend indifférent au monde. Si vous pensez à la mort dans l’aisance, elle vous protègera des désastres de la richesse. Si vous pensez à elle dans la pauvreté, elle vous permettra d’être satisfait de votre vie. » (Suyutî, Jami’us-Saghir, I, 47)

Encourageant de nouveau le souvenir de la mort, le Prophète (pbsl) a déclaré :

« Je vous avais jusqu’à présent interdit la visite des tombes. Mais maintenant visitez-les, car les tombes vous rappelleront l’au-delà. » (Tirmidhî, Janaiz, 60; Muslim, Janaiz, 106)

« Rappelez-vous la mort et la décomposition des corps et des os après la mort. Celui qui désire l’au-delà abandonne l’éblouissement du monde. » (Tirmidhî, Qiyamah, 24)

« Allah aime celui qui se rappelle souvent de la mort. » (Haythami, X, 325)

Qui est le croyant le plus intelligent ? demanda une fois un Compagnon au Prophète (pbsl) qui répondit :

« Celui qui se souvient fréquemment de la mort et qui la prépare de la meilleure manière possible… C’est celui qui est vraiment intelligent. » (Ibn Majah, Zuhd, 31)

Comment les Compagnons méditaient-ils sur la mort ?

Abû Bakr (qu’Allah soit satisfait de lui) a déclaré ceci lors d’un sermon :

« Où sont les sincères, les remarquables, qui étaient autrefois admirés par tout le monde ? Où sont les jeunes et galants hommes autosuffisants ? Où sont ces rois qui entouraient les villes grandioses qu’ils avaient bâties avec de hauts murs ? Où sont les héros invincibles des champs de bataille ? Le temps les a rongés et les a aplanis avec la terre. Ils ont tous été ensevelis dans l’obscurité de leurs tombes. Hâtez-vous de reprendre tous vos sens avant qu’il ne soit trop tard et commencez à préparer votre au-delà après la mort ! Sauvez-vous ! Sauvez-vous ! » (Ibn’ul-Jawzi, Zamm’ul-Hawa, p. 668; Nadrat’un-Naim, III, 960)

Aicha (qu’Allah soit satisfait d’elle) donne l’explication suivante :

« Alors qu’une fois je pensais à l’Enfer et commençais à pleurer, en me voyant en larmes, le Messager d’Allah (pbsl) demanda : « Quel est le problème, Aicha ? »

« Je me suis rappelée l’Enfer, alors j’ai pleuré », répondis-je. Vous les prophètes, vous souviendrez-vous des membres de votre famille le Jour du Jugement ? » lui ai-je alors demandé.

« Il y aura trois endroits où personne ne se rappellera de qui que ce soit. Avant de découvrir si la balance des actions (mizan) sera lourde ou légère ; avant de savoir de quelle direction viendra le livre des actions, de la gauche, de la droite ou de derrière, jusqu’au moment où l’on dira : « Tenez ! Lisez mon livre. » (Coran, al-Haqq, 69 : 19) ; et quand le pont Sirat sera mis en place, suspendu au-dessus des flammes infernales. Des deux côtés du pont, il y aura de nombreux crochets et des épines très dures. Avec leur aide, Allah saisira qui Il veut parmi la création et le jettera dans les flammes infernales. (En conséquence) nul ne peut penser à qui que ce soit tant qu’il ne découvre pas s’il sera épargné ou non par ces crochets. » (Hakim, IV, 622/8722)

Usayd ibn Khudayr (qu’Allah soit satisfait de lui), l’un des Compagnons parmi les plus vertueux, avait coutume de répéter :

« Si j’avais pu toujours supporter l’état d’esprit qui s’est emparé de moi dans l’un ou l’autre de ces trois moments, nul doute que je serais devenu l’un de ceux du Paradis : en lisant le Coran ou en écoutant quelqu’un le réciter, en écoutant les discours (sohbets) du Prophète (pbsl) et en participant à des funérailles. Oui en effet… lorsque j’assiste à des funérailles, je me pose toujours la question suivante : « Que deviendra mon corps après ma mort et où sera-t-il envoyé ? » (Hakim, III, 326/5260)

Les avantages liés à la méditation sur la mort

Comme indiqué dans le hadith « la mort est un conseil suffisant », il y a dans le phénomène de la mort beaucoup de leçons à tirer pour l’esprit pensant.

L’amour excessif pour les plaisirs du monde et le désir de gloire et de fortune sont des symptômes de maladie spirituelle. L’envie, la vanité, l’hypocrisie et la luxure ne sont rien d’autre que des produits de l’amour du monde. Un des remèdes les plus déterminants pour se protéger de telles habitudes malveillantes et des carences spirituelles réside dans la méditation sur la mort, la tombe et les évènements de la vie d’outre-tombe.

Vaincre l’ego, devenir libre de sa domination et ainsi purger le cœur de l’amour du monde est l’objectif principal du soufisme (tasawwuf).

La méditation sur la mort a donc été une méthode mise en œuvre dans de nombreuses confréries soufies (tariqah) où le disciple consacre cinq à dix minutes à réfléchir sur la mort durant son devoir spirituel quotidien (wird).

La tendance ottomane à établir des cimetières dans les centres-villes, tout au long des routes et dans les cours des mosquées était pour tous une occasion de se souvenir de la mort et de méditer sur elle. Constatant cela, un voyageur occidental ne put s’empêcher de s’exclamer : « Les Turcs vivent avec leurs morts. »

Se préparer pour l’au-delà en se rappelant fréquemment de la mort et écarter les désirs de l’ego aideront chacun à éviter les remords douloureux qui peuvent survenir au moment de rendre le dernier soupir. Le Tout-Puissant informe que celui qui durant les affres de la mort revient subitement à ses sens comme s’il se réveillait d’un rêve n’aura aucune excuse et subira de profonds remords :

« (…) Seigneur ! Si seulement Tu m’accordais un court délai : je ferais l’aumône et serais parmi les gens de bien. » (al-Munafiqun, 63 : 10)

Afin d’éviter de passer par cette épreuve tragique, nous avons donc besoin d’ouvrir les yeux pendant qu’il est encore temps et commencer à se préparer pour la vie imminente de l’éternité avant que l’occasion ne soit perdue à jamais.

Hasan al-Basri (qu’Allah lui fasse miséricorde) assista un jour à des funérailles. Suivant le cortège, il demanda à l’homme qui était à côté de lui :

« Pensez-vous que cette personne serait dès maintenant désireuse de retourner dans le monde pour augmenter ses bonnes actions, ses prières et son repentir concernant ses péchés ? »

« Bien sûr que oui », répondit assurément l’homme.

« Alors, dit Hasan al-Basri, qu’est-ce qui nous empêcherait de penser comme lui ? » (Ibn’ul-Jawzi, al-Hasan’ul-Basri)

Se préparer pour le grand frisson de la mort

Hasan al-Basri (qu’Allah lui fasse miséricorde) a dit :

« Il y a deux nuits et deux journées que nul n’a jamais vu ni entendu. La première de ces nuits est celle que vous passez dans la tombe avec les morts. Vous n’étiez encore jamais restés avec eux. La seconde de ces nuits est celle où le matin rompt avec l’au-delà. Un jour sans la nuit va alors commencer. La première de ces journées est celle où un émissaire d’Allah vient et vous dit s’Il est satisfait de vous ou pas, si vous êtes destinés au Paradis ou à l’Enfer. La deuxième journée, c’est quand vous recevrez votre livre des actions (que vous aurez commises), de la droite ou de la gauche, et que vous le prendrez en présence d’Allah. » (Voir Ibn’ul-Jawzi, az-Zahr’ul-Fatih, p. 25; Abu’l-Faraj Abdurrahman, Ahwal’ul-Qubur, p. 154)

La mort est, pour l’homme, la plus grande des tribulations, le procès le plus terrible ; mais encore pire que la mort elle-même, c’est de vivre oublieux de la mort, de la mettre complètement hors d’esprit et de ne pas offrir d’actes appropriés en vue de sa préparation. Est intelligent celui se prépare à la mort avant qu’elle ne vienne frapper et nettoyer son âme de l’immoralité.

Sheikh Sadi a dit :

« Tu vas finir, à la fin, par devenir de la terre, frère, de sorte qu’avant que cela n’arrive, cherche à devenir humble comme elle. »

‘Omar (qu’Allah l’agrée) a dit :

« Rendez (maintenant) des comptes sur vous-mêmes avant que vous ne rendiez des comptes (dans l’au-delà). Ornez-vous de bonnes œuvres devant le plus grand tribunal ! A celui qui rendra des comptes sur lui-même pendant sa vie, le tribunal de l’au-delà le mettra sûrement à l’aise. » (Tirmidhî, Qiyamah, 25/2459)

Puisque nos corps seront placés dans la tombe, nos enfants et nos biens resteront en arrière. Seules nos actions nous accompagneront quand nous serons enterrés dans les profondeurs de la terre. Là, nos corps retourneront à la terre, avec nos linceuls, ne laissant rien derrière hormis nos bonnes actions.

L’Imam Ghazalî (qu’Allah ait pitié de son âme) a dit :

Seules trois choses demeurent avec une personne au moment de la mort :

La pureté du cœur, qui est un cœur purifié de la saleté du monde. Allah dit :

قَدْ اَفْلَحَ مَنْ زَكّٰيهَا

« A réussi, certes celui qui la purifie. »(ash-Shams, 91 : 9)

La familiarité avec le souvenir d’Allah, gloire à Lui, qui dit :

اَلَا بِذِكْرِ اللّٰهِ تَطْمَئِنُّ الْقُلُوبُ

« N’est-ce point par l’évocation d’Allah que se tranquillisent les cœurs ? » (ar-Rad, 13 : 28)

L’amour d’Allah, gloire à Lui. Encore une fois Il déclare :

قُلْ إِن كُنْتُمْ تُحِبُّونَ اللّٰهَ فَاتَّبِعُونِي يُحْبِبْكُمُ اللّٰهُ وَيَغْفِرْ لَكُمْ ذُنُوبَكُمْ وَاللّٰهُ غَفُورٌ رَحِيمٌ

Dis : « Si vous aimez vraiment Allah, suivez-moi, Allah vous aimera alors et vous pardonnera vos péchés. Allah est Pardonneur et Miséricordieux. » (al-Imran, 3 : 31)

La purification du cœur n’est possible qu’à travers la marifah, la connaissance d’Allah dans le cœur. La marifah, en retour, est acquise en étant constamment occupés dans le dhikr et la contemplation. Ces trois qualités font donc office de sauveurs. (Ruh’ul-Bayan, XI, 274)

Si une personne est capable de se préparer adéquatement pour « demain », la mort commencera à prendre une belle forme ; et elle n’aura bientôt plus peur d’elle.

Bishr ibn Haritha (qu’Allah lui fasse miséricorde) en fait l’affirme ainsi : « Quelle merveilleuse station est la tombe pour quiconque obéit à Allah. »

Des paroles de sagesse similaires ont été émises par Mawlana Rumî (qu’Allah lui fasse miséricorde) :

« La couleur de la mort, fils, est dans l’œil de l’observateur. À ceux qui détestent la mort sans dédier une pensée que c’est la mort qui unit chacun avec le Seigneur et qui y sont hostiles, la mort apparaît comme un ennemi terrifiant. Pour les amis de la mort, la mort vient comme un ami. »

Ô âme qui fuit l’effroi de la mort ! Si tu veux entendre la vérité sur la question, tu n’as pas vraiment peur de la mort ; mais tu n’as peur que de toi-même.

Car ce n’est pas le visage de la mort que tu vois dans le miroir de l’horreur ; c’est ton propre visage laid. Ton esprit est comme un arbre. La mort est une feuille sur cet arbre. Et chaque feuille appartient à l’espèce de l’arbre dont il provient… »

 En bref, notre mort et les expériences de la tombe se poursuivront jusqu’à la Résurrection et prendront forme en fonction de la façon dont nous aurons vécu et des œuvres que nous aurons accomplies. C’est pour cette raison qu’Allah nous explique à de nombreuses reprises dans le Coran l’essentiel qui concerne la vie dans ce monde et celle liée à l’éternité. Nous encourageant à considérer comment ce monde s’achèvera en temps voulu, Allah nous exhorte également à rester à l’écart de son éclat et de sa tromperie. Il veut que nous nous tournions consciemment en direction de la vie éternelle, une vie qui ne cessera jamais.

Il est donc nécessaire pour tout humain de se repentir sincèrement de tous ses péchés avant que la mort ne survienne et de faire amende honorable pour ses manquements en se conformant aux commandements et aux interdits du Tout-Puissant. Encore une fois, des droits doivent être rétablis pour tous ceux qui ont désobéi ; c’est-à-dire, avant le dernier soupir, obtenir le pardon de ceux qu’il aurait agressé physiquement ou verbalement, ou bien calomnié, diffamé ou assailli avec une intention malveillante, mais aussi s’être débarrassé de ses dettes personnelles, quelles soient physiques ou spirituelles.

Un individu ignorant peut se réjouir d’avoir enfreint les droits d’autrui et peut même interpréter sa corruption comme étant une joie. Mais il est tout bonnement impossible d’exprimer la profondeur de ses remords le jour où la balance de la justice sera posée et qu’il se verra dire : « Tu es un homme en ruine, impuissant, faible et défavorisé. Ici, tu ne peux plus rétablir de droits ou demander le pardon de qui que ce soit. »

Comme sa mort approchait, Abdulmalik ibn Marwan, le calife omeyyade, vit un blanchisseur de la banlieue de Damas envelopper des vêtements autour de sa main et les racler contre un rocher à laver. Poussant un soupir agonisant après que soudainement il se souvînt du terrifiant tribunal de l’au-delà, le calife se mit à se lamenter :

« Ah si moi aussi j’avais pu devenir qu’un blanchisseur ! Si seulement j’avais pu de mes mains gagner ma subsistance quotidienne et prononcer nulle parole concernant les affaires mondaines ! » (Ghazalî, Ihya, VI, 114)

Se préparer à affronter le grand frisson de la mort implique également et essentiellement de ne pas perdre espoir en la miséricorde d’Allah, gloire à Lui.

Uqba al-Bazzar raconte :

« Regardant une procession funéraire, un bédouin assis à côté de moi se mit à considérer le cercueil et fit le commentaire suivant :

« Félicitations… Tu as toute la joie dans le monde ! »

« Pourquoi le félicites-tu ? Demandai-je.

« Comment puis-je ne pas féliciter quelqu’un qui a été pris en charge par un Dépositaire éternellement Généreux dont le traitement envers Ses invités est admirable et infinie miséricorde ! Répondit-il.


Solving The Mystery Of Death

Muhammad ibn Kab al-Qurazi recounts:

“I had once met Omar ibn Abdulaziz in Medina. Back then he was a young man, quite handsome and wealthy, too. Years later when he became Caliph, I went to see him. After getting permission to go in next to him, I made my way through. Seeing him, however, I was stunned and I could not help but stare at him, astounded.

‘Why are you looking at me like that, Muhammad?’ he asked.

‘You have gone pale, your body looks worn out, you have lost most of your hair and what remains of it is gray’, I responded. ‘Seeing you in this condition, Caliph, I could little hide my surprise.’

‘Who knows then how great your surprise would be Muhammad, if you were to see me three days after I was placed in my grave’ said he. ‘Ants will have taken my eyes out of their sockets and they will have dribbled onto my cheeks; and my nose and mouth will have been filled with pus. It is really then that you will not recognize me and express a surprise greater than you can imagine!’” (Hakim, IV, 300/7706)

Above anything else, each person must contemplate his end: how is he to breathe his last, what will he encounter in the grave and what will his rank be in the Hereafter? These are the greatest mysteries lying in front of human beings; grasping the secret to the journey from the crib to the coffin and the wisdom underlying existence in this world and subsequent passage to the Hereafter. Each of us must make every effort in life to solve this riddle and thereby achieve eternal bliss.

One must first of all contemplate mortality, for it is an indisputable fact that:

“All that is on earth will perish.” (ar-Rahman, 26)

There will come a day with no tomorrow; a day unknown to all of us. Allah, glory unto Him, states:

“And the agony of death will come in truth; that is what you were trying to escape. And the trumpet shall be blown; that is the day of the threatening.” (Qaf, 19-20)

Everyone enters this life through one door, the mother’s womb, and lives out this life, a steeplechase that is run in a flurry of either spiritual or egoistical feelings. After passing through this narrow corridor, through the gate of the grave, each person finally makes their passage to the life of eternity.

The world, like a house with two doors, has been filled with and emptied of countless human beings, from the time of Adem –upon him peace- until today. Where are they now? Where will we be a short while later? Unknown…But one thing is for certain. Death has knocked on the doors of both the oppressors and the oppressed, sinners and saints; and now they stand waiting for the beginning of eternal life, Judgment Day.

Just to think that the ground which we walk on is filled with the bodies of billions of deceased human beings to have lived until now; bodies now completely turned to dust, like billions of shadows piled upon one another…Tomorrow, we too are bound to glide into this dense shadow. From there, an eternal life will begin; a journey to the never-ending. In that case, let us each stop awhile and think: What person in their right mind would trade a moment for eternity?

In the Quran, the Almighty declares:

“On the day that they see it, it will be as though they had not tarried but the latter part of a day or the early part of it,” (an-Naziat, 46), informing us just how short this life is compared to the life of everlasting.

Echoing this truth is the following couplet, abbreviating the essence of worldly life:

Delicate is life, rapid, like the blink of an eye,

A bird taking flight, we heard not, yet it went by…

                                                           (Âşık Paşa)

Could there be anything more incredibly foolish than ruinously laying waste to the treasure of this earthly life like it is forever?

Contemplating Death

The Prophet –upon him blessings and peace- used to command a frequent remembrance of death, discouraging us against being lost in worldly affairs. He would say, “A cause for wonder is he who only strives for the deceitful life of the world, despite having belief in the life of eternity.” (Qudai, Shihab’ul-Akhbar, n. 383)

The thought of the impending time of complete separation from the world, after which one will be left face to face with what he or she had done in life, good and bad, and receive her or his rewards or punishment in full, distances one from sin and temptation, and brings one closer to deeds of goodness. Contemplating ones death, in other words, is a means to gaining greater conscience, straightening up one’s life and working towards bettering one’s condition in the life of eternity. The Prophet –upon him blessings and peace- says:

Remember death frequently; for remembrance of death purifies one from sins and renders him indifferent to the world. If you think of death while rich, it will protect you from the disasters of wealth. If you think of it when poor, it will enable you to become satisfied with your life.” (Suyuti, Jami’us-Saghir, I, 47)

Again, encouraging the remembrance of death, the Prophet –upon him blessings and peace- said:

I had forbidden you from visiting graves. But now you may, for visiting graves will remind you of the Hereafter.” (Tirmidhi, Janaiz, 60; Muslim, Janaiz, 106)

Remember death and the decaying of bodies and bones after death. He who desires the Hereafter deserts the dazzle of the world.” (Tirmidhi, Qiyamah, 24)

Allah loves he who often remembers death.” (Haythami, X, 325)

“Who is the cleverest Believer?” a Companion once asked the Prophet –upon him blessings and peace-, who replied:

He who frequently remembers death and prepares for what’s to come in the best possible way...It is they who are truly clever.”  (Ibn Majah, Zuhd, 31)

The Companions’ Contemplation of Death

Abu Bakr –Allah be well-pleased with him- once said during a sermon:

“Where are the handsome, the beautiful, who were once admired by everyone? Where are the young, gallant men of self-importance? Where are those kings who surrounded the grandiose towns they set up with high walls? Where are the invincible heroes of the battlefields? Time has eaten them away and made them level with earth. They have all been buried in the darkness of their graves. Hasten to come to your senses before it is too late and start preparing for beyond death! Save yourselves, save yourselves!” (Ibn’ul-Jawzi, Zamm’ul-Hawa, p. 668; Nadrat’un-Naim, III, 960)

Aisha –Allah be well-pleased with her- explains:

“I once thought of hellfire and began to cry. Seeing me in tears, the Messenger of Allah –blessings and peace upon him- asked, ‘What is wrong, Aisha?’

‘I was reminded of hellfire, so I cried’, I replied. ‘Will you prophets remember your family members on the Day of Judgment?’ I then asked.

There are three places where nobody will remember anyone. Before finding out whether the scale of deeds (mizan) will weigh in heavy or light; before knowing from which  way the book of deeds will come, from the left, right or from behind, up until saying, ‘Here; read my book’ (al-Haqqa, 19); and when the Bridge of Sirat is set up, suspended above Hellfire. On both sides of the bridge, there are many hooks and hard thorns. With them, Allah catches whom He wills from among creation and throws them into Hellfire. A person cannot think of anyone else until he finds out whether he will be spared from these hooks or not.” (Hakim, IV, 622/8722)

Usayd ibn Khudayr –Allah be well-pleased with him-, of the most virtuous Companions, used to repeatedly say:

‘Had I been able to always sustain the state of mind that overtook me in either one of these three moments, I surely would have been Paradise bound: While reading the Quran or listening to someone read it, listening to the talks of the Messenger of Allah –upon him blessings and peace- and upon seeing a funeral. Yes indeed…whenever I see a funeral, I feel like it is me experiencing the things the deceased is going through, taken to where the deceased is being taken.” (Hakim, III, 326/5260)

The Benefits of Reflecting on Death

As stated in the hadithDeath is sufficient advice”, there are many lessons awaiting the thinking mind in the phenomenon of death.

Excess love of the passing pleasures of the world, and desire for fame and fortune are symptoms of spiritual disease. Envy, conceit, hypocrisy and lust are nothing but products of the love of the world. One of the most decisive remedies in protecting oneself from such malicious habits and spiritual shortcomings lies in the contemplation of death, the grave and events of the Afterlife.

Defeating the ego, becoming free of its damaging dominance and thereby purging the love of the world from the heart is the main objective of tasawwuf. Contemplation of death has therefore been an implemented method in many a tariqah, where the disciple spares five to ten minutes during his daily wird to reflect on death.

The Ottoman tendency to establish graveyards in town centers, by roads and in the courtyards of mosques, was only to provide an incentive for contemplating death. A Western traveler who picked up on this could not help but say, “Turks live with their dead.”

Preparing for the Hereafter by frequently remembering death and brushing aside the desires of the ego will help one avoid the agonizing remorse that may come with the final breath. The Almighty informs that a person, who during the throes of death suddenly comes to his senses as if waking up from a dream, is bound to plea, in deep remorse:

“My Lord! Why did You not respite me to a near term, so that I should have given alms and been among the doers of good deeds?” (al-Munafiqun, 10)

To avoid going through this tragic ordeal of remorse, we therefore need to open our eyes while we still have the time and begin to prepare for the impending life of eternity before the opportunity is forever lost.

Hasan Basri –Allah have mercy on his soul- had attended a funeral. Following the burial, he asked the man next to him:

“Do you think this person is right now wishing to return to the world to increase his good deeds, prayers and repentance over his sins?”

 “Of course he is” assuredly replied the man.

“Then what is stopping us from thinking like him?” responded Hasan Basri. (Ibn’ul-Jawzi, al-Hasan’ul-Basri)

Preparing for the Tremor of Death

Hasan Basri –Allah have mercy on him- says:

“There are two nights and two days, the likes of which have never before been seen or heard. The first of these nights is the first night you spend in the grave with the dead. You had never before stayed with them. The second of these nights is the night whose morning breaks with the Hereafter. A day without a night is then to begin. As for the days, the first is when an emissary of Allah comes and tells you whether He is pleased with you or not, whether you are destined for Paradise or for Hell. The second day is when you shall receive your book of deeds, from your right or left, and then be taken to the presence of Allah.” (See, Ibn’ul-Jawzi, az-Zahr’ul-Fatih, p. 25; Abu’l-Faraj Abdurrahman, Ahwal’ul-Qubur, p. 154)

Death is the greatest tribulation for man, the most terrible trial; but even worse than death is to live oblivious to death, to put it completely out of the mind and to fail to offer appropriate deeds for its preparation. Intelligent is the one who prepares for death before it comes knocking and cleans his or her soul of immorality.

Sheik Sadi says:

“You will become earth in the end, brother; so before you do, seek to become humble like earth.”

Omar –Allah be well-pleased with him- has said:

“Call yourselves to account before you are called to account. Adorn yourselves with righteous deeds before the greatest tribunal! The tribunal in the Hereafter of one who used to call himself to account during life, will surely be comfortable.” (Tirmidhi, Qiyamah, 25/2459)

As our mortal bodies are placed in the grave, our children and wealth will remain behind. Only our deeds will accompany us as we lay buried in the depth of earth. There, our bodies will turn to soil, together with our shrouds, leaving nothing behind but our good deeds.

Imam Ghazzali –Allah have mercy on his soul- says:

“Only three things remain with a person at the moment of death.

1) Purity of the heart, that is a heart purified of the dirt of the world. Allah states:

قَدْ اَفْلَحَ مَنْ زَكّٰيهَا

‘He will indeed be successful who purifies it…’ (as-Shams, 9)

2)  Familiarity with the remembrance of Allah, glory unto Him, who says:

اَلَا بِذِكْرِ اللّٰهِ تَطْمَئِنُّ الْقُلُوبُ

‘…Now surely by Allah's remembrance are the hearts set at rest.’ (ar-Rad, 28)

3) Love of Allah, glory unto Him. Again, He declares:

قُلْ اِنْ كُنْتُمْ تُحِبُّونَ اللّٰهَ فَاتَّبِعُون۪ي يُحْبِبْكُمُ اللّٰهُ

وَيَغْفِرْ لَكُمْ ذُنُوبَكُمْۜ وَاللّٰهُ غَفُورٌ رَح۪يمٌ

‘Say: If you love Allah, then follow me; Allah will then love you and forgive your faults. And Allah is Forgiving, Merciful.’ (Al-i Imran, 31)

Purifying the heart is possible only through marifah, knowing Allah, glory unto Him, in the heart. Marifah, in turn, is acquired through being constantly occupied in dhikr and contemplation. These three qualities are thus saviors.” (Ruh’ul-Bayan, XI, 274)

If a person is able to make adequate preparation for ‘tomorrow’, death starts to assume a beautiful shape; he soon finds himself no longer afraid of it.

Bishr ibn Harith –Allah have mercy on him- in fact asserts, “What a wonderful station the grave is for he who obeys Allah.”

Similar words of wisdom come from Mawlana Rumi -Allah have mercy on him:

The color of death, son, is in the eye of the beholder. To those who hate death without sparing a thought that it is death that unites one with the Lord and are hostile to it, death appears as a terrifying enemy. To the friends of death, death comes as a friend.

O the soul who flees in dread from death! If you want to hear the truth of the matter, you are not really afraid of death; you are but afraid of yourself.

For it is not the face of death that you behold in the mirror in horror; it is your own ugly face. Your spirit is like a tree. Death is a leaf on that tree. And every leaf belongs to the species of the tree it stems from…”

In short, our death and experiences of the grave, set to continue until Resurrection, will take shape according to the way we lived and the deeds we offered. It is for that reason that Allah, glory unto Him, explains to us the gist of both the life of the world and that of eternity on numerous occasions in the Holy Quran. Encouraging us to consider how the world will ultimately come to an end in due course, He urges us to remain aloof from its dazzle and deceit. He wants us to consciously turn instead to the life eternal, a life approaching by the minute that shall never cease.

It is therefore necessary for a person to sincerely repent from all of ones sins before death and make amends for his or her shortcomings in complying with the commands and prohibitions of the Almighty. Again, he must restore the rights to all those whose rights he may have infringed on; that is, before breathing his last, he must seek the pardon of people he may have verbally or physically assaulted, slandered, backbitten or acted with malicious intent, and be cleared of all personal debts, be they physical or spiritual.

An ignorant person may rejoice over having infringed on the rights of others; he may misread his corruption for joy. But there is simply no telling how bottomless his remorse will be on the day when the scales of justice are set and it is said to him, “You are a helpless, low and deprived man in ruin. Here, you may no longer restore any rights or seek the forgiveness of anyone.”

As his death approached, Abdulmalik ibn Marwan, the Umayyad Caliph, saw a launderer in the outskirts of Damascus wrapping the clothes around his hand and thrashing them against a washing rock. Heaving an agonizing sigh upon suddenly remembering the terrifying tribunal of the Hereafter, the Caliph lamented:

“If only I too was a launderer! If only I earned my daily feed with my hands and did not have any say in worldly affairs!” (Ghazzali, Ihya, VI, 114)

Together with preparing for the tremor of death, it is also essential not to lose hope in the mercy of Allah, glory unto Him.

Uqba al-Bazzar recounts:

“Viewing a funeral procession, a Bedouin standing next to me, who was looking on at the coffin, commented, ‘Congratulations…you have all the joy in the world!’

‘Why are you congratulating him?’ I asked.

‘How can I not congratulate a person being taken into custody by an Eternally Generous Custodian, whose treatment of His guests is splendid and mercy boundless!’

It was as if I had never before heard words so beautiful.” (Abu’l-Faraj, Abdurrahman, Ahwal’ul-Qubur, p. 155)


Spirituális kapcsolat és segítségkérés: Rábita, isztiáne és isztigásze

A taszavvuf szerint a tanítvány utazó (szálik), aki úgy próbálja beteljesíteni spirituális utazását (szejr-i szulúk), hogy szíve egy tanító mester (mursid) nevelése alatt áll. Mindent megtesz, hogy megszabaduljon szíve keménységétől és súlyától azzal, hogy a tanítója által kijelölt úthoz ragaszkodik. Alárendeli magát ennek a képzési folyamatnak. A mester vagy mursid a vezetője, aki megmutatja neki, hogyan finomíthatja és tökéletesítheti szívét.
A rábita szó szerint kötést, kapcsolatot vagy találkozást jelent, és vannak spirituális és fizikai vonatkozásai is. Egyetlen teremtmény sincs a világmindenségben, amelynek ne lennének valamiféle spirituális vagy fizikai kapcsolatai másokkal. Ez a kapcsolat vagy rábita lehetővé teszik az isztiánét és isztigászét is, amelyek spirituális segítség és menedék kérése egy másik lénytől.

Bizonyos értelemben a rábita tisztán szeretetből áll, és lehetővé teszi, hogy a szeretetet élő és lángoló állapotban tartsuk meg a szívben.
A rábitának három Típusa van:
1. Természetes kötődés: ez az a szeretet, amit az ember azok iránt érez, akik közel állnak hozzá, mint például az anya szeretete a gyermeke iránt.
2. Alantas kötődés: ez az a kötődés, amelyet egyes emberek tiltott dolgok iránt éreznek, mint például a szerencsejáték-függő, akinek a szíve annyira telve van a szerencsejáték iránti szenvedéllyel, hogy még a felesége és gyermekei jólétéről is megfeledkezik miatta.
3. Spirituális kötődés: ez az a fajta kötődés, amit az ember az isteni, szent dolgok iránt érez, vagy bármi iránt, ami közelebb viszi őt Urához. Ide tartozik az a szeretet is, amit olyan emberek iránt érez, akik képesek voltak fényessé tenni a szívüket
[1], és olyan szintet értek el, ahol tanúivá válnak a valódi igazságnak (musahade). Azt jelenti, hogy az ő társaságukat keresi fizikailag vagy spirituálisan, remélve, hogy kihasználhatja mindazt, amit nyújtani tudnak.
A Kegyes Korán azt mondja:
„Ti hívők! Féljétek Allahot, és legyetek az igazakkal!” (A bűnbánat, 9:119)
Figyelemre méltó, hogy a Mindenható Allah nem azt mondja, hogy legyünk igazak, hanem azt parancsolja, hogy legyünk azokkal, akik igazak. Ez nemcsak az istenfélelem, a takva megőrzéséhez szükséges, hanem annak a fontosságát is hangsúlyozza, hogy jóravaló, igaz emberek közösségében éljünk, ami segít a legjobban végrehajtani a szolgaság kötelességét.
Akinek sikerül szeretetteljes kötődést kialakítania egy másik emberrel, az képességeihez mérten megpróbálja utánozni annak értékeit és viselkedését. Az erős emberek viselkedése ragadós. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberek az energikus karakterek viselkedését és lelkiállapotát másolják. Akik spirituálisan erősek, azok motiválják a gyengéket. Az együttérző, nagylelkű és önzetlen egyének pozitív hatással vannak a közösségükre.
Ez azonban a negatív tulajdonságokra is érvényes. A fáraó emberei, például a főminisztere, Hámán, és a többi hivatalnoka is a fáraó kiköpött mása volt, mert őt választották példaképüknek. Az az út, amit a taszavvuf rábitának nevezz, megnyitja a szívet, hogy spirituális érzelmek befogadására legyen képes. Megszabadítja az önző és énközpontú vágyaktól, és a tanító viselkedésével helyettesíti ezeket. Eltávolítja a szívből az evilági vagyont, amit cél helyett eszköznek tesz meg.
A spirituális tanító szíve olyan, mint egy lencse. Olyan szív ez, amely befogadta az isteni nevek megnyilvánulásait, amelyek felperzseltek minden negatív érzést, kiöltek minden evilági vágyat. Idővel ezt a lelkiállapotot a tanítvány is átveszi, olyan mértékben, amilyen mértékben szeretete lehetővé teszi, egészen addig, amíg azonosul a mesterrel.
Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Az ember azokkal van, akiket szeret.”[2]
„Aki megpróbál utánozni egy közösséget, az közülük való.”[3]
Imám Ghazali azt mondja, hogy az imádkozáshoz a szív békéje szükséges, és hozzáteszi:
„Az első és az utolsó ülésben az ima során el kell képzelnünk a Prófétát (s.a.w.) lelki szemeink előtt.”
Ez arra utal, hogy kötődést vagy rábitát kell kialakítanunk a Prófétával (s.a.w.).[4]

A lelkiállapot tükrözése
Ahogy fentebb is említettük, a lelkiállapot ragadós. Átadása pedig a következő módokon történhet:
1. A tekintet (nazar): ez a próféták és Allah barátainak tekintetére vonatkozik.
Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Óvakodj a hívő tekintetétől, mert ő Allah fénye által néz!”[5]
Akinek a szíve ép és békés, az ezt a lelkiállapotot akár egy tekintetével is át tudja adni. A nézése adja az inspirációt a befogadó szívében.
Mohammed Próféta (s.a.w.) társai a legjobbak voltak a hívők között, mert Allah Küldötte (s.a.w.) társaságában voltak, és részesedtek az ő tekintetének fényéből. Valójában az tartozik a szahabe, vagyis a Társak közé, aki személyesen is látta Mohammed Prófétát (s.a.w.), és a Próféta (s.a.w.) is látta őt.
2. A szó
Azoknak a szava, akik megtisztították szívüket és lelküket, hordozza érzéseiket, és az érzésekkel teli szavak hatással vannak a hallgatóra.
3. Spirituális gyűlések (szohbet)
A spirituális gyűlések, beszélgetések hatására fizikai kötődés is kialakul. A jelen lévők szívében lévő érzések tükröződnek a résztvevőkön. Lehetőséget nyújt a gyengébbeknek, hogy megerősödjenek, és energiát nyerjenek a spirituálisan erősebbek által.
4. Étel
Mohammed Próféta (s.a.w.) társai sokszor szereztek spirituális energiát a Próféta (s.a.w.) által kínált vagy meghagyott ételből.
Több olyan beszámolót ismerünk, melyek szerint a Próféta (s.a.w.) ivott a tejből, majd a maradékkal kínálta a jelenlévőket. Ez részint a spirituális energia (fejz) átadását szolgálta, részben növelte a tejen lévő áldást és bőséget (baraka), így annak mennyisége nem csökkent, bármennyit ittak is belőle a jelenlévők.
Szahl ibn Szád (r.a.) így idézi fel:
„Egy bögre tejet hoztak Allah Küldöttének (s.a.w.). Ő ivott belőle egy kicsit. A jobbján egy gyerek ült, a balján pedig egy idősebb társa. Udvariasan, mint mindig, a Próféta (s.a.w.) megkérdezte a gyereket:
Megengeded, hogy először az idősebbet kínáljam a tejből?
A gyerek azonban bölcs volt, és úgy válaszolt, hogy meglepett mindnyájunkat:
Allah Küldötte! Nem tudnék lemondani arról a részről, amit te kínálsz nekem!
Allah Küldötte (s.a.w.) erre átnyújtotta neki a bögrét.”[6]
Abu Ajjub al-Anszari (r.a.) főzött a Prófétának (s.a.w.), amikor a hidzsra utáni hónapokban vendégül látta őt a házában. Ha a Próféta (s.a.w.) maradékot hagyott a tányérján, Abu Ajjub megette azt, ügyelve arra, hogy onnan egyen, ahol feltehetőleg a Próféta (s.a.w.) keze érintette az ételt.[7][8]
A tabuki hadjárat során, amikor a társak kifogytak az ivóvízből, a Próféta (s.a.w.) azt mondta nekik, hogy egy kis vizet öntsenek az ujjai hegyére. Akkor a víz úgy tört elő az ujjaiból, mint egy forrás, és a társai ittak belőle, és a vizesedényeiket is megtöltötték. Ez a víz még a Zamzam vizénél is jobb és gyógyítóbb volt, hiszen közvetlenül Mohammed Próféta (s.a.w.) ujjából tört elő.
5. Személyes tárgyak
Több beszámolóból tudjuk, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) egy datolyatuskóra támaszkodott, amikor a prédikációit tartotta. Miután készítettek egy szószéket a mecsetben, nem dőlt már többé ennek a tuskónak, azonban a tuskó erre jól hallhatóan zokogni kezdett, és csak akkor hagyta abba, amikor a Próféta (s.a.w.) odament hozzá, és megsimogatta.[9]
Mohammed Próféta (s.a.w.) a saját köntösét küldte el Uvaisz al-Karaninak, és azt mondta:
„Viselje ezt a köntöst, és fohászkodjon a hívőkért!”[10]
Jákob (a.s.) a távoli Kánaánban volt, amikor megérezte József (a.s.) ingének illatát, amivel éppen akkor indultak el Egyiptomból. Amikor az inget az arcára terítették, visszanyerte a látását.
A személyes tárgyak által keresett áldás (tabarruk) mellett más úton is szerezhetők spirituális előnyök, például Allah barátainak nevét mondani meditálás közben (murakabah), abból a célból, hogy spirituális kapcsolatot alakítsunk ki velük.
Szufian ibn Ujajna azt mondta: „Áldás száll alá, amikor a jóravalókra emlékeznek!”[11]
Ebből a szempontból szintén figyelemre méltó a barlangban alvó ifjakról szóló történet, amelyet a Kegyes Korán a 18. szúrában beszél el. Az ifjaknak volt egy kutyája. Kitmir csak egy kutya volt, mégis részesedett az áldásokból, mert a jóravalókat őrizte. Vannak, akik szerint ez a kutya is a Paradicsom kertjébe fog lépni az igazakkal.[12] Ha egy kutya ilyen magas rangot érhet el azáltal, hogy a jóravalók, az igazak társaságában van, gondolkodjunk el azon, hogy mire juthat egy hívő, ha tiszta szándékkal ugyanezt teszi!
Az iszlám elküldetése előtt a társak legtöbbje olyan életet élt, amely ellentétes volt teremtése céljával. Az iszlám eljövetelével azonban a legerényesebb közösséggé váltak, ami valaha is létrejött az emberek között, azáltal, hogy saját életükben is tükrözték Mohammed Próféta (s.a.w.) viselkedését. A Próféta (s.a.w.) ezeket az érzéseket a tanítók spirituális láncolatának (szilszile) is átadta, akik ugyanúgy átadják egymásnak a spirituális kapcsolatokon és találkozókon keresztül. Végül pedig a Próféta (s.a.w.) példás viselkedése tükröződik a tanítványon is, saját képességeinek megfelelő mértékben.
„Ti, akik hisztek! Féljétek Allahot, és keressetek módot a közeledésre hozzá!” (Az asztal, 5:35)
Egyes tudósok szerint ez a mód a közeledésre (veszíle) az, hogy próbáljuk a Próféta (s.a.w.) példáját követve megvalósítani az ő erkölcsét, egy spirituális tanító vezetésének segítségével.
Imám Malik azt mondta:
„Ha fohászkodtok, említsétek a Próféta (s.a.w.) nevét segítségként!”
Imám Sáfi azt mondta:
„Amikor nem sikerül megoldanom egy problémát, imádkozom két rakát, majd meglátogatom Abu Hanifa sírját. És végül a probléma megoldódik.”
Imám Dzsazari hasonló tanácsot adott:
„A prófétákat és Allah barátait használjátok eszközül a kívánságaitok teljesüléséhez!”
Azt, amikor valaki a jóravalókat választja segítségnek vagy eszköznek, hogy a Mindenható Allahhoz közeledjék, tavasszulnak nevezzük, és ez a gyakorlat Mohammed Prófétához (s.a.w.) vezethető vissza.
Ibn Abbasz (r.a.) azt beszélte el:
„A khajbari zsidók sokszor háborúztak a Ghatafan törzs arabjaival, de minden alkalommal veszítettek. Végül így fohászkodtak: „Urunk! Az Írástudatlan Próféta kedvéért kérünk Tőled győzelmet, akinek az elküldését az idők végéhez közelre ígérted!” A következő csatában elsöprő győzelmet arattak a Ghatafan felett. De amikor eljött az a Próféta (s.a.w.), aki által győzelmet kértek, mégis megtagadták. Ezért nyilatkoztatta ki a Mindenható Allah:
És amikor eljött hozzájuk egy Könyv Allahtól, megerősítve azt, ami náluk volt, bár korábban a hitetlenek feletti győzelemért fohászkodtak, és mikor eljött hozzájuk az, amit már ismertek, nem hittek benne. (A tehén, 2:89)[13]
Nem sokkal Mohammed Próféta (s.a.w.) halála után Medinát súlyos aszály sújtotta. Az emberek összegyűltek, és Aisa (r.a.) tanácsát kérték, aki azt mondta nekik:
„Menjetek az áldott Küldött (s.a.w.) sírjához, és nyissatok ablakot az égre! Ne legyen elválasztó a Próféta (s.a.w.) és az ég között.”
Úgy is tettek, ahogy tanácsolta, és hatalmas eső zúdult Medinára, és az egész város kizöldült tőle, annyira, hogy azt az évet „a bőség évének” (amu’l fatq) nevezték.[14]
Több beszámolót ismerünk arról is, hogy erényes, jóravaló embereket választottak eszközül például egy fohász elfogadására.
Egy aszály idején Omár (r.a.) magával vitte Abbaszt (r.a.), amikor esőért fohászkodott.[15]
Egy ember gyakran elment Oszmánhoz (r.a.), hogy a személyes szükségleteit kérje tőle, de Oszmán nem törődött vele. Az ember Ibn Hunaifnak (r.a.) panaszkodott erről, aki azt mondta:
„Végezd el a rituális mosdást, menj a mecsetbe, imádkozz két rakát, majd fohászkodj így: ’Ó, Allah, Hozzád fordulok és Téged kérlek Mohammed (s.a.w.), a Kegyelem Prófétája kedvéért. Mohammed, veled fordulok Uradhoz. Uram, teljesítsd a szükségletemet!’”
És azt mondta az embernek, hogy nevezze meg pontosan, amire szüksége van.
Az ember úgy tett, ahogy tanácsolta, később még egyszer megjelent Oszmán (r.a.) ajtajánál. Az ajtónálló kézen fogta, és Oszmánhoz vezette. Ezúttal Oszmán maga mellé ültette egy párnára, és megkérdezte tőle, hogy mire van szüksége. Az ember elmondta, és azonnal meg is kapta. Aztán Oszmán azt kérdezte tőle:
Miért nem kérted ezt tőlem korábban soha? Legközelebb, ha valamire szükséged van, gyere egyenesen hozzám!
Később ez az ember azt mondta Ibn Hunaifnak:
Oszmán soha nem szánt rám időt, amíg nem beszéltem veled.
Ibn Hunaif azt felelte:
Bizony, nem magamtól találtam ezt ki! Hanem egyszer láttam, hogy egy vak ember odament a Prófétához (s.a.w.), és azt mondta neki: ’Allah Küldötte, kérd Allahot, hogy gyógyítsa meg a szememet, mert bizony nagyon nehéz így élnem!’ A Próféta (s.a.w.) azt felelte: ’Jobb lenne neked, ha türelmes maradnál, ha te is így akarod!’ A vak azonban azt mondta: ’Allah Küldötte, nincs senki, aki vezetgetne engem, és így nagyon nehéz minden napom, fohászkodj értem, hogy visszanyerjem a látásomat!” Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta neki: ’Menj, végezd el a rituális mosdást, imádkozz két rakát, és fohászkodj így: Ó, Allah, Hozzád fordulok és Téged kérlek Mohammed, a Kegyelem Prófétája kedvéért! Mohammed, a Te Uradhoz fordulok, hogy megadja, amire szükségem van. Ó, Allah, engedd, hogy közbenjárjon értem!’[16]
Hakim elbeszélése szerint a vak visszanyerte látását, mihelyt felállt a fohász után.[17]
Utba ibn Ghazwan (r.a.) elbeszélése szerint Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Ha egy távoli helyen vagytok egyedül, és elveszítetek valamit, amire szükségetek van, kiáltsatok így: ’Allah szolgái, segítsetek nekem!’ Mert Allahnak vannak olyan szolgái, akiket ti nem láthattok.”[18]
Imám Navavi, aki ezt a hadíszt elbeszéli, hozzáteszi:
„Az az ember, aki ezt a hadíszt tanította nekem, azt is elbeszélte, hogy hogyan sikerült egy hasonló nehéz helyzetből megszabadulni azáltal, hogy pontosan azt tette, amit a Próféta (s.a.w.) tanácsolt. Megdöbbentem. Aztán később láttam egy embert, aki nem tudta megfogni a tevéjét, ami mindig elszaladt előle. Elmondtam neki ezt a hadíszt. Ő így is tett, és a teve akkor egyszer csak minden látszólagos ok nélkül megállt, és meg tudta fogni.”
Manszur ibn Abdullah azt beszélte el Abu Abdullah ibn Dzsallától:
„Amikor Medinába érkeztem, szegény ember voltam, fáradt, megviselt. Elmentem Allah Küldötte (s.a.w.) sírjához, áldást és köszöntést küldtem rá, és azt mondtam magamban:
Allah Küldötte, szegény vagyok, segítségre van szükségem… és a te vendégedként jöttem!
Néhány perc múlva elnyomott a fáradtság, és elszundítottam. Álmomban a Próféta (s.a.w.) jött el hozzám, és megkínált egy süteménnyel. A felét megettem. Amikor felébredtem, a másik felét ott találtam magam mellett…”[19]
Ibn Abbasz (r.a.) azt beszélte el:
„Egyszer láttam Allah Küldöttét (s.a.w.) álmomban. Kedves és szeretetteljes volt hozzám. Amikor felébredtem, úgy gondoltam, meg kellene látogatnom az egyik feleségét. Ő mutatott nekem egy tükröt, amit a Próféta (s.a.w.) használt. Belenéztem, és nem a saját tükörképemet láttam, hanem a Próféta (s.a.w.) áldott arcát.”
Ez a spirituális kapcsolat eredménye. Azt mutatja, hogy hogyan veszítheti el saját magát (fana) az ember abban, akivel létrejött ez a kötelék.
Ubaidullah Ahrar azt mondta:
„Amikor a Mindenható Allah azt mondja: ’Féljétek Allahot, és legyetek az igazakkal!’, a ’legyetek’ szóval arra utal: a szükséglet, hogy az igazak társaságában legyünk, állandó. Ennek két jelentése van. Az egyik, hogy amikor az igazak társaságában vagyunk, a szívünknek is ott kell lennie, a másik, hogy ha távol vagyunk tőlük, fel kell idéznünk ezt a társaságot.”
Ha valaki akkor is elevenen tartja a spirituális vezetője iránti szeretetet és tiszteletet, amikor nincs a társaságában, és az ő erkölcsét, jellemét testesíti meg, azt fana fis-sejk, önmaga sejkben való elvesztésének, megsemmisülésének nevezzük.
Azt azonban nagyon fontos megérteni, hogy a spirituális vezető (mursid-i kamil), akivel a spirituális kapcsolat vagy rábita létrejön, nem egy harmadik személy, aki az ember és Allah között áll! Az iszlám szerint a szolga és Ura között nincs és nem szükséges közvetítő, és az iszlámban nincs papság sem. A vezető csak egy példa, akinek viselkedéséről a tanítvány példát vehet, hogy lelki utazása során kalauzolja. Ahogy az autó, amellyel utazunk, nem cél, hanem eszköz, úgy a spirituális tanító is csak egy olyan ember, aki a tanítványnál közelebb áll Allahhoz, és segít nevelni a szívét és megszépíteni belső világát Mohammed Próféta (s.a.w.) példája, jelleme, erkölcse szerint. A szentség olyan tulajdonság, ami egyedül csak a Mindenható Allahé.
Ezért a fana fis-sejk szintje felett ott van a fana fir-raszul, amikor az ember elveszti saját magát a Prófétában (s.a.w.). Ezen a szinten az ember viselkedésében minden pillanatban Mohammed Próféta (s.a.w.) viselkedését, erkölcsét testesíti meg, mintha csak a jelenlétében volna. Abu Bakr (r.a.) volt az, aki tökéletesen megélte ezt a lelkiállapotot. Egy elbeszélés szerint egyszer azt mondta a Prófétának (s.a.w.), hogy olyan, mintha állandóan maga mellett látná őt, még a mosdóban is.
Abu Bakr (r.a.) tökéletesen elvesztette, feloldotta saját énjét a Prófétában (s.a.w.), ezért mondta azt Allah Küldötte (s.a.w.) a halálos ágyán:
„Záródjon be minden ajtó, kivéve az, ami Abu Bakr szobájára nyílik!”[20]
Ezek a szavak gyönyörűen ábrázolják, hogy a spiritualitás hogyan áramlik egyik szívből a másikba. Végül pedig feltárul az áják misztériuma:
„Ő veletek van, bárhol is vagytok.” (A vas. 57:4)
„Mi közelebb vagyunk az emberhez, mint a nyaki ütőere.” (Qaf, 50:16)
Mindez pedig végül a fana f’illah, az Allahban való feloldódás szintjére vezet.
A rábita másik bizonyítéka a Kegyes Koránban ez:
„Az asszony, akinek a házában volt, el akarta csábítani őt. És bezárta az ajtókat, és azt mondta: „Gyere ide, te!” Azt mondta: „Allah óvjon meg! Az én Uram a legjobb menedék! Bizony, a bűnösök nem lesznek sikeresek!” És bizony, az asszony akarta őt, és ő is akarta volna, ha nem látta volna meg Ura bizonyítékát. Így volt, hogy elfordíthassuk tőle a gonoszságot és erkölcstelenséget. Bizony, ő őszinte hitű szolgáink közé tartozott.” (József, 12:23-24)
A Korán-magyarázók azt mondják:
„Itt ’a bizonyíték’ arra vonatkozik, hogy amikor József prófétában (a.s.) egy pillanatra felmerült az ötlet, hogy elfogadja Zuleyha ajánlatát, megjelent előtte az apja, Jákob (a.s.) képe, ahogy az ajkaira szorítja mutatóujját, és azt mondja: ’Térj észhez, és fordulj el tőle!’ És József az apja képmásának megjelenése miatt fogta vissza magát és fordult el.”
Ahogy az ája magyarázata is mondja, a rábita nagyon hasonló ahhoz, amikor József (a.s.) maga előtt látta az apja, Jákob (a.s.) képét: a tanítvány felidézi tanítójának képét lelki szemei előtt, és a szívében is.
Az is a rábita egy fajtája, amikor szóban és mentálisan is Allah Küldöttére (s.a.w.) emlékezik, és szívében szeretetteljes kapcsolatot alakít ki vele.
Az ember számára nagyon nehéz az, hogy megértsen vagy megérezzen egy absztrakt, elvont igazságot anélkül, hogy egy fizikai formához vagy entitáshoz hasonlítaná, és próbálná megjeleníteni benne. Például a tudás a tudósban ölt testet, a szeretet a szeretett dologban, a művészet pedig a művészben. Vagyis az absztraktot lehetetlen anélkül bemutatni, hogy valamiféle közeget biztosítanánk számára.
Minden kapcsolat, például a mester és a tanítvány, vagy a tanító és a diák közötti lényege a spirituális kapcsolat. Ezen a kapcsolaton keresztül vezeti és adja át saját tulajdonságait a tanító a tanítványnak.
A tanítványt eltölthetik a magasabb rendű érzelmek, ha tanítója társaságában van. Azonban nagyon fontos, hogy ezeket az érzelmeket tanítója távollétében is megőrizze. Csak ennek segítségével értheti meg a rábita lényegét. Különben lehetetlen, hogy fizikailag is folyamatosan Allah barátainak jelenlétében legyen.
A spirituális tanítók láncolatán keresztül a Mohammed Prófétától (s.a.w.) származó inspiráció átvehető bárki számára, aki akarja és tesz is érte. A láncban az utolsó személy is ugyanazt a spiritualitást kaphatja meg, ugyanúgy, ahogy az elektromos vezetékre kötött fogyasztók. Spirituális támogatást, segítséget kaphat e láncon keresztül. Ezt a spirituális támogatást nevezzük isztiánének vagy isztigászének.

Kapcsolat a halállal
A taszavvufban a rabita-i maut azt jelenti, hogy kapcsolatot alakítunk ki a halál gondolatával. Az ember lelkiállapotára és viselkedésére nagyon mély hatással van az, ha a halálra gondol.
Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta:
„Mindig emlékezzetek meg minden örömök elpusztítójáról… a halálról.”[21]
„A halál elegendő tanácsadó!”[22]
Ibn Omár (r.a.) azt beszélte el:
„Allah Küldötte (s.a.w.) társaságában voltam, amikor egy medinai társa üdvözölte őt, és azt kérdezte:
Allah Küldötte! Ki a legjobb az emberek közül?
Akinek a legjobb az erkölcse! – felelte a Próféta (s.a.w.).
És ki a legokosabb a hívők közül?
Aki megemlékezik a halálról, és felkészül arra, ami utána várja! Ő a legokosabb – felelte a Próféta (s.a.w.).”[23]
A halálra való emlékezés kétségkívül határt szab az evilági vágyaknak és az evilági dolgok szeretetének, ami az alsóbb éntől származik, és valójában csak nehézséget és nyugtalanságot okoz az embernek. A pénz, a vagyon, az elismerés vagy a testi örömök túlzott szeretete számos spirituális betegség tünetei. Szívünket úgy védhetjük meg attól, hogy túlzottan kötődjön ezekhez a múlandó dolgokhoz, hogy a sírra gondolunk, és a halálra, ami elkerülhetetlenül be fog következni. Ez őszinte bűnbánatra ösztönöz, és arra, hogy ne engedjük, hogy az evilági ambíciók és érdekek túl mélyen áthassák a szívünket. A folyamatosan fenntartott zikr (Allahról való megemlékezés) és a rábita remélhetőleg örök túlvilági boldogságunk eszközévé válik.[24]
A Mindenható Allah tegye a szívünket az Ő szeretete és a Róla való megemlékezés forrásává!
Ámin.


[1] A taszavvufban ennek a neve tedzslijeh, ami szó szerint azt jelenti, hogy fényesíteni. Spirituális értelemben azt jelenti: megtisztítani a szív tükrét az alantas gondolatok szennyétől és minden más terhétől, ami nem a Mindenható Allah, és ezeket a dolgokat fénnyel és tisztasággal helyettesíteni az Allahról való megemlékezés által.
[2] Al-Bukhari, Adab, 96
[3] Abu Dawud, Libas, 4/4301
[4] Bővebben lásd: Osman Nuri Topbas, Îmândan İhsana Tasavvuf, p. 249-257
[5] Al-Tirmidhi, Tafsir, 15
[6] Al-Bukhari, Ashribah, 19
[7] Muslim, Ashribah, 170-171
[8] Bővebben lásd: Osman Nuri Topbas, Îmândan İhsana Tasavvuf, p. 411-414
[9] Al-Bukhari, Manaqib, 25
[10] Muslim, Fada’il al-Sahabah, 223-225
[11] Ajluni, Kashfu’l Khafa, II, 70/1772
[12] Bursevi, Ruhu’l Bayan, V, 226
[13] Al-Qurtubi, II, 27; al-Wahidi, Asbab al-Nuzul, p. 31
[14] Darimi, Muqaddimah
[15] Al-Bukhari, Istisqa, 3
[16] Al-Tirmidhi, Da’awat, 118; Ahmad ibn Hanbal, Musnad, IV, 138; al-Haysami, Majma’ al-Zawaid, II, 279
[17] Hakim, Mustadrak, I, 707-708
[18] Al-Haysami, Majma al-Zawaid, X, 132; Imam Nawawi, al-Adhkar, 201
[19] Kalabazi, Ta’arruf, ford. S. Uludag, p. 214. továbbiakért lásd: Osman Nuri Topbas, Îmândan İhsana Tasavvuf, p. 399-410.
[20] Al-Bukhari, Ashabu’n-Nabi, 3
[21] Al-Tirmidhi, Zuhd, 4
[22] Suyuti, Jamiu’s Saghir, II, 77
[23] Ibn Majah, Zuhd, 31/4259
[24] További részleteket lásd: Osman Nuri Topbas, Îmândan İhsana Tasavvuf, p. 255-257


Teka-Teki Kematian

Muhammad ibn Ka`ab al-Qarzhi menceritakan, “Aku bertemu Umar ibn Abdul Aziz di kota Madinah. Saat itu beliau masih muda, tampan dan bugar. Ketika ia menjadi khalifah, aku dan datang dan meminta untuk bertemu dengannya. Akupun diizinkan, dan aku memandanginya dengan tajam. Diapun bertanya, “Wahai Ibnu Ka`ab, mengapa kamu memandangku seperti itu? Aku menjawab, “Wahai Amirul Mukminin, karena aku melihat warna kulitmu berubah, tubuhmu kurus dan rambutmu kusut.” Dia berkata, “Wahai Ibnu Ka`ab, terlebih lagi kalau kamu melihatku tiga hari setelah di dalam kubur, ketika semut telah mencabut kedua mataku, dan keduanya jatuh di pipiku, hidung dan mulutku mengalirkan nanah. Tentu kamu akan lebih tidak mengenalku.” Sekarang jangan hiraukan itu dan ulangilah untukku hadits yang diriwayatkan oleh Ibnu Abbas dari Rasulullah SAW (H.R. al-Hakim, 4, 300, no. 7706)

Manusia wajib memikirkan akhirat melebihi apapun; bagaimana hidupnya akan berakhir? Apa yang akan ditemui dalam hidup di alam kubur? Di level (maqam) manakah ia akan berada? Ini adalah hal-hal yang paling gaib dan tidak diketahui oleh manusia. Artinya seumur hidup manusia harus mencurahkan tenaga agar bisa mengetahui rahasia yang berada di antara lampin (masa kelahiran) hingga keranda (masa kematian). Memahami hikmah kedatangannya ke dunia, lalu berangkat menuju akhirat. Manusia juga harus berusaha untuk memecahkan teka-teki ini dan berusaha mencapai solusi yang abadi.

Pertama-tama manusia harus merenungkan tentang wujudnya yang fana. Karena hal ini merupakan sesuatu yang pasti, seperti disebutkan oleh ayat berikut;

Semua yang ada di bumi itu akan binasa. (Q.S. ar-Rahman, 26)

Suatu hari akan datang hari yang tidak memiliki esok (hari akhir). Hari tersebut adalah hari yang tersembunyi dan tidak kita ketahui. Allah SWT berfirman:

Dan datanglah sakaratul maut dengan sebenar-benarnya. Itulah yang kamu selalu lari daripadanya. Dan ditiuplah sangkakala. Itulah hari terlaksananya ancaman. (Q.S. Qaf, 19-20)

Setiap individu telah memasuki dunia ini melalui suatu pintu, yaitu rahim ibu. Lalu ia jalani hidup di dunia yang merupakan tempat berlomba dan persaingan yang sulit, keras, penuh dengan emosi dan kendali syahwat maupun ruhani. Setelah menyebarangi jalan ini, akhirnya ia kembali ke alam abadi melalui pintu kubur.

Dunia adalah rumah yang memiliki dua pintu. Manusia datang dari satu pintu, dan akan keluar dari pintu yang lain. Ini terjadi sejak Nabi Adam a.s. hingga sekarang. Lalu di mana mereka sekarang? Dan di mana kita akan berada beberapa waktu kemudian? Kita tidak tahu. Tapi yang jelas dan pasti di sini adalah bahwa maut akan datang kepada orang yang zalim maupun yang didzalimi, yang ahli ibadah maupun yang fasik. Dan sekarang semuanya sedang menanti hari kiamat yang akan menjadi awal bagi kehidupan abadi.

Mari sejenak kita renungkan tentang bumi yang kita pijak, yang dipenuhi dengan milyaran jasad manusia yang mati dan berubah menjadi debu. Ia bagaikan milyaran bayang-bayang yang tumpang tindih. Hari esok, kita juga akan dikubur bersama amal-amal kita di dalam tanah ini, dan akan punah dalam bayang-bayang lebat tersebut. Setelah itu, perjalanan menuju kehidupan abadi yang tanpa akhir dimulai. Saat ini, kita harus berhenti sejenak dan merenungkan betapa besar faidah yang akan dipetik oleh akal pikiran saat masa yang akan datang berganti dengan keabadian yang tiada terputus

Tuhan kita telah memberitahukan bahwa kehidupan dunia ini sangatlah pendek bila dibanding dengan kehidupan yang abadi. Dia berfirman:

Pada hari mereka melihat hari berbangkit itu, mereka merasa seakan-akan tidak tinggal (di dunia) melainkan (sebentar saja) di waktu sore atau pagi hari. (Q.S. an-Nazi`at, 46)

Lihatlah bagaimana seorang penyair Turki, Asyiq Pasya, telah memandang kehidupan dunia yang singkat, menjelaskan serta menyimpulkannya dalam kalimat berikut;

Umur kita sangalah pendek, hanya sekejab mata

Saat datang dan saat berakhir tak kita rasakan

Bak burung hinggap di dahan dan terbang lagi

Jika umur ini begitu pendek, maka adakah kebodohan yang lebih serius daripada orang yang menghabiskan umur untuk sesuatu yang tidak berguna?

Tafakkur tentang Maut

Rasulullah SAW menyuruh kita banyak mengingat maut. Beliau bersabda: “Banyak-banyaklah mengingat penghancur kenikmatan.” (H.R. Turmudzi, az-Zuhd, 4)

Dalam hadis lain, beliau bersabda: “Sungguh sangat mengherankan orang yang percaya kepada negeri keabadian, tapi berjalan menuju negeri tipuan.” (H.R. al-Baihaqi, Syu`abul Iman, jilid 7, halaman 843, hadis no. 93501)

Ketika manusia berpikir bahwa hubungannya dengan dunia ini akan berakhir dan bahwa dia akan tinggal seorang diri bersama amalnya, yang baik atau yang buruk, serta akan melihat amal-amalnya yang sudah lalu, maka dia pasti menjauhi maksiat dan dosa, serta lebih mencintai amal shaleh. Jadi dia jadikan tafakkur dan kesadaran tentang maut sebagai sarana untuk hidup dengan istiqamah dan memperbaiki kehidupan akhirat. Karena itu, dalam sebuah haditsnya, Rasulullah SAW bersabda: “Banyak-banyaklah mengingat maut, karena ia membersihkan dosa-dosa dan melahirkan sifat zuhud terhadap dunia. Jika kamu mengingatnya saat kaya, maka ia akan menjagamu dari keburukannya; dan jika kamu mengingatnya saat miskin, maka ia membuatmu ridha terhadap hidupmu. (H.R. as-Suyuthi, al-Jami` ash-Shaghir, jilid 1, halaman 47)

Dalam konteks yang sama, Rasulullah SAW mendorong kita untuk berpikir tentang maut. Beliau bersabda: “Aku telah melarangmu untuk ziarah kubur, tapi Muhammad telah diizinkan untuk ziarah ke kubur ibunya, maka ziarahlah kamu, karena ziarah itu mengingatkan akhirat. (H.R. Turmudzi, al-Jana’iz, halaman 60)

Nabi SAW juga bersabda: “Malulah kepada Allah dengan sebenarnya.” Maka kami bertanya, “Wahai Rasulullah kami sudah malu kepada Allah.” Beliau bersabda, “Bukan itu maksudnya, malu kepada Allah sebenar-sebenarnya adalah jika kamu menjaga kepala dan apa yang disadari, menjaga perut dan apa yang ada di dalamnya, mengingat maut dan bala`. Dan barangsiapa menghendaki akhirat, maka ia tinggalkan hiasan dunia. Barangsiapa berbuat demikian, maka telah malu kepada Allah sebenar-benarnya.” (H.R. Turmudzi, al-Qiyamah, halaman 24)

Beliau bersabda: “Banyak-banyaklah mengingat maut, karena setiap hamba yang banyak mengingat maut, Allah pasti menghidupkan hatinya dan memudahkannya dalam sakaratul maut.” (H.R. al-Hatsami, az-Zawa’id, jilid 10, halaman 325)

Dalam hadis yang lain disebutkan: “Barangsiapa berbuat rendah hati karena Allah, maka Allah mengangkatnya. Barangsiapa berbuat sombong, maka Allah merendahkannya. Barangsiapa berbuat hemat, maka Allah membuatnya kaya dan barangsiapa banyak mengingat maut, maka Allah mencintainya.” (H.R. al-Haitsami, Majma` az-Zawa’id, 1, 526)

Dalam sebuah riwayat dikisahkan, “Seorang laki-laki Anshar menghadap kepada Rasulullah SAW dan mengucapkan salam. Kemudian ia berkata, “Wahai Rasulullah, mukmin manakah yang paling utama?” Beliau menjawab, “Yang paling baik akhlaknya.” Laki-laki itu bertanya lagi, “Mukmin manakah yang paling cerdas?” Beliau menjawab, “Yang paling banyak mengingat maut, dan paling banyak bersiap-siap untuk hidup yang akan datang. Mereka adalah orang-orang cerdas.” (H.R. Ibnu Majah, az-Zuhd, 31)

Tafakkur Para Sahabat tentang Maut

Suatu hari, Abu Bakar ash-Shiddiq berpidato dan berkata;

“Di manakah orang-orang yang tampan wajahnya yang membanggakan masa muda mereka. Di manakah para raja yang membangun kota-kota dan membentenginya dengan pagar-pagar tinggi dan kokoh. Di manakah mereka yang meraih kemenangan dalam peperangan? Mereka sudah lemah saat masa membuat mereka renta. Dalam kubur mereka berteriak ‘api-api…., tolong-tolong!!!’’ (H.R. al-Baihaqi, Syu`ab al- Iman, jilid 7, halaman 463, no. 59501)

Sayyidah ‘Aisyah bercerita: “Aku ingat neraka lalu menangis. Maka Rasulullah SAW bertanya, ‘Ada apa denganmu wahai ‘Aisyah?’” ‘Aisyah menjawab, “Aku teringat neraka hingga aku menangis. Apakah kalian ingat keluarga pada hari kiamat?” Rasulullah SAW menjawab, “Di tiga kondisi berikut ini tidak seorang pun bisa mengingat orang lain. Pertama, sebelum ia tahu apakah timbangan amalnya ringan atau berat. Kedua, ketika ia menerima kitab catatan amal dan dikatakan “ini bacalah kitabmu,” hingga ia tahu apakah kitab itu diterima dengan tangan kanan atau kiri, ataukah dari belakang. Ketiga, ketika di atas shirath, saat di dua sisi Jahannam diletakkan banyak anjing dan duri yang digunakan oleh Allah untuk menahan makhluk yang Dia kehendaki, hingga ia tahu apakah dirinya selamat atau tidak.” (H.R. al-Hakim, al-Mustadrak, jilid 4, halaman 622, no. 8722)

Usaid bin Hudlair r.a. berkata, “Seandainya aku berada dalam salah satu kondisi tiga keadaan, maka aku pasti tergolong penduduk surga. Aku tidak ragu hal itu, yaitu; saat aku baca al-Qur’an dan mendengarkannya, saat aku mendengarkan khutbah Rasulullah SAW, dan ketika aku menyaksikan jenazah. Karena setiap menyaksikan jenazah, maka tidak ada yang terlintas dalam hatiku kecuali apa yang akan terjadi dengannya dan ke mana ia pergi.” (H.R. Ahmad, jilid 4, halaman 351; al-Hakim, al-Mustadrak, jilid 3, halaman 326, no. 5260)

Hikmah Merenungkan Maut

Sebuah hadits mengatakan: “Cukuplah maut menjadi penasihat.” (H.R. al-Haitsami, Majmu` az-Zawa’id, jilid 10, halaman 308)

Artinya, maut mengandung sangat banyak pelajaran dan pelajaran bagi orang yang mau berpikir dan mengambil pelajaran. Pangkal penyakit spiritual (hati) adalah cinta kepada fenomena-fenomena dunia yang sementara, seperti harta, pangkat dan kedudukan, kenikmatan syahwat dan keterikatan hati kepada semua itu. Cinta dunia menyebabkan manusia berbuat hasud, sombong, riya’, dan rakus. Dan obat yang paling mujarab untuk berlindung dari akhlak tercela dan penyakit hati ini adalah merenungkan kematian, kubur, dan situasi alam akhirat.

Tujuan dasar dari tasawuf adalah menjauhkan manusia dari sikap sombong yang menjangkiti hati serta mengeluarkan cinta dunia dari hati. Karena itu, tafakkur tentang kematian menjadi prinsip dan dasar yang sangat disenangi dalam banyak tarekat sufi, untuk mewujudkan maksud dan tujuan tersebut. Wirid sehari-hari yang dibaca oleh murid mencakup renungan tentang maut, selama lima hingga sepuluh detik.

Pada masa Daulah Utsmaniyah, banyak makam yang dibangun di tengah kota, di kanan kiri jalan dan di halaman-halaman masjid. Hal itu bertujuan untuk membuat orang agar mudah mengingat maut.

Jadi, sering mengingat maut, membelokkan kesenangan syahwat, dan melakukan persiapan untuk akhirat, akan menjaga dan menghindarkan seorang individu dari penyesalan yang membakar hati saat nafas berakhir. Allah SWT telah memberitahu kita tentang penyesalan mendalam yang akan dirasakan oleh manusia saat ia bangun dan sadar dari keterlenaan dunia, ketika menghadapi maut. Dia berfirman:

Dan belanjakanlah sebagian dari apa yang telah Kami berikan kepadamu sebelum datang kematian kepada salah seorang di antara kamu; lalu ia berkata: “Ya Rabb-ku, mengapa Engkau tidak menangguhkan (kematian)ku sampai waktu yang dekat, yang menyebabkan aku dapat bersedekah dan aku termasuk orang-orang yang salih?” (Q.S. al-Munafiqun, 10)

Jadi setiap saat kita harus bangun, sadar dan bekerja keras untuk bersiap-siap menghadapi kehidupan akhirat yang merupakan kehidupan yang kekal dan abadi. Agar kita tidak pernah mengalami penyesalan pahit dan menyakitkan.

Ketika menghadiri jenazah, al-Hasan al-Bashri melihat seorang lelaki tua. Seusai pemakanan, Hasan bertanya kepada orang tua tersebut, “Wahai pak tua, dengan nama Tuhanmu aku bertanya kepadamu; apakah kamu menyangka bahwa mayit ini ingin dikembalikan ke dunia, lalu menyiapkan bekal dari amal salih dan memohon ampun kepada Allah atas dosa-dosa yang lalu?” Orang tua itu menjawab, “Ya.” Al-Hasan bertanya lagi, “Mengapa kita tidak seperti mayit ini?” Lalu ia pergi sambil berkata, “Nasihat ini akan berguna kalau hati ini hidup, tetapi sudah tak ada lagi kehidupan pada orang yang kau seru.” (al-Hasan al-Bashri, az-Zuhd, halaman 20)

Diriwayatkan juga dari al-Hasan al-Bashri bahwa ia berkata: “Ada dua hari dan dua malam yang tidak pernah ada duanya. Satu malam pertama yang dialami oleh penghuni kubur, yang belum pernah dia alami sebelumnya; dan malam yang pagi harinya adalah hari kiamat. Satu hari ketika Allah memberikan kabar gembira kepadamu, baik dengan surga atau neraka. Dan satu hari ketika buku catatan amalmu diberikan, mungkin kau terima dengan tangan kanan dan mungkin dengan tangan kiri. (Abu al-Faraj ibn Abdur Rahman, Ahwal al-Qabr, halaman 154)

Maut adalah bala’ yang paling besar dan ujian yang paling berat bagi manusia. Tetapi bala’ yang lebih buruk dan lebih besar lagi adalah jika kamu hidup tanpa mengingat maut, serta tidak pernah merenungkannya. Juga ketika kamu tidak mampu melakukan amal yang membuat Allah ridha dan layak bagi-Nya. Sedangkan manusia yang berakal adalah dia yang bersiap-siap untuk menghadapi maut sebelum ia mati. Dan mensucikan diri dari akhlak yang buruk dan noda yang kotor.

Syekh Sa`di Syirazi berkata, “Hai saudaraku, pada akhirnya engkau akan menjadi tanah. Maka jadilah orang yang rendah hati seperti tanah sebelum kamu menjadi tanah.”

Diriwayatkan dari Umar ibn Khattab, bahwa ia berkata, “Hisablah dirimu sebelum kamu dihisab, dan berhiaslah untuk menghadapi pameran akbar. Hisab di hari kiamat itu hanya menjadi ringan bagi orang yang telah menghisab dirinya di dunia.” (H.R. Turmudzi, al-Qiyamah, 25/2459)

Ketika tubuh kita yang fana ini dikubur dalam kuburan, maka anak-anak dan harta kita tetap tinggal di bumi. Mereka pun pulang. Sedangkan kita akan dikubur dalam tanah hanya bersama amal kita. Dalam kubur itu tubuh dan kafan kita menjadi tanah. Dan yang masih bersama kita hanyalah amal salih.

Al-Imam al-Ghazali berkata, “Saat kematian, tidak ada yang masih bersama hamba kecuali tiga hal. Pertama, jernihnya hati karena suci dari noda-noda dunia. Seperti firman Allah SWT:

Sesungguhnya beruntunglah orang yang mensucikan jiwa itu. (Q.S. asy-Syams, 9)

Kedua, damainya hati karena dzikrullah. Seperti firman-Nya:

Orang-orang yang beriman dan beramal salih, bagi mereka kebahagiaan dan tempat kembali yang baik. (Q.S. ar-Ra`d, 28)

Ketiga, kecintaan hati kepada Allah. Seperti firman-Nya:

Katakanlah: “Jika kamu (benar-benar) mencintai Allah, ikutilah aku, niscaya Allah mengasihi dan mengampuni dosa-dosamu.” Allah Maha Pengampun lagi Maha Penyayang. (Q.S. Ali Imran, 31)

Kebeningan dan kesucian hati itu tidak akan terwujud selain dengan mencegah syahwat dunia. Kedamaian hati tidak akan terwujud selain dengan banyak membaca dan membiasakan dzikrullah. Cinta kepada Allah tidak akan lahir kecuali dengan ma’rifat. Dan ma’rifat ini tidak akan muncul kecuali dengan selalu berpikir. Tiga sifat ini adalah penyelamat dan pemberi kebahagiaan dalam hidup setelah mati. (lihat: Ihya’ Ulumiddin, jilid 3, halaman 387)

Jika orang ingin membuat persiapan semestinya untuk menghadapi maut, maka hendaknya ia mulai dengan menganggap kematian sebagai hal yang indah. Hanya orang inilah yang tidak takut dan tidak khawatir terhadap kematian. Basyar ibn Harits berkata, “Tempat tinggal terbaik bagi orang yang taat kepada Allah adalah kubur.” (Abu al-Faraj Abdur Rahman, Ahwal al-Qubur, halaman 155)

Dan alangkah indah kalimat Maulana Jalaluddin Rumi yang berkata, “Hai anakku, kematian setiap orang itu sesuai apa yang ia sukai dan bentuk yang ia kehendaki. Maut itu tampak seperti musuh yang menakutkan bagi orang yang memusuhi, menghindari dan benci kepadanya, tanpa mau berpikir bahwa kematian adalah perantara yang membawa manusia untuk sampai di sisi Allah SWT. Kematian juga tampak seperti sahabat bagi orang yang berteman dan mencintai kematian.”

“Wahai kekasih yang takut dan khawatir terhadap maut, jika kamu menghendaki putusan terakhir dan kebenaran, janganlah takut kepada kematian, tapi takutlah kepada dirimu sendiri.”

Karena apa yang kamu lihat dan kamu takuti dalam cermin kematian bukanlah wajah kematian itu sendiri. Itu adalah wajah burukmu sendiri. Ruhmu itu seperti pohon, sedangkan maut adalah daun di atas pohon tersebut. Setiap daun tentu sejenis dengan pohonnya.

Kesimpulannya, kematian dan kehidupan kita dalam kubur yang akan berlangsung hingga hari kiamat itu merupakan konsekuensi perbuatan dan keadaan kita di dunia.

Oleh sebab itu, dalam sangat banyak ayat al-Qur’an, Allah SWT telah menjelaskan tentang situasi kehidupan dunia maupun akhirat. Dia menghendaki agar kita berpikir bahwa akhir dunia adalah hilang, suatu hari ia akan musnah dan berakhir. Kita harus menghindarkan diri dari dari bujuk rayu dunia. Allah juga menyuruh kita agar berpikir bahwa hari demi hari, akhirat itu semakin mendekati kita. Akhirat adalah kehidupan yang abadi dan harus kita cintai dan condong kepadanya.

Karena itu, sebelum mati setiap hamba harus membersihkan diri dari semua dosa dengan cara melakukan taubat yang benar. Dia harus memperbaiki kekurangan dalam berbuat taat terhadap perintah Allah dan dalam menjauhi larangannya. Sekali lagi, ia harus mengembalikan hak kepada yang pemilik hak ia zalimi. Yaitu kita harus minta maaf kepada orang-orang yang kita umpat, kita tipu dan kita gunjingkan, kita pukul dengan tangan, atau kita berburuk sangka dalam hati kepadanya. Sebelum mati, kita harus (wajib) mensucikan diri dari semua hak dan hutang yang menjadi tanggungan kita.

Manusia yang lalai bisa saja mendapat kegembiraan di dunia ketika memakan hak orang lain. Bisa saja meyakini bahwa kebahagiaan terdapat dalam kemerosotan moralnya. Tapi di masa yang akan datang, ketika timbangan keadilan ditegakkan, ia akan menyesal dan gigit jari. Kepadanya dikatakan: “Engkau hina. Engkau lemah. Engkau miskin dan rugi. Di samping itu, di sini kamu tidak akan bisa mengembalikan hak apapun. Dan tidak seorang pun menerima permintaan maafmu.”

Ketika mendekati ajal, Khalifah Abdul Malik ibn Marwan, melihat seorang tukang cuci yang melilitkan baju di tangan, maka ia berkata: “Andai saja aku adalah seorang tukang cuci yang hari demi hari makan dari hasil kerja sendiri dan sedikitpun tidak mengurus urusan dunia.” (al-Imam al-Ghazali, al-Ihya’, jilid 4, halaman 411)

Di samping tafakkur yang terus-menerus dan persiapan untuk menghadapi maut, kita juga tidak pernah boleh putus asa dari rahmat Allah SWT.

Diceritakan dari Aqabah al-Bazzar, bahwa ia berkata, “Seorang Badui melihat satu jenazah, lalu ia berkata, “Selamat wahai jenazah.” Lalu aku bertanya, “Untuk apa kamu ucapkan selamat?” Ia menjawab, “Bagaimana aku tidak mengucapkan selamat kepada orang yang diberangkatkan menuju karantina Sang Maha Dermawan lagi Maha Pemurah. Rumah-Nya agung dan ampunan-Nya besar.” Ia berkata, “Aku seolah tidak pernah mendengarkan ucapan tersebut selain waktu itu.” (Abu al-Faraj, Ahwal al-Qubur, halaman 155)


Teka-Teki Kematian

Muhammad ibn Ka`ab al-Qarzhi menceritakan, “Aku bertemu Umar ibn Abdul Aziz di kota Madinah. Ketika itu beliau masih muda, tampan dan tegap. Ketika beliau menjadi khalifah, aku datang dan meminta untuk bertemu dengannya. Aku diizinkan untuk berjumpa dengannya dan aku memandangnya dengan tajam. Dia pun bertanya, “Wahai Ibnu Ka`ab, mengapa kamu memandangku seperti itu? Aku menjawab, “Wahai Amirul Mukminin, aku memandang begitu kerana aku melihat warna kulitmu berubah, tubuhmu kurus dan rambutmu kusut”. Dia berkata, “Wahai Ibnu Ka`ab, lebih-lebih lagi jika kamu melihatku tiga hari selepas dikuburkan, ketika semut telah mencabut kedua mataku, dan keduanya jatuh di pipiku, hidung dan mulutku mengalirkan nanah. Tentu kamu akan lebih tidak mengenaliku.” Sekarang, jangan hiraukan hal itu, maka ulangilah kepadaku hadith Ibnu Abbas dari Rasulullah s.a.w.” (H.R. al-Hakim, 4, 300, no. 7706) 

Manusia wajib memikirkan akhirat lebih daripada segala-galanya; bagaimana hidupnya akan berakhir? Apa yang akan ditemui dalam kehidupan di alam kubur? Di tingkat (maqam) manakah ia akan berada? Persoalan ini merupakan persoalan berkaitan dengan perkara ghaib dan tidak diketahui oleh manusia. Oleh itu, seumur hidup manusia perlu memaksimumkan tenaga agar mampu mengetahui rahsia yang berada di antara lampin (masa kelahiran) hinggalah ke papan keranda (masa kematian). Manusia perlu memahami hikmah kedatangannya ke dunia, seterusnya berangkat menuju ke alam akhirat. Manusia juga sentiasa berusaha untuk memecahkan teka-teki ini dan berusaha mencapai solusi yang abadi.

Pertamanya, manusia sentiasa merenung tentang kewujudannya yang fana. Hal ini kerana ia merupakan sesuatu yang pasti, seperti disebutkan oleh ayat berikut;

“Semua yang ada di bumi itu akan musnah.” (Q.S. ar-Rahman, 26)

Suatu hari akan datang hari yang tidak memiliki hari esok (hari akhir). Hari tersebut adalah hari yang tersembunyi dan tidak kita ketahui. Allah SWT berfirman:

“Dan (apabila sampai ajal seseorang) datanglah “Sakaratulmaut” membawa kebenaran (yang telah dijanjikan, serta dikatakan kepada yang mengingkarinya sebelum itu): “Inilah perkara yang engkau selalu mengelak diri daripadanya!” Dan lagi (apabila sampai saat yang ditentukan) ditiuplah sangkakala (untuk menghidupkan semula makhluk-makhluk yang telah mati); saat itu ialah hari berlakunya amaran yang telah diberikan.” (Q.S. Qaf, 19-20)

Setiap manusia yang lahir ke dunia ini melalui satu pintu, iaitu rahim ibunya. Lalu ia menjalani kehidupan di dunia yang merupakan tempat berlumba dan persaingan yang sengit, penuh dengan emosi dan mengawal hawa nafsu mahupun rohaninya. Setelah menyeberangi perjalanan ini, akhirnya mereka kembali ke alam yang abadi melalui pintu kubur.

Dunia adalah sebuah rumah yang mempunyai dua pintu. Manusia datang dari satu pintu dan akan keluar dari pintu yang lain. Perkara ini terjadi semenjak Nabi Adam a.s. hingga sekarang. Lalu di mana mereka sekarang? Dan di mana kita akan berada beberapa waktu kemudian? Kita tidak tahu. Tetapi yang jelas dan pasti di sini adalah bahawa mati akan datang kepada orang yang zalim mahupun yang dizalimi, ahli ibadah mahupun orang yang fasik. Dan sekarang semuanya tengah menanti hari kiamat yang akan menjadi permulaan bagi kehidupan abadi.

Mari kita renungkan sejenak tentang bumi yang kita pijak, yang dipenuhi dengan berbilion jasad manusia yang telah mati dan berubah menjadi debu. Ia bagaikan bilion bayang-bayang yang saling bertindihan. Hari esok, kita juga akan dikuburkan bersama amalan kita di dalam tanah ini dan akan hancur dalam bayang-bayang tersebut. Setelah itu, perjalanan menuju kehidupan abadi yang tanpa penghujungnya akan bermula. Saat ini, kita perlu berhenti sekejap dan merenungkan betapa besar faedah yang akan dipetik oleh akal fikiran ketika masa yang akan datang berganti dengan keabadian yang tiada penghujungnya.

Tuhan kita telah memberitahu bahawa kehidupan dunia ini sangatlah pendek bila dibandingkan dengan kehidupan yang abadi. Dia berfirman:

“(Sangatlah dahsyatnya huru-hara hari itu, sehingga orang-orang yang bersalah merasa) pada masa melihatnya: seolah-olah mereka tidak tinggal di dunia melainkan sekadar satu petang atau paginya sahaja.” (Q.S. an-Nazi`at, 46)

Lihatlah bagaimana seorang penyair Turki, Asyiq Pasya, menjelaskan serta menyimpulkannya keadaan ini dalam kalimah berikut, “Umur kita sangatlah pendek, hanya sekejap sahaja, ketika datang dan berakhir sehingga tidak kita rasakan bagaikan burung yang bertenggek di dahan dan terbang lagi.”

Jika umur ini begitu singkat, mengapakah manusia menghabiskan usianya untuk sesuatu yang tidak berguna dan bermanfaat?

Tafakur tentang Mati

Rasulullah s.a.w. menyuruh kita untuk banyak mengingati mati. Baginda bersabda: “Banyak-banyaklah mengingati sesuatu yang menghancurkan kenikmatan.” (H.R. Turmudzi, az-Zuhd, 4)

Dalam hadith lain, baginda bersabda: “Sungguh menghairankan orang yang percaya kepada negeri kehidupan, tetapi berjalan menuju negeri yang penuh penipuan.” (H.R. al-Baihaqi, Syu`abul Iman, jilid 7, halaman 843, hadis no. 93501)

Ketika manusia berfikir bahawa hubungannya dengan dunia ini akan berakhir dan dia akan tinggal seorang diri bersama amalannya sama ada yang baik ataupun yang buruk, serta akan melihat amalannya yang lalu, maka sudah pasti dia akan menjauhi maksiat dan dosa serta lebih mencintai amal solehnya. Setelah itu dia jadikan tafakur dan kesedaran tentang mati sebagai perantaraan untuk hidup dengan istiqamah dan memperbaiki kehidupan akhiratnya.Disebabkan itu, dalam sebuah hadith, Rasulullah s.a.w. bersabda: “Banyak-banyaklah mengingati mati kerana ia membersihkan dosa-dosa dan melahirkan sifat zuhud terhadap dunia. Jika kamu mengingatinya ketika kaya, maka mati menghancurkannya, dan jika kamu mengingatinya ketika miskin, maka ia membuatmu reda terhadap hidupmu. (H.R. as-Suyuthi, al-Jami` ash-Shaghir, jilid 1, halaman 47)

Dalam hal yang sama, Rasulullah s.a.w. mendorong kita untuk berfikir tentang mati. Baginda bersabda: “Aku telah melarangmu untuk ziarah kubur, tetapi Muhammad telah diizinkan untuk ziarah ke kubur ibunya, maka ziarahlah kamu, kerana ziarah itu mengingatkan akhirat.” (H.R. Turmudzi, al-Jana’iz, halaman 60)

Nabi s.a.w. juga bersabda: “Malulah kepada Allah dengan sebenarnya.” Kemudian kami bertanya, “Wahai Rasulullah kami sudah malu kepada Allah.” Baginda bersabda, “Bukan itu maksudnya, malu kepada Allah sebenar-sebenarnya adalah jika kamu menjaga kepala dan apa yang disedari, menjaga perut dan apa yang ada di dalamnya, mengingati mati dan bala. Dan sesiapa menghendaki akhirat, maka dia akan tinggalkan hiasan dunia. Sesiapa yang berbuat demikian, maka dia telah malu kepada Allah dengan sebenar-benarnya.” (H.R. Turmudzi, al-Qiyamah, halaman 24)

Baginda bersabda: “Banyak-banyaklah mengingati mati, kerana setiap hamba yang banyak mengingati mati, Allah pasti menghidupkan hatinya dan memudahkannya dalam sakaratul maut.” (H.R. al-Hatsami, az-Zawa’id, jilid 10, halaman 325)

Dalam hadith yang lain disebutkan: “Sesiapa yang merendahkan hatinya kerana Allah, maka Allah mengangkatnya. Sesiapa yang sombong, maka Allah merendahkannya. Sesiapa yang berjimat-cermat, maka Allah membuatnya kaya dan sesiapa yang banyak mengingati mati, maka Allah mencintainya.” (H.R. al-Haitsami, Majma` az-Zawa’id, 1, 526)

Dalam sebuah riwayat dikisahkan, “Seorang lelaki Anshar berjumpa Rasulullah SAW dan mengucapkan salam. Kemudian dia berkata, “Wahai Rasulullah, mukmin manakah yang paling utama?” Baginda menjawab, “Yang paling baik akhlaknya.” Lelaki itu bertanya lagi, “Mukmin manakah yang paling bijak?” Baginda menjawab, “Yang paling banyak mengingati mati, dan paling banyak bersiap sedia untuk kehidupan yang akan datang. Mereka adalah orang-orang yang bijak.” (H.R. Ibnu Majah, az-Zuhd, 31)

Tafakur Para Sahabat tentang Mati

Suatu hari, Abu Bakar ash-Shiddiq berkhutbah dan berkata;

“Di manakah orang-orang yang tampan wajahnya yang membanggakan masa muda mereka. Di manakah para raja yang membangun kota-kota dan membentengnya dengan pagar-pagar tinggi dan kukuh. Di manakah mereka yang meraih kemenangan dalam peperangan? Mereka sudah lemah ketika di zaman tua. Dalam kubur mereka berteriak ‘api-api…., tolong-tolong!!!’’ (H.R. al-Baihaqi, Syu`ab al- Iman, jilid 7, halaman 463, no. 59501) 

Sayyidah ‘Aisyah bercerita: “Aku ingat neraka lalu menangis. Maka Rasulullah s.a.w bertanya, ‘Ada apa denganmu wahai ‘Aisyah?’” ‘Aisyah menjawab, “Aku teringat neraka hingga aku menangis. Apakah kita akan ingatkan keluarga pada hari kiamat?” Rasulullah s.a.w. menjawab, “Dalam tiga keadaan ini tidak ada seorang pun yang dapat mengingati orang lain. Pertama, sebelum dia tahu apakah timbangan amalannya ringan atau berat. Kedua, ketika dia menerima kitab catatan amal dan dikatakan “bacalah kitabmu,” hingga dia tahu apakah kitab itu diterima dengan tangan kanan atau kiri, atau dari belakang. Ketiga, ketika di atas sirat, ketika berada di sisi neraka Jahanam yang diletakkan banyak anjing dan duri yang digunakan oleh Allah untuk menahan makhluk yang Dia kehendaki, hingga dia tahu apakah dirinya selamat atau tidak.” (H.R. al-Hakim, al-Mustadrak, jilid 4, halaman 622, no. 8722)

Usaid bin Hudlair r.a. berkata, “Seandainya aku berada dalam salah satu keadaan daripada tiga keadaan, maka aku pasti tergolong penduduk syurga. Aku tidak ragu perkara itu, iaitu; ketika mana aku baca al-Qur’an dan mendengarkannya, ketika mana aku mendengarkan khutbah Rasulullah SAW, dan ketika mana aku menyaksikan jenazah. Kerana setiap kali menyaksikan jenazah, maka tidak ada yang terlintas dalam hatiku kecuali apa yang akan terjadi dengannya dan ke mana ia pergi.” (H.R. Ahmad, jilid 4, halaman 351; al-Hakim, al-Mustadrak, jilid 3, halaman 326, no. 5260)

Hikmah Merenungkan Kematian

Sebuah hadits mengatakan: “Cukuplah mati menjadi penasihat.” (H.R. al-Haitsami, Majmu` az-Zawa’id, jilid 10, halaman 308)

Mati mengandungi banyak pengajaran dan iktibar bagi orang yang mahu berfikir dan mengambil pengajaran. Asas penyakit spiritual (hati) adalah cinta kepada perkara-perkara dunia yang bersifat sementara seperti harta, pangkat dan kedudukan, kenikmatan hawa nafsu dan keterikatan hati kepada semua itu. Cinta dunia menyebabkan manusia berhasad dengki, sombong, riyak dan rakus. Dan ubat yang paling mujarab untuk berlindung daripada akhlak yang tercela dan penyakit hati ini adalah merenungkan kematian, kubur dan keadaan di alam akhirat.

Tujuan dasar tasawuf adalah menjauhkan manusia daripada sikap sombong yang merebak ke dalam hati serta mengeluarkan cinta kepada dunia daripada hati. Jadi, tafakur tentang kematian menjadi prinsip dan dasar yang sangat disenangi dalam banyak tarekat sufi, untuk mewujudkan maksud dan tujuan tersebut. Wirid harian yang dibaca oleh muridnya adalah merangkumi renungan tentang mati selama lima hingga sepuluh detik.

Pada masa Daulah Uthmaniyah, banyak makam yang dibangunkan di tengah kota, sama ada di kanan atau kiri jalan dan di halaman-halaman masjid. Perkara ini bertujuan untuk memastikan manusia sentiasa mengingati mati.

Hasil daripada itu, dengan sering mengingati mati, memalingkan kesenangan syahwat dan melakukan persiapan untuk akhirat, akan menghindarkan diri seseorang individu daripada penyesalan yang tidak berakhir. Allah s.w.t. telah memberitahu kepada kita tentang penyesalan mendalam yang akan dirasakan oleh manusia ketika mereka bangun dan sedar daripada kepuasan dunia ketika menghadapi mati. Dia berfirman:

“Dan belanjakanlah (dermakanlah) sebahagian dari rezeki yang Kami berikan kepada kamu sebelum seseorang dari kamu sampai ajal maut kepadanya, (kalau tidak) maka dia (pada saat itu) akan merayu dengan katanya: “ Wahai Tuhanku! Alangkah baiknya kalau Engkau lambatkan kedatangan ajal matiku - ke suatu masa yang sedikit sahaja lagi, supaya aku dapat bersedekah dan dapat pula aku menjadi dari orang-orang yang soleh.” (Q.S.al-Munafiqun, 10)

Jadi kita hendaklah menanamkan dalam diri kita setiap kali bangun, berjaga dan bekerja keras adalah bertujuan untuk bersiap sedia menghadapi kehidupan akhirat yang merupakan kehidupan yang kekal dan abadi. Agar kita tidak mengalami penyesalan yang begitu pahit dan menyakitkan.

Ketika menziarahi jenazah, al-Hassan al-Basri melihat seorang lelaki tua. Selepas menikmati makanan, al-Hassan bertanya kepada orang tua tersebut, “Wahai orang tua, dengan nama Tuhanmu aku bertanya kepadamu; apakah kamu menyangka bahawa mayat ini ingin dikembalikan ke dunia, lalu dia menyiapkan bekalan daripada amal soleh dan memohon ampun kepada Allah atas dosa-dosa yang lalu?” Orang tua itu menjawab, “Ya.” Al-Hassan bertanya lagi, “Mengapa kita tidak seperti mayat ini?” Lalu dia pergi sambil berkata, “Nasihat ini akan berguna kalau hati ini hidup, tetapi sudah tidak ada lagi kehidupan pada orang yang kau seru.” (al-Hasan al-Basri, az-Zuhd, halaman 20)

Diriwayatkan juga daripada al-Hasan al-Basri: “Ada dua hari dan dua malam yang tidak pernah ada duanya. Satu malam pertama yang dialami oleh penghuni kubur, yang belum pernah dia alami sebelumnya; dan malam pada pagi harinya adalah hari kiamat. Satu hari ketika Allah memberikan berita gembira kepadamu, sama ada syurga atau neraka. Dan satu hari ketika buku catatan amalanmu diberikan, mungkin kau terima dengan tangan kanan dan mungkin juga dengan tangan kiri. (Abu al-Faraj ibn Abdur Rahman, Ahwal al-Qabr, halaman 154)

Mati adalah dugaan yang paling besar dan ujian yang paling berat bagi manusia. Tetapi ujian yang lebih buruk dan lebih besar lagi adalah jika kita hidup tanpa mengingati mati serta tidak pernah merenungkannya. Begitu juga ketika kita tidak mampu melakukan perbuatan yang membuat Allah reda dan layak bagi-Nya. Sedangkan manusia yang berakal adalah orang yang bersiap sedia untuk menghadapi mati sebelum dia mati dan mensucikan diri daripada akhlak yang buruk dan noda yang kotor.

Syeikh Sa’di Syirazi berkata, “Hai saudaraku, akhirnya nanti engkau akan menjadi tanah. Maka jadilah orang yang rendah hati seperti tanah sebelum kamu menjadi tanah.”

Diriwayatkan dari Umar ibn al-Khattab, bahawa dia berkata, “Hisablah dirimu sebelum kamu dihisabkan dan berhiaslah untuk menghadapi pertunjukan yang Maha Besar. Hisab di hari kiamat itu hanya menjadi ringan bagi orang yang telah menghisab dirinya di dunia.” (H.R. Turmudzi, al-Qiyamah, 25/2459)

Ketika tubuh kita yang fana ini dipusarakan di dalam kubur, maka anak-anak dan harta kita tetap tinggal di bumi. Mereka akan pulang ke rumah sedangkan kita akan berada di dalam kubur bersama dengan amalan kita. Dalam kubur tersebut, tubuh dan kafan kita akan menjadi tanah. Tetapi yang masih bersama kita hanyalah amal soleh.

Al-Imam al-Ghazali berkata, “Saat kematian, tidak ada yang masih bersama hamba kecuali tiga perkara. Pertama, jernihnya hati kerana suci dari noda-noda dunia. Seperti firman Allah s.w.t.:

قَدْ اَفْلَحَ مَنْ زَكّٰيهَا

“Sesungguhnya berjayalah orang yang menjadikan dirinya - yang sedia bersih - bertambah-tambah bersih (dengan iman dan amal kebajikan)” (Q.S. asy-Syams, 9)

Kedua, damainya hati kerana zikrullah. Seperti firman-Nya:

اَلَا بِذِكْرِ اللّٰهِ تَطْمَئِنُّ الْقُلُوبُ 

“(Iaitu) orang-orang yang beriman dan tenang tenteram hati mereka dengan zikrullah”. Ketahuilah dengan “zikrullah” itu, tenang tenteramlah hati manusia.” (Q.S. ar-Ra`d, 28)

Ketiga, kecintaan hati kepada Allah. Seperti firman-Nya:

قُلْ اِنْ كُنْتُمْ تُحِبُّونَ اللّٰهَ فَاتَّبِعُون۪ي يُحْبِبْكُمُ اللّٰهُ

وَيَغْفِرْ لَكُمْ ذُنُوبَكُمْۜ وَاللّٰهُ غَفُورٌ رَح۪يمٌ 

“Katakanlah (wahai Muhammad): “Jika benar kamu mengasihi Allah maka ikutilah daku, nescaya Allah mengasihi kamu serta mengampunkan dosa-dosa kamu. Dan (ingatlah), Allah Maha Pengampun, lagi Maha Mengasihani.” (Q.S. Ali Imran, 31)

Kejernihan dan kesucian hati itu tidak akan wujud melainkan dengan mencegah syahwat atau nafsu dunia. Kedamaian hati tidak akan wujud melainkan dengan banyak membaca dan membiasakan zikrullah. Cinta kepada Allah tidak akan lahir kecuali dengan ma’rifat. Dan ma’rifat ini tidak akan lahir kecuali dengan selalu berfikir dan merenung. Tiga sifat ini adalah penyelamat dan pemberi kebahagiaan dalam kehidupan setelah mati. (lihat: Ihya’ Ulumuddin, jilid 3, halaman 387)

Jika manusia ingin membuat persiapan untuk menghadapi mati, maka mereka mestilah memulakan dengan menganggap kematian sebagai perkara yang indah. Hanya golongan inilah yang tidak takut dan tidak bimbang terhadap kematian. Basyar ibn Harits berkata, “Tempat tinggal terbaik bagi orang yang taat kepada Allah s.w.t. adalah kubur.” (Abu al-Faraj Abdur Rahman, Ahwal al-Qubur, halaman 155)

Dan alangkah indahnya kalimah Maulana Jalaluddin al-Rumi yang berkata, “Hai anakku, kematian setiap manusia itu sesuai dengan apa yang mereka sukai dan bentuk yang mereka kehendaki. Mati itu nampak seperti musuh yang menakutkan bagi orang yang memusuhi, menghindari dan benci kepadanya, tanpa mahu berfikir bahawa kematian adalah perantaraan yang membawa manusia untuk sampai kepada Allah s.w.t. Kematian juga kelihatan seperti sahabat bagi orang yang berteman dan mencintai kematian.”

“Wahai kekasih yang takut dan khuatir terhadap kematian, jika kamu menghendaki kebenaran, janganlah takut kepada kematian, tetapi takutlah kepada dirimu sendiri.”

Kerana apa yang kamu lihat dan kamu takuti dalam cermin kematian bukanlah wajah kematian itu sendiri. Itu adalah wajah keburukanmu sendiri. Ruhmu itu seperti pohon sedangkan mati adalah daun di atas pohon tersebut. Setiap daun sudah tentu sama jenis dengan pohonnya.

Kesimpulannya, kematian dan kehidupan kita dalam kubur yang akan berlanjutan sehingga ke hari kiamat itu merupakan kesudahan segala perbuatan dan keadaan kita di dunia.

Oleh sebab itu, banyak ayat al-Qur’an telah menjelaskan situasi kehidupan dunia mahupun akhirat. Dia menghendaki agar kita berfikir bahawa pengakhiran dunia adalah hilang dan suatu hari nanti ia akan musnah dan berakhir. Kita seharusnya menghindarkan diri daripada tipu daya dunia. Allah s.w.t. juga menyuruh kita agar berfikir bahawa hari demi hari, akhirat itu semakin mendekati kita. Akhirat adalah kehidupan yang abadi dan harus kita cintai dan cenderung kepadanya.

Atas sebab itu, sebelum mati setiap hamba hendaklah membersihkan diri daripada semua dosa dengan cara melakukan taubat dengan bersungguh-sungguh. Dia harus memperbaiki kekurangan dalam mentaati perintah Allah dan larangannya. Sekali lagi, dia harus mengembalikan hak kepada pemilik hak yang dia zalimi. Maknanya, kita harus meminta maaf kepada orang yang kita maki, tipu dan hina, pukul dengan tangan, atau kita berprasangka buruk dalam hati kepadanya. Sebelum mati, kita mesti menyucikan diri daripada semua hak dan hutang yang menjadi tanggungan kita.

Manusia yang lalai mungkin sahaja mendapat kegembiraan di dunia ketika memakan hak atau harta orang lain.  Namun pada masa yang akan datang, ketika timbangan keadilan ditegakkan mereka akan menyesal dan berdukacita. Ketika itu dikatakan kepadanya: “Engkau hina. Engkau lemah. Engkau miskin dan rugi. Di sini kamu tidak akan dikembalikan apa-apah hak. Tidak ada seorang pun yang akan menerima permintaan maafmu.”

Semasa ajal semakin hampir, Khalifah Abdul Malik ibn Marwan, melihat seorang tukang cuci yang mengikatkan baju di tangannya, maka dia berkata: “Andai sahaja aku adalah seorang tukang cuci yang hari demi hari makan daripada hasil kerja sendiri dan sedikit pun tidak mengurus urusan dunia.” (al-Imam al-Ghazali, al-Ihya’, jilid 4, halaman 411)

Di samping tafakur yang berterusan dan persiapan untuk menghadapi mati, kita juga tidak boleh berputus asa dari rahmat Allah s.w.t. Diceritakan dari Aqabah al-Bazzar, bahawa dia menceritakan, “Seorang Badwi melihat jenazah, lalu dia berkata, “Selamat jalan wahai jenazah.” Lalu aku bertanya, “Untuk apa kamu ucapkan selamat?” Ia menjawab, “Bagaimana aku tidak mengucapkan selamat kepada orang yang diberangkatkan menuju kuarantin Sang Maha Dermawan lagi Maha Pemurah. Rumah-Nya agung dan keampunan-Nya besar.” Dia berkata, “Aku seolah-olah tidak pernah mendengarkan ucapan tersebut melainkan pada waktu itu.” (Abu al-Faraj, Ahwal al-Qubur, halaman 155)


The Biography Of Aziz Mahmud Hudayi (1541-1628)

A matchless ‘Sultan of Spirituality’ who gave up all his wealth and worldly positions in order to enter the spiritual life and who guided the sultans of this world

Osman Nuri Topbaş

He was one of the prominent walis (friends of Allah) of Istanbul in the Ottoman period. His real name was Mahmud. The name “Hüdayi” and attribute “Aziz” were given to him later in his life. He was from the lineage of Junaid al-Baghdadi and was one of the descendants of the Prophet (pbuh).

He was born in the town Koçhisar and was raised up in Sivrihisar.

He was a sultan of the hearts who lived along life which almost lasted a century and his life spanned through the reigns of eight Ottoman sultans. In his time, he became the source of spiritual power for the Muslims by means of his books, sermons, preachings, and admonitions.     

Aziz Mahmud Hüdayi, who had a glorious recognition in the fields of Islamic sciences, Sufism, and literature has an extraordinary place among the guides of spirituality. He was one of the rare personalities who was able to carry out the valuable activities of spiritual guidance and services with the same love, enthusiasm, and excitement that Sheikh Edebali had demonstrated in the early days of the Ottoman Empire. Aziz Mahmud Hüdayi who acted with sincerity, cordiality and perseverance for the sake of Allah became a friend of the Truth, loved both by the sultans and the public because of his external and internal capabilities.

In a period that the Ottoman Empire started to slowly go into a stagnation from their earlier rise towards progress, Aziz Mahmud Hüdayi, on the one hand, spent great effort to help the sultans to be just, zealous, and spiritually vigorous, and on the other hand like a gentle doctor, tried to heal the spiritual wounds of both statesmen and common people who felt suffocated from the disorder. This is why almost everybody tried to attend his many activities such as his preachings, sermons, guidance, and services; his lodge became a place of bliss and spirituality.

His period really coincides with a time of suffering whereby happiness and sadness followed each other. This was because the gradually increasing turmoil that deeply shook the political and social structure started to take effect in this period.

Hüdayi who invited people to the truth and to the call of the Truth through the consoling breath of Sufism in such a turbulent period, turned his lodge into a different form compared to the other lodges. So much so that, his lodge became the only place of refuge for the statesmen who were deposed from their seats and for the people who escaped from the anarchy emerging in society. In this respect, Sheikh Hüdayi’s lodge, in a way, turned into a safe and an immune place where harm could not reach. It can be said that no dervish lodge in the Ottoman land was as respected and esteemed as that of Hüdayi’s.

We should also deal with what the state of Aziz Mahmud Hüdayi was and pay special attention to how he achieved his unique abilities and qualifications. This is because the method that perfected him is an exceptional example for those who walk on the same path.

* * *

Sheikh Hüdayi not only received a serious scholarly education but also molded his spiritual world by adhering to Sufi training. Due to his efforts and diligence, he became an assistant to his teacher Nazirzade who paid special attention to him in the madrasa. In the following years, he worked together with his teacher Nazirzade as a judge (qādi) in various offices. Eventually they were appointed to the office of qadi in the city of Bursa. His teacher became the head qādi and he became a teacher in the madrasa of Ferhadiye, in addition to his position as the assistant qādi at the Court of Atik Mosque.

His complete adherence to Sufism and attainment of the knowledge of Allah (ma‘rifatullah) coincide with those days. This took place as follows,

Despite all kinds of scholarly competence and worldly position, qadi Hüdayi at the time was just a regular qādi among many qādis. One day, a different case that he had never seen until that day was brought to his court. A woman whose eyes were overflowing with tears came to his court to file a complaint about her husband. She told Qādi Mahmud,

“- O Qādi! Every year my husband intends to go to pilgrimage, but cannot go because of poverty. This year, he again wants to go to pilgrimage. He even said, “If I cannot go to pilgrimage this year, I will divorce you.” Then, he disappeared towards the feast of sacrifice. Five or six days later, he appeared and started to claim that he had gone and performed pilgrimage. How can this be possible? O qādi! I want to be divorced from this liar!...”

In order to investigate the woman’s claims, Qādi Mahmud brought the man to the court and asked him whether or not his wife’s claims were true. The man responded saying,

“- O qādi! Everything my wife says is true, but everything I say is true as well. You should know that I went and performed pilgrimage. I even met with some pilgrims from Bursa in those sacred lands and entrusted them some gifts to bring here.”

Qādi Mahmud was baffled and so he asked,

“- How can this be possible?”

The poor man started to tell him what had happened,

“- Sir, when I understood that I will not be able to perform pilgrimage this year the same way that I was not able to do it in the previous years, I went to Eskici Mehmet Dede in a sad state. He held my hand and told me to close my eyes. When I opened my eyes, I was in the Ka’bah.”

Saying that it was impossible, the qādi who never heard such an incident in his life did not accept the man’ statement.  Upon this, the poor man who was still under the influence of the spiritual sacred places naively but meaningfully responded,

“O qādi! The devil who is the enemy of Allah, the Almighty, can travel around the world in a moment, why is it not possible for a friend of Allah to go to the Ka’bah in a moment?”

Qādi Mahmud found this response very meaningful and decided to postpone his verdict till the return of the pilgrims of Bursa. When the pilgrims of Bursa returned, he learned what had really happened due to his investigation and was forced to dismiss the case in great surprise and astonishment. However, he started to feel puzzled and confused. His soul and will were flowing into a kind of spiritual drunkenness. When he was thinking about what he could do about this, his heart got an inspiration and he immediately went to Eskici Mehmet Dede. He wanted to adhere to his Sufi path in order to dive into the sea of the truths and secrets. However, Eskici Dede said,

“- O qādi! You share is not here with us, it is with Sheikh Üftade, the perfect Sufi Master of this time.” Then, Judge Mahmud went to Sheikh Üftada’s lodge with the same intention. However, when he got close to the lodge, the feet of his horse got stuck between some rocks. He got down from his horse and went to the lodge on foot. He asked the Sheikh to let him to be his disciple.

When Sheikh Üftade saw Mahmud the famous qādi of Bursa in splendid robes, he did not accept his request at once and wanted to test his sincerity and intentions. So he said,

“- O qādi, leave! You lead a pompous life in wealth and fame, whereas this gate is the gate of poverty. Wasn’t the feet of your horse stuck between the rocks because it did not want to come here?” Then, he walked towards the gate of the lodge. 

Qādi Mahmud, who was wandering in the valley of bewilderment, on the one hand, because of the sheikh’s statement and on the other hand, because of the clear wonders he saw, realized the truth. His decision was certain. This was because adhering to such a gate (the Sheikh) was necessary for him to reach Allah by overcoming the obstacle of the inner self. Due to this he immediately ran after the sheikh, caught up with him and bowed his head down, and said,

“- O master! I am in a bewilderment, as if I am falling into a bottomless pit. Please help me. Honor this poor man by allowing him to be your disciple.”

Upon this Sheikh Uftada smiled and laid down three conditions whereby he would accept him to his Sufi training; to quit his positions as qādi and college instructor, to distribute all his wealth and property to the needy, and to discipline himself by going through strict ascetic austerities.  All of this was necessary for him to know and discipline his soul. When Qādi Mahmud sincerely submitted himself to the commands of the Sheikh, Sheikh Uftada accepted him among his disciples.

After that, he was commanded to put on his robe and sell liver on the streets of Bursa in order to cleanse the density in his heart, in other words, in order to destroy Qādi Mahmud’s pride, conceit, and self-admiration, which existed in his heart. He was also given the task to clean the restrooms of the lodge.

Qādi Mahmud who came to the presence of Sheikh Uftada in full submission and sincerity obeyed the commands of his master. He gave up all worldly relations feeding his inner self. By sincerely submitting himself to the commands of his master, he made great achievements in a very short time. So much so that he did not even care when people saw him selling liver in his qādi robe and said,

“- Perhaps our Qādi lost his mind,” or

“- Poor man! It seems that he was able to give up the post of qadi, but could not give up the robe.” However, he did his best to fulfill the orders of his master.

In this way, he started to improve very fast towards spiritual maturity. He gradually gained a very valuable place in the heart of his master.

The story of erasing the last traces of existence in his inner self is very famous:

One day when Qādi Mahmud was busy with cleaning the restrooms, he heard the voice of a town crier coming from outside,

“- O people! Hear me! Hear me! A new judge is coming to our city.”

Just then, his inner self created a big wave of misgivings and he said to himself:

“- Well, a new judge is coming to my place! O poor Mahmud! You have given up such an honorable profession and started to clean up toilets. Tell us! What have you gained for so many years?” 

In the face of dangerous disobedience of his soul, Qādi Mahmud quickly pulled himself together and remembered his master. Since he had promised his master that he would fulfill the orders required from him. he immediately gave up his misgivings and responded to the very dangerous misgivings of his soul,

“- O Mahmud! Haven’t you promised your master that you would surrender your inner self? Did you forget your promise? Look at yourself!”

However, Qādi Mahmud became extremely sad because of what had happened to him that responding to the deceptions of his inner self by just reprimanding it did not calm down the regret and sadness in his heart. He immediately threw the broom he was holding and decided to clean the toilets by his beard as a punishment to his inner self. Just then, his master Uftada appeared at the door. He smiled at Qādi Mahmud and talked to him kindly,

“- My Son Mahmud! You know that the beard is a blessed tradition of our Prophet (pbuh)” and prevented him to clean the floor by his beard. Then he said,

“- My dear son Mahmud! The purpose of the services that I gave on your special Sufi training (sayru suluk) was to help you pass onto this spiritual state. Praise be to Allah who succeeded you on this path. From now on, your task is to prepare and pour my ablution water.”

Qādi Mahmud also worked very hard to fulfill this duty. Every morning without a slack, he prepared his master’s ablution water and helped him perform ablution.

Sheikh Hüdayi even minimized benefiting from the lawful on his path to discipline his inner self by practicing strict ascetic austerities and thus succeeded to strengthen his soul by submitting his heart completely to Allah.

* * *

One-day Sheikh Uftada went with his disciples for a conversation in the prairie. Upon his request, all the dervishes walked around the best places of the prairie and brought a bouquet of flowers for their master. However, qadi Mahmud had in his hand only one dead flower with a broken stem. After other disciples happily offered their master the flowers they collected, Qādi Mahmud bowed his head down and offered Sheikh Uftada the dead and broken flower he had.

Under the curious looks of other disciples, Uftada asked him,

“- My dear son Mahmud! Everyone brought bouquets of flowers. Why did you bring one dead flower with broken stem?”

Qādi Mahmud lowered his head in a well-mannered behavior and replied,

“- Master! It is not enough, no matter how much I offer you. However, to whichever flower I extended my hand to pick up, I heard it remembering the Lord saying “Allah, Allah.” I could not find it in my heart to stop their remembrances of Allah. I did not have a choice but to bring this dead flower which could not continue its remembrance.”

Being very happy with this beautiful and meaningful response, Sheikh Ufdata said,

“- Hüdayi! Hüdayi! My dear son! From now on, let your name be Hüdayi! O Hüdayi! It seems that only you have benefited from this prairie trip.”

Thus, qādi Mahmud became Hüdayi because he became acquainted with the divine secrets in the universe. It was as if the universe was turned into a book opening its secret to him.

Qādi Mahmud who was called Hüdayi from that time onwards also started to be known as Aziz Mahmud Hüdayi, adding the attribute “Aziz” to his name as a respect of his high spiritual state.

* * *

Aziz Mahmud Hüdayi became the head disciple of Skeikh Uftada within three years which was a very short period of time. After a while, Sheikh Uftada sent him to the town of Sivrihisar as his successor (khalifa). Sheikh Hüdayi who served there for a while returned to Bursa as a result of getting a spiritual sign. He heartily served his master Uftada who was breathing his last breaths of his life. One day Sheikh Uftada who was very pleased by Hüdayi’s services prayed saying,

“- My dear son! May Sultans walk on your path.”

After the death of his master Uftada, Sheikh Hüdayi moved to Istanbul due to the mediation of the Sheikhulislam Hoca Sadeddin Efendi.

In a short time, the lodge he founded in the district of Üsküdar turned into a school of spirituality and wisdom addressing people from all layers of society. He attracted the favors and attention of the sultans. He had the sultans join among his dervishes. Especially Murad Han III, Ahmed Han I, Osman Han II and Murad Han IV were honored to be in his close teaching circles. Sheikh Hüdayi attended the Murad Han IV’s ceremony of the girding sword and, as it was the tradition, personally girded Umar (r.a.)’s sword to the new sultan in the tomb of Abu Ayyub al-Ansari.

* * *

In the years when Aziz Mahmud Hüdayi moved to Istanbul, Murad Han III was reigning the Ottoman sultanate. This sultan at that time was easily influenced by those around him due to his extensive trust in them and due to the comfort afforded to him and was thus deceived both by the greatness and magnificence of the Ottoman state as well as by his youth and strength. This was why some deficiencies were naturally experienced by him. Sheikh Hüdayi who recognized this weakness assumed the task, which no one could even dare to do, i.e. the task of guiding the Sultan. He wrote letters guiding Sultan Murad Han III to the Truth and reality. The fact that his letters sometimes had a soft and sometimes harsh language is very remarkable to show how qualified, influential, and skilled he was in the task of guidance. Because it was impossible for the people who did not have high spiritual state to carry on this task and make such warnings due to Murad III’s intrepidity.

The incident of interpreting a dream which constituted the first ring of the chain of relationship between Aziz Mahmud Hüdayi and Sultan Ahmed I is well known. Sultan Ahmed I whose respect and ties with Sheikh Hüdayi increased with this interpretation of dream was attached to him so much that he wrote poems resembling the poems of Hüdayi.

The guidance of Aziz Mahmud Hüdayi who had a great share from the knowledge of the Prophet Joseph’s knowledge of interpretation of dreams to the sultans by using this skill and the accuracy of his interpretations are the manifestations of his qualification and capacity in this respect.

One day Sultan Ahmed Han sent a valuable gift to his master Hüdayi whom he loved very much. However, Sheikh Hüdayi did not accept the gift. Upon this, because the gift had already been taken out of his charge, Sultan Ahmed sent the gift to another Sufi master of the time, Abdulmecit Sivasi. In a visit made on the occasion of Abdulmecit Sivasi’s acceptance of Sultan’s gift, the Sultan said,

“- Dear Master! I sent this gift to Sheikh Hüdayi before. He did not accept it, but you did.” Sheikh Sivasi who understood the subtlety hidden in this statement said to him,

“- My sultan! Sheikh Hüdayi is the phoenix who does not debase himself by tending to carrion.”

The Sultan, who was pleased with this answer, visited Sheikh Hüdayi a couple of days later and told him,

“- My dear master! Sheikh Abdulmecid Efendi accepted the gift that you have not accepted.” Sheikh Hüdayi smiled and said,

“- My dear sultan! Sheikh Abdulmecid Efendi is an ocean. Dropping a single drop of filth of masiwa (everything other than Allah) into an ocean would not blemish its purity.”

This incident shows the love and respect of the two great friends of Allah to each other and especially Sheikh Hüdayi’s perfection. Sheikh Hüdayi who was close to the sultans because of his task to provide them spiritual guidance was extremely contended in his material relationships. This was because the material gifts which had the danger to harm his spirituality by increasing his inclination and love for the world could become an obstacle before his activities of spiritual guidance. Even though he sometimes observed the tradition that accepting the sultans’ gifts was also regarded a gift, he used those gifts in building his lodge, providing services to the dervishes, and the services of the endowment he founded. In some other times, he sent back the gifts offered to him.

* * *

Sheikh Hüdayi who maintained his ties with Sultan Genç Osman II after Sultan Ahmed Han I also strived hard to guide this young and excited sultan to the right direction. Sultan Genç Osman was an idealistic sultan who realized that the Ottoman state entered a period of stagnation and planned new moves to stop the dire situation of the state. Then he decided to perform pilgrimage. None of the sultans until then had personally performed this act of worship, but rather sent a substitute on their behalf. Because the journey to go and come back from pilgrimage used to take about a year and the skeikhulislams did not permit the sultans to disrupt the order of the state for such a long time.

Sheikh Hüdayi who knew the wisdom behind this matter very well did not approve of Sultan Genç Osman changing the long established tradition by deciding to go to pilgrimage, so he warned him and tried to dissuade him. However, because of his youth and inexperience, the Sultan did not give up his desire and took action to realize his intention despite all the warnings of Sheikh Hüdayi and by this manifesting weakness in his submission. In conclusion, his attempt caused serious disturbance among the janissary corps. With the provocations of some mischief makers, the Sultan’s pilgrimage visit was perceived as that sultan’s aim was to gather an army in the Hejaz and abolish the janissary corps with this army. The chief rebels who wanted to prevent the Sultan’s move provoked their followers and committed the heinous crime infamously known in history as “haila or the tragedy.”

This incident sorrowfully manifested the significance of Sheikh Hüdayi’s insistent spiritual warning filled with secrets. 

* * *

Because Sultan Murad Han IV, who ascended the throne upon Sultan Genç Osman’s martyrdom, was very young when he became a sultan, he was under the control of his mother and some statesmen. Due to this situation, Sultan Murad Han would sometimes feel suffocated, visit Sheikh Hüdayi’s lodge to freshen up his soul and get ready for the following days. One day Sultan Murad Han who made these visits in accordance with the measures of sincere dervishes took his tutor (lala) with him. When they arrived at the door of the lodge, they softly knocked on it. When a dervish asked from inside,

“- Who is it?” Sultan’s tutor immediately responded,

“- The sultan of seven climates, the sultan, son of the sultan Murad Han the forth is presently honored.” Immediately inform your sheikh.”

The dervish replied,

“- This is not the gate of sultanate” and did not open the door. Sultan Murad Han smiled at his tutor’s situation and said,

“- My dear tutor! This gate is the gate of servanthood and heart” and knocked at the door again. To the question that was directed from inside, he replied with good manners,

“- Tell the master, his servant Murad is here.”

Upon this the door was opened and they were invited inside.

Sheik Hüdayi, who was in his old age at the time, paid unique attention to Sultan Murad Han in order to help him reach perfection by all kinds of qualifications.

As a result of this special treatment and various guidance, Sultan Murad Han everyday materially and spiritually improved, gained experience, and spiritual stages. He reached to a level that he could shoulder great cases. By the measure he took when it was necessary, he achieved order in the army and among public and saved the state which faced collapse from great calamities.

* * *

One of the famous extraordinary states of Sheik Hüdayi was his trip from Uskudar to the European side of Istanbul by getting on his boat together with a couple of his disciples in a very stormy weather when the fishers did not dare to sail. The path Sheikh Hüdayi sailed between Uskudar and Sarayburnu is known even today as “Hüdayi Yolu (The Path of Hüdayi).” Fishers who know this path follow it in strong storms. This is one of Sheik Hüdayi’s extraordinary manifestation, which has survived until this day. In fact, it is remarkable that the public boat services in the windy weathers of southwester could only be provided between Uskudar and Eminonu districts.

* * *

 Even though Sheik Hüdayi said,

“You have given up the offices of judge and mudarris for the Divine’ sake

Save us from the torments of existence by granting us Your meeting.”

After adhering to the Sufi path, he continued his job of preaching in accordance with his master’s order. Moreover, just like all the other great Sufis before him, he continued to give hadith and tafsir classes. All this because at the beginning he had been willing to give it all up and disciplined his inner self instead.

* * *

Aziz Mahmud Hüdayi who continued his spiritual teachings and guidance by his poems left works of poetry enlightening and influencing the souls after him. He has several poems which are composed and sung with pleasure even today.

In one of those poems, Sheikh Hüdayi expresses the matter of removing everything other than Allah and leaving only Allah in the heart as follows,

Why should I deal with this world,

I only need Allah

I need nothing else,

I only need Allah

Man of the world (are in pursuit of) this world

Man of the next world (are in pursuit of) the next world

Each one of them (are in pursuit of) a separate love

I only need Allah,

Sheikh Hüdayi follows the path of Yunus Emre in his poems and molds the hearts by spirituality. He warns the servants of Allah about the deceptiveness and mortality of this world.

As seen above, Sheikh Hüdayi who spread his services over a wide area and successfully carried them out happily passed on in 1628 by impressing an inerasable seal to his and following ages and by leaving many works, followers, and foundation.

May Allah show His mercy upon him.

* * *

Some of Sheikh Hüdayi’s practices are still valid today and there are many examples for this. Let us give an instance which can provide both a lesson and information:

It was 1975. It was about the time of noon prayer. A heavyset and bright faced young man came to the tomb of Aziz Mahmud Hüdayi. He incidentally met Muharrem Efendi, the imam of the mosque and asked,

“- Sir! I came to see Aziz Mahmud Hüdayi. How can I see him? Is he here right now?” the imam who was surprised by this question said,

“- My dear son! Yes, Aziz Mahmud Hüdayi is here.” The young man who heard that the Sheikh was there happily said,

“- Please help me to meet him.”

The Imam who could not understand what the young man meant repeated that the tomb was right there,

“- My son! Aziz Mahmud Hüdayi is right there.”

The young man too repeated his request,

“- Then, help me to meet him. I want to meet with him.”

Muharrem Efendi who still could not understand the young man’s request, he asked to solve the matter,

“- My dear son! Do you know Aziz Mahmud Hüdayi?”

The young man whose heart was as pure as his face was surprised why this man was beating around the bush and did not want him to meet with Mahmud Hüdayi and said,

“I know Aziz Mahmud Hüdayi very well. He invited me here. We have made an appointment to meet here. He knows that I will be here.”

Upon this, Muharrem Efendi finally understood that there was a different and secret aspect of the matter and asked in wonder,

“- My dear son! How did you make an appointment?”

The young man started to tell,

“- Sir! I was in the special forces who parachuted to Cyprus during the 1974 Cyprus Military Operation. We parachuted at a time when our land forces attacked from the sea and the Greek from the side of Beşparmak Mountains. However, it was windy day and every one of us dispersed around. I landed among the enemy forces. I was in a wooded area and under fire from both sides like hell. Just at a time when I was in confusion and did not know what to do, a tall old man with bright face appeared. He looked at me smiling and said,

“- My dear son! This is enemy lines. What are you doing here? Why did you come here alone?” I told him,

“- O old man! I did not come here willingly. The wind blew me here.” Bright faced old man moved his head slowly and said,

“- I also came here to fight. I was sent here before you. I know this place very well. From which unit are you? Let me take you to them.” Together we set out to my unit under heavy artillery shots. That blessed man was so relaxed that as if he was walking on the road. All of his states made me more confused. He asked me several questions like what my name was, where I was from, etc. After I gave answers to his questions, I asked him with surprise,

“- O old man! Who are you?”

He said,

“- My son! People call me Aziz Mahmud Hüdayi.” I then said,

“- O old man! You made me a great favor. If I can return my homeland safe and sound, I would like to visit you in return of your favor. Would you give me your address?”

This nice faced old man told me as an address only,

“- My son! When you come Uskudar, ask anybody you meet. They will show me where I am.”

Meanwhile we came to my unit. I kissed the old man’s hand with the feeling of gratitude and respect. We said goodbye to each other and then I went to my commander.

When my commander saw me safe and sound in front of him, he was very surprised. He amazingly asked how I could save myself from the fire zone and said,

“How did you come here?” I told him,

“- I was brought by an old and kind man.”

After the war was over, I returned to my hometown. However, I have never forgotten the goodness of Aziz Mahmud Hüdayi so I finally got ready and came to Uskudar to visit him and pay my gratitude. People to who I asked directed me to this place saying,

“He is a blessed man.”

Meanwhile the young man took a deep breath and repeated his request to Muharrem Efendi,

“- Sir! This was how I met Aziz Mahmud Hüdayi. Now please let me to meet him!”

Muharrem Efendi who learned the details of the matter was very influenced from this spiritual scene he witnessed. For a while, he could not say anything to the young man who was looking at him with begging eyes. He then pulled himself together and stutteringly only said,

“- My son! Aziz Mahmud Hüdayi is not a person who is alive today. He was a friend of Allah who lived between the years of 1543 and 1628. It seems he invited you here to recite a Fatiha. Here is his tomb.”

When the believing and loyal young man heard these words, he was very touched by the facts he learned. In the place that he came with the hope to see the man to whom he owed his life, he could only find the tomb of this friend of Allah. He was just beginning to understand the spiritual experience he had lived in the turmoil of the war and his eyes overflowed with tears. He closed his face with his hands and cried for a while.

The imam of the Hüdayi Mosque was also crying.

How nicely this incident manifests the spiritual disposal that Allah bestows upon the servants He loves. This is an example for the spiritual aid of Allah to His friends who has lived since the time of our beloved Prophet (pbuh).

It should not be forgotten that the absolute doer of such acts is Allah the Almighty. His help to His servants has taken place until today both by means of His angels and through His righteous servants.

* * *

How beautiful and meaningful is the following prayer of Sheikh Aziz Mahmud Hüdayi made upon the request of Sultan Ahmed I,s ,

“Dear Lord! Those who are on our path until the Judgment Day, those who love us, and those who visit us when we are alive, and those who visit our grave after our death and read Fatiha when passing by our tomb are ours… May those who are with us not drown at sea, may they not suffer poverty in their old age, may they not pass away without saving their faith, may they know when they will die and may they be informed about it and may their death not be as that of drowning at sea.”

All scholars and friends of Allah tell us that this prayer has been accepted by Allah and those who follow Hüdayi’s path did not die by drowning at sea and were able to tell people about the time of their death towards the end of their lives.